ÖSZ
ÖSZ, gyök, melyből öszve, öszves, öszveség, és származékaik erednek, melyek alapértelméből azt lehet kivonni, hogy az ösz valami együvé gyült, egy tömegben, seregben levő sokaságot, többséget jelentett. Némely újonnan alkotott szókban öszvetétel alakjában is eléfordul; amidőn nevek előtt am. öszves, és igék előtt am. öszve; ilyen szók: öszállam, öszfogalom, öszhang, öszszerü, öszpontosít, öszpontosul stb. melyeket két ssz-vel irni nem szükséges; de nincs is oka, mert az utóbbi sz már az öszve szóban levő v-nek áthasonlásából létesült; öszveállam, öszvehang pedig helytelen volna. Megfordítva szö, honnan sző, szövet, szövetkezik, szövetség, melyek szintén több egynemüek együvé köttetésére vonatkoznak. Mennyiben az ösz, öszveség szorosb egyesülést jelentenek, rokonaik a szög, két vonalnak együvé szorulása, és a szak, melynek szélei egymáshoz közelednek. Ha e szót hangszervileg elemezzük, és azt teszszük fel, hogy a magyar a többségnek együvé kapcsolását részint öszvegömbölyödő ajak közől kinyomuló ö hanggal akarta utánozni és kifejezni; úgy alaphangban rokonok hozza: töm, tömérdek, tömör, töpik, töpörödik, köt és köz; részint az sz hangban is a ,sok’ értelmét találjuk, mit mutat a magyar ,szám’ és német sammt, zusammen stb. szók is. V. ö. ÖSZVE. Az öszve származékban a ve képző ugyanaz, ami az együ-ve szóban; alhangon ~va, pl. ho-va, eredetileg az a, e mutató szócskák. Kinizsy Pálné imakönyvében eléjön n toldalékkal: öszven.
