SZAKÁL, (1)
SZAKÁL, (1), (szak-a-l v. szak-a-al) fn. tt. szakál-t, tb. ~ak, harm. szr. ~a. E szó ragozásában azon szabálytalanság észlelhető, hogy a tt. szakál-t (egyszerü t-vel), melynél fogva a többesnek szakál-ok-nak kellene lennie, mint hasonló tárgyesetü más főnevekben; vagy megfordítva a tárgyesetnek kellene szakál-at-nak lennie, mik mind két esetben tájdivatosan léteznek is; azonban az általánosabb szokás így állapította meg, mint föntebb följegyzők. Szakálas melléknévi származék tájszokásilag szinte ,szakálos’ vagy ,szakállos’ alakban is eléjön. – Jelentései: 1) A felserdült férfinemüek állán, és tokáján növő szőrözet, melytől különbözik az orr és felső ajak közén sarjadzó bajusz, és a pofát benövő barkó, mely máskép pofaszakál vagy fülbajusz. Sürü, ritka, göndör, hoszszu, rövid szakál. Spanyol szakál. Fekete, vörös, ősz, szürke, fehér szakál. A szakált megereszteni, fésülni, beretválni, nyesni, nyirni. Félre bajusz, jön a szakál. (Km.). Becsüld meg az ősz szakált. (Km.). 2) Némely állatok állán növő, s a szakálhoz hasonló szőr, vagy lebenyeg, pl. a kecskéknél, és a kakasoknál. 3) Szakálhoz hasonló mű, vagy tünemény. Kulcs szakála. Álgyu szakála. Némely bolygó csillagok szakála. Hajósok nyelvén minden oly ág, szeg, kampó, mely valahol aláfelé áll. (Wiederhagge). Péter szakála, tréfásan am. borczégér. 4) Képesen szólva: tisztesség, s ezen alapuló hitel. Szakálára kölcsönözni pénzt valakinek. Más szakálára inni. (Szabó D.). Szakálamra mondom azaz becsületemre. Szakálamra veszem azaz jót állok, kezeskedem. Jelent férfi kort, férfiasságot is. Majd ha megnő a szakálad. Aggszakál. 5) Szakála van a pipának, különösen a tajtéknak, midőn nyaka körül a mocsok kiveri. 6) Szabad szakálára hagyni am. teljes függetlenséget engedni.
Egyezik vele az uigur, török, tatár szakal, mongol szakhal (barbe, barbe ou filets de l’epi, fibres de racine; honnan; boghodai jin szakhal, barbe du froment [kalász], khuluszun szakhal, grappe ou un épi de roseau); a wolgai finn sakal vagy sakala, továbbá a héber zakan, és arab dakan, melyek jelentenek állat is, szakált is (mertum, barba). Véleményünk szerint ugyanezen viszony létezik a magyar szaka (,toka’ jelentéssel) és szakál között, minthogy a szakál tömege leginkább a tokát környezi, s annak kinövése; hasonlóan a ,szakál’ szó nem egyéb, mint a megnyujtott, s mintegy kinőtt szaka. Innen kiindulva mind a szakál és szakhal, mind a zakan szókat a magyar szóképzés szerint elemezhetjük, t. i. a) az al v. l újabb képzőnek is tekinthető; de ezen kivül is szokása nyelvünknek némely önhangzón, különösen a, e hangokon végződő szókat l betüvel megtoldani – pl. fő fől, nő nől, lopva lopval, sanda sandal, bandsa bandsal, kancsa kancsal, hangya hangyal v. tájdivatosan hangyál, és így szaka szakal v. szakál. Hasonlóan fejlődiek l-vel részint mint képzővel, részint mint toldalékhanggal ki: fonal, kötel, lebel, lepel, és meglágyítva ly-vel: apály, ragály, aszály, seregély, sörte sörtély, körte körtély stb.; Sőt maga szaka is egyik érteményében a székelyeknél másképen: szakáj, melyben a j az ly helyett van, mint általán a székely ki ejtésben, mely szerént ,székely’ szó is nálok: ,székej’. b) Az l és n nem csak némely szók elején és közepén, de végén is fölcseréltetnek, mint: hol hon, sehol sehon, halkal halkan, val van (hiányos igék), dal dana, sül-disznó, sün-disznó; lágyítva: lapály lapány, vőfél vőfény, mordály mordány stb. Ez elemzésnél fogva nincs rá semmi ok, hogy kettőztetve írjuk: szakáll. Az l és ly mint folyékony hangok végül igen gyakran megkettőztetnek.
E szót, mint több régi és ujabb keleti nyelvekkel közöset, az ősi nyelv egyik tisztes hagyományának tarthatjuk.
