KIFÚ
KIFÚ, v. ~FÚJ, (ki-fú v. ~fúj) ösz. önh. és áth. Tárgyesetes névvel 1) Bizonyos lenge, könnyü testet fúva kinyom, kihajt, kiseper helyéből. Szájából, pipából kifúni a füstöt. A szél kifúja a polyvát. 2) Nedvet, folyó testet fuvás által kifelé folyat, vagy kiszáraszt. Az erős szél habokat fú ki a partra. A meleg szél kifúja a föld nedvét, a megázott szénát, a sarat. Kifúni az orrát. 3) Visszatérő névmással am. fáradság, vagy belső fölindulás következében addig fú, mig tüdeje szokott súlyegyenbe nem jő. Hosszas munka, vagy beszéd után kifúni magát. Hadd fújják ki magukat a lovak. A nagy harag után kifúni magát. No, kifútad már magadat? azaz, megpihentél vagy megszüntél haragunni? 3) Átv. ért. kifúni a lelket, vagy párát, am. meghalni, vagy dögleni; kifúni a mérgét. 4) Átv. ért. Dunán túl: káromkodó szókat, szitkokat fújni, am. káromkodni, szitkozódni. 5) Önhatólag: belülről kifelé fú.
