ÖSZTÖRŰ
ÖSZTÖRŰ, fn. tt. ösztörű-t. Máskép: ösztör, ösztörje, eszteró, eszterú. Örségben: ösztölü. Elemzésére nézve l. ÖSZTÖKE és ESZTERO. Értelmére nézve jelent általán hegyes karókkal, fa vagy más fogakkal, szegekkel ellátott különféle akasztó készületeket. Innen Arany Jánosnál:
„Nem tudom, Odinnak asztalához ül-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre.“
Kit felakasztottak magas ösztörűre.“
Arany. (Buda halála).
Ilyenek különösen a) a mészárosok ösztörüje, azaz: fogas állványa, melyre a feltagolt húst akgatják; b) a majorosnők ösztörüje, melyre az üres köcsögöket szurják; c) a madarászok ösztörüje, ágas póznája, melyre a lépveszszőket rakják, vagy Szabó D. szerént ágas-bogas fa, mely lábtó helyett szolgál; d) a timárok ösztörüje, melyen a bőröket kifeszítik, és szárítják; e) a folyóvizeket gátló ösztörű, hegyes czölöpökből csinált gát; ámbár ez utósóra nézve azt is gyaníthatni, hogy öszvetett szó, s am. öszterő, öszterelő, mivel az áradozó vizet öszvetereli, s ez alapfogalomnál fogva rokon volna hozzá: esztrenga, juhokat öszvezáró korlátfák, a magyarból elemezve ösz-terengő, t. i. több tájszokás szerént az ösz, öszve így is ejtetik: ěsz, ěszve, ěszsze. f) A régieknél, pl. a Debreczeni Legendáskönyvben több helyütt is am. kínpad, g) Göcsejben ösztölü am. tám- v. gyámfa.
