KELEP
KELEP, (kel-ep) fn. tt. kelep-ět, harm. szr. ~je. 1) Elavult törzsöknév, melyből kelepcze származott, s ennek alapértelme görbeség, bonyolodás. 2) Hangutánzó, melyből lett kelepel, s jelent zörgető faeszközt, milyet pl. a katholikusok templomaiban nagy csütörtöktől nagy szombatig harangok, csengetyük helyett használnak, keményebb hangon kerep, kerepelő; továbbá a gólyamadárnak hosszu orrát, és tompa fahangját. Rokon vele a kalapál igének kalap törzsöke, s evvel ismét azonos értelmü a héber kelapóth és tót klapati.
