KÜL
KÜL, (kü-l) mn. tt. kül-t, tb. ~ök. Fokozva: külebb v. küljebb, legkülebb v. legküljebb. A j mindenütt csak nyomatékosabb kiejtés végetti közbeszurat, mint beljebb, lejebb, sőt lejjebb szókban is. Ezen fokozásoknál már inkább igehatározóvá válik, s küebb v. kiebb (kijebb helyett) áll; és mint melléknév fokozását a ‘külső’ szótól kölcsönzi: külsőbb, legkülső. V. ö. KÜLSŐ. Gyöke a bizonyos körön túl távolodó irányt jelentő kü (ki), s minőséget jelentő ü képzővel lett kü-ü, azután küv, mely megvan a küvül származékban, és kül. Így lett a fe gyökből feü, fel, a be gyökből beü, bel, így a magasabb hangu ki-ből kiü’ kiv kil, honnan a kivül, kilső. ‘Kül’ tehát am. künn levő, bizonyos határozott térnek végvonalain túl létező. Külföld, mely a hazának határain túl fekszik. Ellentéte: bel. Külváros, mely a bel város keritésén kivül fekszik. Külháború, melyet az országon kivül viselnek. Külszin, mely valaminek csak külsejét mutatja, nem pedig belső valóságát. Kül váltó am. külföldi váltólevél. Ugyanezen kül önálló főnevül is használtatik, s jelenti azon vonalat, kerületet, mely valamely testnek vagy térnek mintegy határát, környékét, színét képezi, szokottabban külső, pl. valaminek küle, azaz külseje. Ellentéte bel vagy megnyujtva bél, pl. a dinnyének béle és küle (héja). Mint névutó ‘kivül’ helyett áll:
„Honán kül a fiú,
Honában a patak,
Magas hegyek között,
Együtt vándorlanak.”
Honában a patak,
Magas hegyek között,
Együtt vándorlanak.”
| Petőfi. |
Szintén mint névutó a névragok közől a veszteglő nál nél-nek utána tétetik, pl. kenyér nélkül (a régies irásmód szerént: kenyérnél kül) enni a húst, mi annyit tesz: a kenyérnek kizárásával enni a húst. Erről bővebben l. NÉLKÜL.
