KIVE
KIVE, (ki-ve mint: ho-va, ösz-ve); mint igekötő (,ki‘ helyett), sőt mint névutó is (,kivül‘ helyett) a régieknél gyakran eléjön: „Kive múlék.” „És annak-utána nagy jó életben múlék kive.” Katalin prózai legendája. (Toldy F. kiadás 262, 263, 283. l.). „Naponkéd kive mégyen vala az mezőre az gémmel.” A Carthausi névtelen (Toldy F. kiadása). Szintén itt egyszerü ,ki’ alakban is eléfordúl: „Semminemő testi lelki jószágból kive nem hagyattatik és ki nem esik az végig megmaradásnak jószága.” (81. lapon). „De esztendő betelvén az eretnek a császártól… vetteték szánkive” (= számkive). Debrecz. Leg. (Toldy F. kiadása). Ugyanitt eléjön egyszerüen is: „Mikoron őtet szánki akarná vetnie.” Szalay Á. 400. levelében (a XVI. sz. első feléből) mindenütt csak ,ki‘.
