KIKELET
KIKELET, (ki-kelet) ösz. fn. Köz szokás szerént egyértelmünek tartják a tavaszszal: de szabatosabban ,tavasz‘-nak mondjuk az évnek azon egész szakát, mely a tél és nyár között van, ,kikelet‘-nek pedig csak a tavasz kezdetét vagy elejét, mely közvetlenül a telet követi, midőn a hó olvadván lágyabb időjárás kezdődik, s a fű és egyéb növények mintegy életre kelnek; mi rendesen martius és aprilisban történik.
„A mosolygó kikelet,
Váltja fel a mord telet.”
Váltja fel a mord telet.”
| Népdal. (Erdélyi J. gyüjt.). |
„Süvölt a szél a puszta fák felet,
Hol van virágod nyájas kikelet?”
Hol van virágod nyájas kikelet?”
| Ferenczy Teréz |
Egyébiránt valószinünek látszik, hogy a tavasz szó sem más mint a csangósan ejtett tavas, valamint: dobasz, horpasz, kopasz, dugasz szintén: dobas, horpas, kopas, dugas. ,Kikelet´˛ származásához képest szabatosan véve jelenti a tavasznak mindjárt a tél után következő azon időpontját, melyben minden kikel, életre kel, s a növényzés általán megindúl, mi éghajlatunk alatt néha előbb, néha későbben történik. Baranyai tájszólás szerént van bekelet is, mely őszt jelent. Ezen ellentétből és észjárásból indulva ki, a kikelet annyit tenne, mint az aklokban, ólakban tartott barmok kieresztésének, kikeléésnek ideje; bekelet pedig jelentené a késő őszt, midőn a marha bekel, vagy, mint mondani szokták, beszorúl.
