MESSZE
MESSZE v. MESZSZE, (mesz-ve). Ezen szóban alapfogalom, bizonyos helytől aránylagos nagyságu távolság. Ellentéte közel. 1) Használtatik melléknevük s am. nagy távolságra fekvő. Meszsze földre, meszsze országba, meszsze tartományba utazni. Meszsze tengereken bolyongani. Meszsze Buda sánta embernek, vagy ebnek. (Km.). 2) Helyhatárzó, am. nagy távolságra, vagy távolságban, s megfelel e kérdésre, hova? v. hol? Meszsze menni utazni, bujdosni. Meszsze küldeni a hadakat. Meszsze látni. Meszsze lakni. Távolító ragu viszonyneveket vonz. Hazájától, rokonaitól meszsze távozott. Európa meszsze esik Amérikától.
Hogy e szónak eredetét, s elemeit, valószinüleg meghatározhassuk, hasonlítsuk azt öszve az elve, öszve vagy öszve-viszsza helyre vonatkozó szókkal. Elve, a régi nyelvemlékek szerént, am. bizonyos téren, határon túl, vagyis a határon innen levőhöz képest legelül, s illetőleg szembe, áttelellenbe, pl. erdő elve am. erdőn túl, vagyis, hozzánk képest az erdő előtt, kik e viszonyban erdő mögött állunk. Ezen szónak gyöke azon el, melyből első, elűl, (primus, prae, ante) erednek, mely hogy egyszersmind elavult igegyök, gyaníttatják ez igeneves származékok, elő, elve, mint az él gyökből van élő élve; mi szerént erdő elve am. erdőt menve, átmenve, megelőzve, erdő előtt fekve. Ugyan ezen el gyökből van eleve, mely s régi nyelv szerént am. prae, ante, trans, pl. eleve megmondottam, azaz előre. Eleve megyen vala, azaz elül. Ezen el gyöktől mellékértelemre nézve különbözik amaz el, melyből az élőt jelentő eleve, eleven erednek, ez t. i. máskép él, honnan rövidítve lett eledel, eleség (éledel, éleség), azaz éltető tápszer, és eleven, (vivax, vividus), élénk, mozgékony. Egyébiránt mindkettő a mozgás alapfogalma alá tartozik, amaz távolodó, emez általános mozgékonyságot jelentvén, minthogy a távolodásnak is, az életnek is lényeges kelléke a mozgás. Az öszsze máskép mind mai, mind régi nyelvszokással öszve, s gyöke az elvont ösz, melynek származékaiban alapfogalom, több részeknek egysége, együtt léte, s eredetileg elavult ige, melynek alaphangja a tömegest, tömörőst utánzó gömbölyü ö, az sz pedig alkotó képző, mint a to v. ta gyökből származott tosz v. tasz igében. E szerint részesülője ösz-ve am. többekkel egy tömegbe egyesülve, pl. öszvefutni, menni, gyülni, ülni, am. egy tömegbe egyesülve, miért társas jelentésü val vel ragokat vonz, pl. a Müncheni codexben „Velök öszve“ (simul cum eis. Máté 13). „Vépék (= lépék) ő hozjá Zebedeus fiainak anyjok ő fiaival öszve.“ (Máté. 21.).
A viszsza gyöke a vastag ragozásu visz, melyből lett viszony, viszont, viszál, viszálkodik s alapfogalma oly mozgás vagy menés, mely ismét az elhagyott helyre vezet, vagy az odahagyott iránynyal ellenkezőt, fordított viszonyút követ. Gyöke azon isz, mely mozgást jelent az iszam, iszamodik, iszánkol, piszkál stb. szókban, a v előhang, vagy talán a lélekzet viszszahuzását, s ezáltal a viszszatérést, közeledést, maga felé huzást fejezi ki utánzólag, mint a vesz (accipit), vezet, vár, von, vonz igékben. – A meszsze gyöke vagyis törzsöke a fentebbi hasonlat nyomán mesz, mely rokon a men, megy igékkel, s mintegy men-z (mint von-ból vonz), és így velök egy alapfogalom alá tartozik, innen meszsze v. meszve am. menve, v. menzve, minthogy a távolságot, meszszeséget menés (húzamosb menés vagyis menzés) által meghatározni legeredetibb mérési mód. Ezen alapfogalom szerént alakult a hellen απιος, az απο (el) és ειμι (megyek) szók gyökeiből öszvetéve; minél fogva απιος am elmenő, eltávolodó, vagy ennek következtében távollevő.
Ezen előzmények szerént a fent együvé hasonlított négy szó eredetileg igenevek, melyek egyszersmind határozókul használtatnak, és így állanak el-ve, előre v. túl menve; ösz-ve, egy tömegbe menve; visz-va, ismét az elhagyott helyre, az előbbi mozgással ellenkező irányban menve; mesz-ve, távolra menve. V. ö. ~VA, ~VE határozói képző. A két első eredeti alakjában használtatik, a második hangváltozattal is: ösz-sze, a két utósó egyedül hangváltozattal visz-sza, mesz-sze. Hogy pedig a v. mint képző, vagy rag, a sziszegő, susogó hangokhoz alkalmazkodni szokott, kitűnik az ily változatokból: azval azzal, azvá azzá, mezvel mezzel, mezvé mezzé stb. Erre mutat a jóllehet hibás, de minden esetre nyelvhasonlaton alapuló népies tájszokás, mely szerént dunai tájnyelven az ily mondatokat, el van szerezve, ki van fizetve, ki volt veszve, be lesz sorozva, így ejtik: el van szerezzel, ki van fizetvel, ki volt veszszel, be lesz sorozzal. – Ezek nyomán elemezhető és értelmezhető az ellen (adversarius, contrarius), mely szintén nem egyéb, mint az elve törzsökből származott elven, hangsimulással ellen, eredetileg igehatározó, azaz oly állapotban, mely ránk nézve elve, azaz távol, megfordított irányban létezik; s újabban névként használva oly személy, ki nem mellettünk, hanem vagy tőlünk távozik, vagy előnkbe, szemünkbe áll, és innen erkölcsi átv. értelemben ellen v. ellenség am. a társadalmi téren tőlünk távolodó, nem velünk tartó, a vonzalom és szeretet határán túl álló személy. Ellentéte közel, s e szóval fejezi ki a régi magyar nyelv a proximus-t. –
Végül, ez öszveállitott szók fokozatos kifejlései következők: el, praeit, v. transit, v. contrait; ösz, coit; visz redit; mesz abit, procul it, ezek gyökök; innen az igenevek: elő, ösző, viszó, mesző, melyek közől az elő divatozik, hangváltozattal: elü, öszü, viszu, meszü, elv, öszv, viszv, meszv; mint: ölő ölü ölv; kedő, kedü kedv; könyö, könyü, könyv; homó, homú, homv; a képzőnek áthasonulásával lesznek ell, öszsz, viszsz, meszsz, mint a pos pes gyökökből posv, pesv, posvad, pesved, possad, pessed; megnyujtott igeneves képzővel: eleve, öszeve, viszava, meszeve, rövidítve: elve, öszve, viszva, meszve, áthasonulva: elle(n) öszsze, viszsza, meszsze, honnan ellenség, öszszeség, viszszás, meszszeség. Az el, ösz, visz egyszerü alakban is élnek, mint az el-ő, el-ül, el-őz, ösz-hang, ösz-törű, ösz-tövér, ösz-vér, visz-ály, visz-ony, visz-ont, visz-on-oz származékokban. A mesz csak kettőztetett mássalhangzóval divik, mint: meszsze, meszszünnen; meszszűl, meszszel stb. s megegyezik vele e tekintetben a hoszsz (= hoszj), honnan hoszsz-ú (v. hoszszi), hoszszas, hoszszal stb.
