MEZŐ
MEZŐ, (mez-ő) fn. tt. mező-t, tb. ~k, harm. sz. raggal: mezeje. 1) Széles ért. mint a leplet, takarót jelentő mez gyöknek származéka, am. valamely csupasz, kopasz, kopár testnek födője, leple, takarója. Alakjára nézve igenév, miért kellett hajdan léteznie mez igének is, mely egyszersmind név volt, mint zár és zár, les és les, nyom és nyom, nyit és nyit stb. 2) Szorosb ért. a földből kinövő s annak kérgét, külsejét lepel gyanánt eltakaró fűtömeg. Zöld, száraz mező. Baranyában jelent különösen zöld vetést. 3) Nyilt térség, melyen fák nincsenek, csak fű, gyep, pázsit, különösen legelő, baromélő. Térmező. A csordát kihajtani a mezőre. Szabad mező, annyi mint közlegelő. Sík mező. „Zöld erdőben, sik mezőben, gerliczék nyögdécselnek.“ (Népd.). Rákos mezeje. Rigók mezeje.
„Metet bég véresen borítja a mezőt.“
Vörösmarty.
Szélesb ért. jelenti a mivelés alatt levő földeket is, innen a mezei gazdaság, mezei munka, mezei jószág kifejezések. A szláv nelvekben eléjön mez, meze, meza, miza; talán ide sorolhatjuk a persa zemin-t is mely am. föld. Átv. ért. müködési, cselekvési alkalom, vagy térség, hely, vagy mód. Csatamező, harczmező. Nincsen mezeje, tudományát kitüntetni. Szép meződ nyílik szorgalmad, ügyességed kitüntetésére, a dicsőségre.
