KETTŐSHANGZÓ
KETTŐSHANGZÓ, (kettős-hangzó) ösz. fn. Két rövid önhangzóból összetett hangzó, mely egy szájnyilással ejtetik ki; másként: ikerhangzó. A magyar általános nyelvben kétféle ily önhangzót vehetünk fel. Első osztályhoz tartoznak, melyek két önhangzójuaknak egy hosszúvá olvadása által képződnek, milyenek: vě-et vét, vě-etel vétel, tě-et tét, ě-edes édes, ě-etel étel, to-a-v-ul távúl, to-ag tág, to-at v. ta-at, tát stb. A második osztályhoz azok tartoznak, melyekben az i j-vé változott által, mint: fe-ít fejt, le-ít lejt, bu-ít bujt, su-ít sújt stb. Ezeken kivül a palóczos szójárásban gyakori a közepső foku önhangzóknak (o, a, ö, e) a szélsőkkel (u, ü, i) oly egyesülése, hogy mindkettő hallatszik ugyan, mindazáltal mindketten úgy összeolvadnak egymásba, hogy csak egy hangnak vehetők; még pedig azon szélső önhangzók mind elül, mind utól állhatnak, ú. m. uo, ua, üö, üe, ie; vagy ou, au, öü, eü, ei. Származnak pedig ezek szabályszerüleg 1) hosszu önhangzókból, pl. buatyuam = bátyám, csauka = csóka, üötet = őtet, eükeme = őkeme, iedes = édes; 2) az l kihagyásából, amidőn, ha az önhangzó rövid volt, elsőben az l pótlására hosszuvá s azután, mint föntebb, kettőshangzóvá válik, pl. eüment = êment = elment, auma = óma = alma; házbou = házból; tehénteü = tehéntől stb.
