PAZAR
PAZAR, mn. tt. pazar-t, tb. ~ok v. ~ak. 1) Tékozló, fecsérlő, ki mértéken túl költve vagyonát elharácsolja, elprédálja. Pazar gazda, gazdaszszony. Pazar kézzel kiszórni a pénzt. Pazar életet élni. 2) Átv. szelidebb ért. bőséges, dús, sok költségbe kerülő. Pazar vendégség, pazar fényűzés, pazar bőkezüség.
„Te bölcs pazar.“
Kazinczy F.
levél a régiséggyüjtő Jankovicshoz.
Egyezik vele legközelebb a héber pazar, (szétszórt, fecsérelt); közel jár hozzá hangáttétellel a német prassen, Prasser is. Magyar elemzéssel gyökre és alapértelemre nézve rokonnak tekinthető hozzá a székelyeknél divatos poszátlik, mely am. több részre oszlik: ennél fogva azt gyaníthatni, hogy gyöke azon osz, melyből oszt és oszol származnak, melyből ajak hangos előtéttel legközelebb foszlik, s ebből és az o-nak és sz-nek rokon a és z-vé átváltoztával fejlődhetett ki a pazar, tájdivatosan: pozar, pazor, pazér. Magas hangokban egyezik vele fecsér mint ,fecsérel’ törzse, melyben alapértelem a fecsegtetés vagyis fecskendve ki- vagy elszórás, vesztegetés-; ezzel ismét rokon: pocsékol, mind a három pedig gyökhangokban közel jár egymáshoz: gaz, pocs, fecs, elül ajak-, és utól sziszegő hangokkal vagy ezek vegyülékével.
