PARANCSOLÓMÓD
PARANCSOLÓMÓD, (parancsoló-mód) ösz. fn. Nyelvtani ért. az igeragozás azon módja, mely az illető cselekvés, szenvedés vagy állapot szükségességét fejezi ki, mely határozottan meghagyja, rendeli, akarja, hogy valami történjék, legyen. Nyelvünkben a parancsolómód rendes képzője j, pl. dobj, adj, döfj, rúgj, hagyj, lökj, ülj, tömj, unj, tépj, tűrj, hivj; kivétetnek az s, sz, z végzetü igék, melyekben a véghanghoz hasonúl, pl. keres-s, vesz-sz, irgalmaz-z, néz-z, űz-z; régente ezekben is épen maradt a j, pl. irgalmazj, néz-j sőt a j után h is találtatik: irgalmaz-jh, néz-jh. Sajátlag képeztetnek a tégy, végy, légy, higy, vigy, s némely mások; továbbá a t végzetüek: mint, ronts, bonts, taníts, melyeknek néha gyökhangjaik is s-re alakulnak által, pl. fuss, lóss, üss, nevess stb., sőt a régieknél a t és j v. s is elhagyatott, és csak h képző használtatott, pl. szabadóh = szabadóts, azaz: szabadíts (Jordánszky-codex), fényeséh meg = fényeséta v. fényesíts meg, feszéhed meg = feszétsed v. feszitsed (Tatrosi codex), feszéhed = feszétsed v. feszitsed, szabadóhad = szabadótsad v. szabadítsad (Régi magyar passio stb.); mi abból fejthető meg, hogy eredetileg a parancsoló képzője nem csupán j hanem jh volt, mit számtalan példák bizonyítnak, pl. akarjh, járjh, irgalmazjh stb. l. – J. (2), a parancsolómód képzője.
