KÜLD
KÜLD, (kül-d) áth. m. küld-tem, ~tél, v. ~öttem, ~öttél, ~ött, htn. ~ni v. ~eni. Némely régiek szerént: kild. 1) Szoros tulajd. ért. valamely személynek meghagyja, parancsolja, hogy menjen, távozzék, és pedig vagy meghatározva, hogy hova, vagy nem. A fiút oskolába, a cselédet boltba küldeni. Az emeletről aláküldeni valakit. Felküldeni a padlásra. Kiküldeni a házból. Beküldeni a városba. Általküldeni a Dunán. Haza küldeni a katonát. Tovább küldeni valakit. A kelletlen vendéget küldik, hogy csak menjen. Követet küldeni. 2) Valamit más által vitet el. Levelet küldeni valakinek. Pénzt, ruhát küdeni a növendékeknek. Üdvözletet, köszönetet küldeni a jó barátnak. Visszaküldeni az ajándékot.
Minthogy ezen igében alapfogalom a menés, sürgetett távozás; innen valószinü, hogy benne a siető mozgást jelentő il rejlik, melyből illan, illeg stb. származik. Ugyanezen gyök lappang a hasonértelmü görög ατελλω-ban. A latin mitto is annyi, mint itto, itito, ire facio. Ide tartozik a német Schicken, melyről azt tartja Adelung, hogy a gyors menést jelentő hasonszókkal áll viszonyban. Hang- és értelemrokonságban van vele az üld, üldöz, mely tulajdonkép annyi, mint valakinek nyomában levén, azt szüntelenül futni, menni kényszeríti, mert aki megáll, azt már üldözni nem kell. E szerént rokona volna a menést jelentő kel, köl is, melyekből kelt, költ, azaz kel-et, köl-et am. kelővé tesz, azaz küld. Szinte alapos nézet, miszerént gyöke a távolodó irányt jelentő kül, küldeni, annyit tenne, mint megparancsolni, hogy bizonyos tért elhagyva, ezen kivül, ennek határán túl menjen, valahová. A d képző egy értékü a miveltető t képzővel. A XVI. századbeli levelekben eléjön kiüld, pl. Szalay Á. 400 levelében (Levelestár a 14, 27. lapokon).
