MENNYKŐ
MENNYKŐ, (menny-kő) ösz. fn. tt. mennykövet, v. mennykőt, tb. mennykövek. E kifejezés betüszerént véve azt gyanittatja, hogy eredetileg nem azt jelentette, mit a latin fulmen, melynek különben is ,villám’ a neve, hanem a légből ritka tünemény gyanánt lehulló köveket (aërolithos). A köznép hiedelme maiglan itt-ott bizonyos fekete szinü s egy-két ökölnyi nagyságu kövekről azt tartja, hogy mennykövek. Innen köz szokás szerént, de átv. ért. így hivják a villanynyal terhelt felhőből nagy ropogással leütő, és romboló tüzet, melynek valódi költői szellemű, s az ősi hitregén alapuló neve: Isten nyila v. Isten haragja. Leginkább üt, csap, sújt, vág igékkel használtatik. Leütött a mennykő. Mennykő csapja meg. Mennykő vágja meg. Üsse meg a mennykő. Tüzes, lánczos, ropogós, mennydörgős, veszett mennykő; száraz mennykő, mely nem gyújt. Köz nyelven, kivált a haragvók szájában mint átkozódó kifejezés gyakran eléfordúl. Néha azonban csak bámulásra, megütközésre, vonatkozik, pl. mi a mennykő? Hová mennykőbe mégysz arra? Néha am. a maga nemében erős, kemény, szilárd, különös, meglepő. Mennykő ember ez a te bátyád. Mennykő gyerek. Mennykő dolog biz-az
„Oh, más magyar kar mennyköve villogott
Átilla véres harczai közt.“
Átilla véres harczai közt.“
Berzsenyi.
„Mennykő vág oda, hol lesuhint szablyája Lehelnek.“
Czuczor, Augsburgi ütközet.
