SZEMÉLYRAG
SZEMÉLYRAG, (személy-rag) ösz. fn. Személyragoknak nevezzük, melyek a személynévmásoknak valamely viszonyát fejezik ki, 1) némely más nevekhez, illetőleg a birtokot jelentőkhöz, 2) a névviszonyragokhoz és névutókhoz, 3) az igékhez. Innét általában háromfélék:
I-ször BIRTOKRAGOK; helyesebben BIRTOKOSRAGOK vagy BIRTOKOS SZEMÉLYRAGOK, minthogy nem a birtokot, hanem a birtokost jelölik; azonban vannak ezekkel összefüggésben valóságos birtokragok is, mint alább. A birtokosragok e következők (mint a személynévmásoknál is megérintők):
Egyes számban:
1) ~ m (önhangzókkal a ragozás szabályaihoz képest: am, em, ěm, om, öm) az én képviselője,
1) ~ m (önhangzókkal a ragozás szabályaihoz képest: am, em, ěm, om, öm) az én képviselője,
2) ~ d (önhangzókkal: ad, ed, ěd, od, öd) a te képviselője,
3) a, e, néha: ja, je az ő képviselője.
Többes számban:
1) ~ nk (önhangzókkal: unk, ünk) a mink képviselője,
Többes számban:
1) ~ nk (önhangzókkal: unk, ünk) a mink képviselője,
2) t ~ k (önhangzókkal: tok, těk, tök, gyakran előtéttel, vagyis közbeszúrattal: atok, etěk, ětek, otok, ötök) a tik képviselője,
3) ~ k (önhangzókkal: ok, ök, tájdivatosan és régiesen: ěk, a székelyeknél: ik, irói nyelven el van fogadva a szintén tájdivatos uk, ük; valamennyihez néha j előtét is járulván: jok, jök, juk, jük, jik stb.), mint az ők képviselője. V. ö. SZEMÉLYNÉVMÁS czikket, hol a birtokos ragokat némely más nyelvekben is bőven ismertetjük.
Példák a magyarban az irói nyelv szerént:
láb-am, láb-ad, láb-a, láb-unk, láb-atok, láb-ok; kez-em, kez-ed, kez-e, kez-ünk, kez-étěk, kez-ök; szem-ěm, szem-ěd, szem-e, szem-ünk, szem-ětěk, szem-ök; kar-om, kar-od, kar-ja, kar-unk, kar-otok, kar-jok; bőr-öm, bőr-öd, bör-e, bőr-ünk, bőr-ötök, bör-ük.
Jegyzetek: a) A tájdivatos eltérések közt figyelmet érdemel az egyes harmadik birtokosrag, pl. kez-ö, szem-ö, bőr-ö (Göcsejben), melyek a régieknél, különösen a Tatrosi és Bécsi codexekben is feltaláltatnak, és melyekben az ö az ő személynévmáshoz mint ennek képviselője közelebb áll. Göcsejben maga az ők is ük. Innen az irói nyelv elfogadta mint imént érintők, különböztetés és változatosság végett az uk, ük ragot, pl. (,lovok’ helyett) lovuk, (,ökrök’ helyett, mely többes szám is) ökrük; de erre az irók nagy része nem ügyel, hanem minden ok nélkül széltiben uk, ük-öt használ.
b) Figyelmet érdemelnek a régies és tájdivatos többesi első birtokos ragok is: ank, enk, onk (,unk’, ,ünk’ helyett), pl. ház-ank (szófejtésileg am. ház-am-k, v. ház-am-ok), kert-enk (= kert-em-k), ur-onk (= ur-am-k), ős-enk (= ős-em-ök) stb., (a két utóbbi a régi Halotti beszédben.
c) Természetes, hogy önhangzón végződő szóknál az önhangzó a birtokosrag önhangzójával egybeolvad, a 3-ik személynél pedig j szúratik közbe, pl.:
almá-m (= alma-am),
almá-d (= alma-ad),
almá-j-a (= alma-j-a),
almá-nk (= alma-unk),
almá-tok (= alma-atok),
almá-jok.
almá-d (= alma-ad),
almá-j-a (= alma-j-a),
almá-nk (= alma-unk),
almá-tok (= alma-atok),
almá-jok.
d) Nyomatékozás végett magukat a személynévmásokat is elébocsátjuk névmutatóval vagy a nélkül, pl. (az)én házam, (a)te házad; (az)ő háza, (a)mi házunk stb. A névmutató kétségenkivül nem a személynévmásra, hanem a birtokszóra vonatkozik, és épen innen tetszik ki, hogy, hacsak a szabatosság, vagy jobb hangzás, vagy következő hangsúly nem kivánja, el is szokták hagyni, mert az én, te stb. személynévmások elhagyásával is a névmutatót csak a föntebbi okokból tartja meg az általános népbeszéd is, pl. a székely népmesékben (Krizánál mindjárt az első mesében) névmutató nélkül: „Esmént vállára (e helyett: a vállára) vette Palkót, szěmit (a szemit) behunyatta“..... „a mijent soha még álmában (az álmában) sem látott“..... „az isten visejje gondodat“ (a gondodat).... „máskülönben fejed (a fejed) nélkül maradsz.“ Névmutatóval: „ülj fel a vállamra“.... „hund be a szemedet“... „a kirá-j udvarának a kapuja előtt letette“.... „eligazitom a baját a hitván köjöknek“ stb. Az utolsó két példában a hangnyomaték szerepel. V. ö. ~NEK sajátitó rag. Mind ezekre nézve a classicus székely népnyelvből számos példát idézhetnénk.
e) Birtoktöbbség jelölésére ai, ei (néha jai, jei) ragok jönnek a birtokos személyragok elébe s ezek a tulajdonképeni birtokragok v. birtokmutató ragok, pl.
ház-ai-m, ház-ai-d, ház-ai, ház-ai-nk,
ház-ai-tok, ház-ai-k,
kert-eim, kert-eid, kert-ei,
kert-ei-nk, kert-ei-tek, kert-ei-k.
ház-ai-tok, ház-ai-k,
kert-eim, kert-eid, kert-ei,
kert-ei-nk, kert-ei-tek, kert-ei-k.
Több tagu szókban az a vagy e ki is hagyathatik, pl. barát-ai-m v. barát-i-m, barát-ai-d v. barát-i-d, barát-ai v. barát-i, barát-ai-nk v. barát-i-nk stb. Azonban j közbeszúrat mellett v. helyett mindig teljesen megmarad az ai v. ei, pl. kalap-jai-m, kalap-jai-d, kalap-jai, kalap-jai-nk, kalap-jai-tok, kalap-jai-k; de soha sem: kalap-ji-m v. kalap-i-m, kalap-ji-d stb.
Fontos kérdés: honnan vagy miként fejthetők meg ezen birtokragok?
Hogy ezen ai ei birtokragoknak semmi közük a birtokos a e ragokkal, megtetszik onnan, mert ez utóbbiak az ő névmás képviselőji, pl. ház-a, kert-e am. ház-ő vagyis -övé, kert-övé; ami ház-ai-m, ház-ai-d stb. szókban képtelenség volna, mert a ház nem lehet övé is (ház-a), enyém vagyis enyéim is (ház-a-im).
Ezeknek biztosabb megfejtése végett egy más rokon nemü birtokmutató elemhez folyamodhatunk, mely is é és több birtoknál éi, melyek másképen és szabatosabban birtokhelyettes-eknek, némelyek szerént birtokképzők-nek nevezhetők, mivel egészen önálló s újra ragozható neveket alkotnak, pl. Péter-é, Péter-é-nek, Péter-é-t, Péter-é-től, stb. és Péter-éi, Péter-éi-nek, Péter-éi-t, Péter-éi-től stb. Ugyanazon é és éi, melyek az eny-é-m, eny-éi-m, ti-é-d, ti-éi-d stb. birtokos névmásokban is megvannak.
Hol vették tehát magukat ezen é, éi ragok?
Legegyszerűbben azon mutató é képzőt vehetjük fel alapul, mely el-é, fel-é, mög-é, mell-é, köz-é stb. szókban is ,oda’ jelentéssel bir: el-oda, fél-oda mög-oda, mell-oda, köz-oda, s mely egyezik a helyre mutató köznépi mutató e a szócskákkal is, pl. ide jöjj e! oda menj a! itt a szobában e, ott a házban a, tehát Péter-é am. Péter oda, azaz Péterhez tartozó (zugehőrig).
Ha pedig idegen nyelvekhez folyamodunk, mind azon nyelvek között, melyeket ismerünk, a persa nyelv nyujt ezekre nézve legtisztább fogalmat, azon persa nyelv, mely a személyes névmásokra és személyragokra nézve egészen az altaji nyelvekhez csatlakozik, miként a személynévmásoknál is olvasható. T. i.
A persa nyelvben az önalló birtokos névmások szintén a mutató án (= amaz, az) névmás segitségével fejeztetnek ki, ú. m. án-i men eny-é-m (id quod meum, szószerént magyarosan: azja v. ezje éné, rövidebben: az-om, ez-em), án-i tu (= az-od) án-i ó (= az-ja) stb. néha az v. ez elüljáróval: ez án-i men (ex eo quod meum, magyarosan: abbeli-m), ez án-i tu stb. E szerént a magyar é birtokképző is össze volna vonva ezekből: ez-je v. csak e-je, és annyi volna mint a persa án-i ó = id (quod) ipsius. Aki azt vélné, hogy ezen é képző az övé szóból van összehúzva, pl. Péter-é, Péter-övé, attól azt kérdjük: hát ,övé’ hol vette magát? és eny-é-m, ti-é-d, mi-é-nk stb. szókban hogyan jelenthet övét is, enyémet, tiédet, miénket is? stb.
Tovább menve a magyar i melléknévi képző (rokon a föntebbi mutató e-vel, sőt azonos az i-de, i-tt, i-hol, i-ly mutató szók gyökével) szintén csak azt jelenti: oda való, ott levő: pl. ház-i házhoz v. házba való, föld-i, földön levő, ég-i égben levő, pest-i, Pesthez tartozó, Pestre való, Pesten létező stb.
Tehát a föntebbi é-vel együtt: éi semmi más mint ikerités, melylyel a magyarban számtalanszor sokaságot fejezünk ki, pl. itt-ott am. több helyütt, ide-oda am. több helyre, hápa-hupa dombos hely, melyen több domb létezik; különösen az igekötők kettőztetése többszörös vagy gyakoritó értelmet ad az igéknek, pl. be-betekint, el-elkapja a hangot, visszavisszanéz, meg-megáll stb. tehát é-i is am. több odatartozó, több ott létező, több birtok. Más nyelvekben is találunk példát ily ikeritésekre, melyek által gyakoriság, többség fejeztetik ki, pl. a sínai nyelvben: csung-csung (meg-meg, iterum iterumque), cshű-cshű (helylyel-helylyel), sue-sue (tere-fere, in einem fort plaudern), mán-mán (lassan-lassan, nach und nach) stb.
Azon föltevés, hogy itt az i jelent többest, helyt nem foghat, mert a magyarban semmi más körülmények között az i többesi érteménynyel nem bir; a mi, ti szók is csak mink, tik helyett állanak, miként a SZEMÉLYNÉVMÁS czikk alatt látható; ti megvan a tied szóban is, mely épen nem jelent több személyt. Legfőbb dolog pedig az, hogy a többesi személyesnévmásokból alakult személyragok (minkből nk, tik-ből t-k) a magyar nyelv egész birodalmában, kezdve a legrégibb nyelvemlékektől az élő szójárásokig, soha k nélkül elé nem fordúlnak, mint eléfordulnának ha mi, ti csonkítatlan névmások volnának, vagy nem más alkatrészekből (mü, tü) állanának.
Ezek szerént az ai ei birtokragok is csak együtt, mintegy ikerítve jelentik a birtoktöbbséget, habár némely ritkább esetben (némely több tagu szóknál) az a vagy e ki is esik, de valamennyi esetben meg is tartathatik.
A tatár-török és persa nyelvben a birtoktöbbes akként fejeztetik ki, hogy a rendes többes szám után jönnek a személyragok, mintha pl. magyarul így fejeznők ki magunkat: könyv-ek-im, könyv-ek-id. V. ö. SZEMÉLYNÉVMÁS; és Előbeszéd 161. lap. De erre nincs példánk az összes magyar nyelvben. Mert ha talán némely régi irásmódban, pl. a Debreczeni Legendáskönyvben, vagy Szalay Ágoston 400 m. levele közt (Levelestár) 14, 29. lapokon stb. melyekben a szók végén és gyakran a ragok előtt h szellettel találkozunk, ily szellet volna is az a v. e után található, ezen h többest, mint száz meg száz más esetben is, nem jelenthet. Ki venné többesnek a D. Legendáskönyvben e szókat: neveh, képeh, születéseh; intih, itélih; tartáh, jegyzéh, ismeréh, halálahról, hivatalahval stb?
A göcseji nyelvjárás a birtokragok mellett tulzásból többesi k-t is használ, pl. fiaim-ak, ökreik-ek.
f) Szintén a birtokos személyragokat használjuk némely igenevekben és a határtalan módban is. Az ilyenek: járt-om-ban, járt-od-ban stb. kelt-ěm-ben, kelt-ěd-ben stb. tudt-om-mal, tudt-od-dal, tudt-á-val, v. tudt-om-ra, tudt-od-ra, tudt-á-ra stb. továbbá: tudt-om nélkül, tudt-od nélkül stb. más igéknél csak igen gyéren jönnek elé. Régente a va ve végzetü állapotjegyzők is személyragoztattak, mint: „amely föld meghalvád tégedet fogadand,“ „hogy élvénk dicsérjük te nevedet.“ A mai ,irvák’, ,becsülvék’ inkább összehuzások: ,irva vannak’, ,becsülve vannak’ szókból. A régiségben találkozunk még egy nevezetes személyragozással, melyről l. ~ATTA, ~ETTE.
Legáltalánosabb divatu a határtalan mód személyragozása, némely személytelen igékkel, pl. kell, lehet, illik viszonyitásban: kell tudn-om, tudn-od, tudni-a, tudn-unk, tudn-otok, tudni-ok; illik megköszönn-öm, megköszönn-öd, megköszönni-e stb.; lehet várn-om, várn-od, várni-a stb.
Látjuk, hogy a határtalan mód i hangja csak a harmadik személyben (egyesben és többesben) maradott meg, egyebütt kiesett, épen úgy mint a göcseji szójárás szerént ezen szókban: annyan = annyian, ennyen = ennyien stb.
Van még igenév alakjában egy nevezetes személyragozás is, melyre példák: szúrágta fa, hólepte hegyek, vér szentelte sík stb. mik igen jeles rövidűletei ezeknek: fa melyet szúrágott v. szú által rágott fa, hegyek melyeket hó lepett, sík melyet vér szentelt. Ezek hasonlatára csaknem általában elfogadtuk ezen szólásmódokat is: az érintett-em szabályok, a vásárolt-uk ház, ezen hosszadalmasabbak helyett: a szabályok melyeket érintettem v. az általam érintett szabályok, a ház melyet vásároltunk, v. az általunk vásárolt ház.
Jeles sajátsága ez némely keleti, főképen pedig a tatártörök nyelveknek. Példákul szolgáljanak e következők: dökdük-üñ ádem a megverted ember, babañ sattugh-ï atlari gördüm az apád vásárolta lovakat láttam, kondugh-um seher a laktam város, szevdük-üm, szevdük-üñ, szevdük-i, szevdük-ümüz, szevdük-űnüz, szevdükleri ávret a szerettem, szeretted, szerette, szerettük, szerettétek, szerették nő, még a jövő részesülőjével is: szevedseg-űm ádem a szeretendem ember.
Nevezetes amit a föntebbi dűk, dugh képzőről Meninski-Kollár nyelvtanában olvasunk: „sewdük amatus, videtur passivum; sed originaliter componitur a sewdy-ki quasi: is, ea, id, quem, quam quod amavit“ t. i. sewdi (olvasd szevdi) a mutató mód multja és ehhez járul ki (némely szókban képző s jelentése oly forma mint a magyar ki, mi); tehát az egész magyarosan ezt jelentené: szerette(azt)ki, szerette-ki, és a többi személyragokkal: szerettem-ki, szeretted-ki, szerettük-ki stb. innen: szevdük-üm ’avret = szerettem(ki)nő. A tatár-törökben eléjön e szólásmód tagadólag is: gözler gör-me-dük nergiszler szemek nem- láttá(k) nárczisok, kulaklar isit-me-dük bülbüller fülek nem- hallottá(k) fülmilék. Ezek szerént nem minden alap nélküli azok véleménye, kik e szólásmódban: szú rágta fa = szúrágta (azt ki) fa, csak a mutatómód multjának határozott alakját vélik rejleni, annyival inkább, mert ha e szólásmódot a többi személyre is alkalmazzuk, valósággal tárgyi igeragokat használunk (a többes számban), melyek némileg eltérnek a névragoktól, pl. érintett-ük (nem: érintett-ünk), érintett-étek (nem: érintett-etek), érintett-ék (nem: érintett-ek) szabály.
Eléjönnek némely idegen nyelvekbeli birtokos ragok a SZEMÉLYNÉVMÁS czikk alatt.
II-szor. Személyragokat használunk a névviszonyragok és névutók mellett, u. m.:
(én) nál-am, (te) nál-ad, (ő) nál-a,
(mi) nál-unk, (ti) nál-atok, (ő) nál-ok;
(én) vel-em, (te) vel-ed, (ő) vel-e,
(mi) vel-ünk, (ti) vel-etek (ő) vel-ök.
(mi) nál-unk, (ti) nál-atok, (ő) nál-ok;
(én) vel-em, (te) vel-ed, (ő) vel-e,
(mi) vel-ünk, (ti) vel-etek (ő) vel-ök.
Az én, te, ő stb. szókat néha csak erősbités végett használjuk, de a hangnyomaték nem kivánja, a honnan el is hagyhatók és rendesen el is hagyatnak. Névutókkal:
által-am, által-ad, által-a,
által-unk, által-atok, által-ok;
fölött-em, fölött-ed, fölött-e,
fölött-ünk, fölött-etěk, fölött-ük.
által-unk, által-atok, által-ok;
fölött-em, fölött-ed, fölött-e,
fölött-ünk, fölött-etěk, fölött-ük.
Nem minden névviszonyrag és névutó veszi föl a személyragokat, vagy nem egyenlő módon; miről a nyelvtanok s e szótárban itt-ott az egyes czikkek adnak felvilágositást.
III-szor. Az igék személyragai – igeragok – némileg eltérnek a többi személyragoktól, sőt külön az egyes igeragozások is némely különbségeket tüntetnek fel.
Ugyanis tudjuk, hogy a magyar nyelvben három rendes igeragozás van: A) alanyi, az alanyban maradó, és legalább nem határozott tárgyra ható igéknél; B) tárgyi v. tárgymutató, a határozott tárgyra ható igéknél; C) alanytárgyi máskép szenvedő, azon igéknél, melyekben az alany maga van hatásnak – idegen hatásnak – kitéve.
A) Az alanyi igeragozásban eléjövő személyragok (alanyi személyragok):
Egyes számban:
1) ~ k (önhangzókkal: ok, ěk, ök), az én (eng) képviselője; a 2-ik vagy független múltban: m.
1) ~ k (önhangzókkal: ok, ěk, ök), az én (eng) képviselője; a 2-ik vagy független múltban: m.
2) ~ sz (önhangzókkal: asz esz) és l (önhangzókkal: al, ál, el, él) a te képviselője,
3) néha: –n (önhangzókkal: on, ěn, ön) az ő v. ön képviselője, de, mint érintők, csak némely igéknél, mert legtöbbször a tőszemélyben csak magától értetik.
Többes számban:
1) ~ nk (önhangzókkal: unk, ünk, régiesen és tájdivatosan: enk) mint a mink képviselője,
1) ~ nk (önhangzókkal: unk, ünk, régiesen és tájdivatosan: enk) mint a mink képviselője,
2) t ~ k (önhangzókkal: tok, těk, tök, közbeszúrattal: atok, etek, ětek, otok, ötök) mint a tik képviselője,
3) ~ k és n ~ k (önhangzókkal: ak ek és nak nek, közbeszúrattal: anak, enek) mint az ők és önök képviselője.
Példák a mutató (jelentő) módból:
jelen idő:
ír-ok, ír-sz, ír, ír-unk, ír-tok, ír-nak,
él-ěk, él-sz, él, él-ünk, él-těk, él-nek,
költ-ök, költ-esz, költ, költü-nk, költ-ötök, költ-enek.
ír-ok, ír-sz, ír, ír-unk, ír-tok, ír-nak,
él-ěk, él-sz, él, él-ünk, él-těk, él-nek,
költ-ök, költ-esz, költ, költü-nk, költ-ötök, költ-enek.
2-ik v. független mult:
irt-am, írt-ál, írt,
írt-unk, irt-atok, írt-ak v. írt-anak,
élt-em, élt-él, élt,
élt-ünk, élt-etěk, élt-ek v. élt-enek,
költött-em, költött-él, költött stb.
irt-am, írt-ál, írt,
írt-unk, irt-atok, írt-ak v. írt-anak,
élt-em, élt-él, élt,
élt-ünk, élt-etěk, élt-ek v. élt-enek,
költött-em, költött-él, költött stb.
A jövő időkben mint a jelenben.
A kapcsoló v. foglaló módból:
írj-ak, írj, írj-on, írj-unk, írj-atok, írj-anak,
élj-ek, élj, élj-en, élj-ünk, élj-etěk, élj-enek,
költs-ek, költs, költs-ön, költs-ünk stb.
írj-ak, írj, írj-on, írj-unk, írj-atok, írj-anak,
élj-ek, élj, élj-en, élj-ünk, élj-etěk, élj-enek,
költs-ek, költs, költs-ön, költs-ünk stb.
Ahol az idő vagy mód képzője önhangzón végződik, az önhangzók egybeolvadnak, pl.:
első vagy függő mult:
élék (= éle-ek), élél (= éle-el), éle
élénk (= éle-enk), élétěk, (= éle-etěk), élének (= éle-enek);
óhajtó mód: élnék (= élne-ek), élnél (élne-el), élne, élnénk (= élne-enk) stb.
élék (= éle-ek), élél (= éle-el), éle
élénk (= éle-enk), élétěk, (= éle-etěk), élének (= éle-enek);
óhajtó mód: élnék (= élne-ek), élnél (élne-el), élne, élnénk (= élne-enk) stb.
Látjuk, hogy az egyes számban a k hang eltér az én szónak n hangjától és az l a te szónak t hangjától. Némi rokonságot a magyarban is találunk, amennyiben az eng-em szóban a törzsbeli ng közel áll a k-hoz, és az l-et némely más szókban is fölcserélve találjuk a t vel, pl. mutat, régente mutal, poroszló, régente porosztó, és tájdivatosan ne te! helyett mondják ne le! Egyébiránt a személynévmásoknál látható, hogy sínai nyelven ngo = én, és eul = te.
Némely csekély változások és a föntebbi alakoktól eltérések a nyelvtanba tartoznak.
B) A tárgyi igeragozásban eléjövő személyragok, de itt vegyest más elemekkel:
Egyes szám:
1) ~ m (önhangzókkal: am, em, ěm, om, öm), mint az én képviselője,
1) ~ m (önhangzókkal: am, em, ěm, om, öm), mint az én képviselője,
2) ~ d (önhangzókkal: ad, ed, ěd, od, öd), mint a te képviselője,
3) i és ja, melyek nem személyragok, hanem egészen különböző idegen elemek, mint alább.
1) ~ k és j ~ k (önhangzókkal: uk, ük, juk, jük), mint a mink képviselője, rendszerént vegyest a j- mint külön elemmel,
2) ~ t~k és j ~ t ~ k v. it ~ k (önhangzókkal: átok, étěk és játok, itěk), mint a tik képviselője, vegyest a, e v. j, i elemekkel,
3) ~ k és j ~ k v. i ~ k (önhangzókkal: ák, ék és ják, jék), melyekben csak a k az ők képviselője, az a, e, v. j, i elemek más természetüek.
Nevezetes itt, hogy a többes számban az 1-ső személynek jellemző n v. m betühangja egészen kimarad, miről alább.
Példák a mutató módból:
jelen:
| ír-om, ír-od, | ír-ja, |
| ír-j-uk, ír-já-tok | (= ír-ja-a-tok), | írják (= ír-ja-ak); |
| kér-ěm, | kér-ěd, | kér-i, |
| kér-j-ük, | kér-i-těk, | kér-i-k. |
Látnivaló, hogy itt az i, j v. mélyhangulag ja idegen elemek.
Hogy a ja is csak az i helyett van, megtetszik onnan, mert a nem iskolázott köznép csaknem az egész magyar földön adja, adják helyett így szól: adi, adik.
2-ik mult:
| írt-am, írt-ad, | írt-a, |
| írt-uk, írt-á-tok | (= írt-a-atok), | írt-á-k | (= írt-a-ak); |
| kěrt-em, | kért-ed, | kért-e, | kért-ük, |
| kért-é-tek, | (= kért-e-etěk), | kért-é-k | (= kért-e-ek). |
Itt ismét látható, hogy a és e mint a személyragoktól külön elemek is szerepelnek, mert az egyes 3-ik személyben levő a vagy e, ha nem is minden személyben és számban, de a többesi 2-ik és 3-ik személyben, legalább egybeolvadva, rend szerént fordúl elé, tehát nem lehet az ő mint személynévmás képviselője. Jobbára csak az egyes 1-ső és 2-ik személyben marad ki, mint alább bővebben láthatjuk.
E ragozásban is, ahol az idő vagy mód képzője önhangzón végződik, az önhangzók a j-t is odaértve egybeolvadnak, pl.:
első mult:
ír-á-m, (= ír-a-om v. ír-a-ja-om), ír-á-d (= ír-a-od v. ír-a-ja-od), ír-á (= íra-a v. ír-a-ja);
ír-á-k (= ír-a-ja-uk), ír-á-tok (= ír-a-ja-tok), ír-á-k (= ír-a-ja-ak).
ír-á-m, (= ír-a-om v. ír-a-ja-om), ír-á-d (= ír-a-od v. ír-a-ja-od), ír-á (= íra-a v. ír-a-ja);
ír-á-k (= ír-a-ja-uk), ír-á-tok (= ír-a-ja-tok), ír-á-k (= ír-a-ja-ak).
A dolog megértésére legelsőben az egyes 3-ik személyt mint törzset vegyük vizsgálat alá. Hogy ír-a-ja, ad-a-ja, magas hangon: kér-e-je stb, az eredetibb alak, megtetszik onnan, mert a régieknél így teljesen is eléfordúl, sőt némely nyelvészek bizonyságtétele szerént a Csallóközben mai napság is hallható. Ezekben a közepső a vagy e kétségen kivül ezen mult időnek képzője, mint az első igeragozásban; a ja v. je pedig (vagy j nélkül a, e), azon másik elem, melyet a jelen időből ja és i, vagy a 2-ik multban a, e alakban ismerünk. Hogy a többi személyekben ugyanezek s főszereplők, megtetszik onnan, mert példáúl a régi iratokban a többes első személyt szintén találjuk teljesebb alakban, pl. ad-a j-ok. A régi Halotti beszédben j helyett v van, pl. vet-e-ve, terömt-e-ve, de ez olyan fölcserélés, mint kőmíjes és kőmíves szókban. Ugyanott jön elé ezen ragozat mind j, mind v nélkül is: mond-o-a = mondá.
Az óhajtó módban szintén ezen elemekkel és egybeolvadásokkal találkozunk, hol a törzs -na-ja, ne-je, pl. ír-na-ja, kér-ne-je, mely alakok teljesen is számtalanszor eléjönnek a régi iratokban; ma összehúzva: írná, kérné, s ezek után jönnek a személyragok: írná-m, kérné-m, írná-d, kérné-d, írnó-k (= írná-uk, irna-ja-uk régen: írnajok); kérnő-k (= kérné-ük, kérne-je-ük); írná-tok, kérné-těk, írná-k, kérné-k (régente: írnajak, kérnejek).
A kapcsoló módban a törzs ír-j-a, kér-j-e, s ezekben az a, e a névmástól épen úgy különálló elemek, mint a független mult időben, és itt is, mint ott a többi személyek közől csak a többesi 2-od és 3-ad személyben (ír-j-á-tok = ir-j-a-atok, kérj-étek = kér-j-e-etek, és ír-j-á-k = ír-j-a-ak, kér-j-é-k = kér-je-ek) tűnnek fel az összeolvadott hosszú á és é-ben a törzsbeli a és e mint azon külön elemek, melyekről ezen egész ígeragozásban szó vagyon; s melyek, mint láttuk, a 2-ik mult időben is hasonló alakban fordulnak elé.
Ezen elemek teszik az egész tárgyi igeragozásnak lényeges részét s tulajdonképen a és e v. i hangokból állanak, mert az i j-vé s néhutt ja-vá v. je-vé csak jobb hangzás végett alakúl át.
Hogy az i vagy j és a, e nem minden személyben fordúl elé, ez kételyt azért nem támaszthat, mert azok a kényelmesb kiejtésben épen úgy elmaradhattak, mint szintén az i a személyragozott határtalan módban a két első személyben, pl. írn(i)om, írn(i)od, írnia, írn(i)unk, írn(i)otok, írniok, vagy a göcsejies annyan, ennyen szókban ,annyian,’ ennyien’ (régiesen: ,annyean,’ ,ennyeen’) helyett.
Nevezetes ezen ragozásban, hogy, mint föntebb megérintők, a többesi első személyi ragból a lényeges n v. m hang (mint az én képviselője) minden időnél kimaradott: írjuk, írók, írtuk, írnók, írandjuk; mit onnan fejthetünk meg, hogy eme ragozásban a fő figyelem és fő nyomaték a föntebb észleltük elemekre fektettetvén az n akár saját könnyedségénél, akár annál fogva is, hogy hangzatossága által ezen főelemet el ne nyomja, kimaradott, mint hasonló okból kimaradott az a többesi harmadik személy ragából is: írják, írák, írták, írnák.
De hát hol vették magukat ezen a, e és i v. j elemek?
Ha nem akarunk nagyon mesterkélni, nincs könnyebb mint ezek eredetét kimutatni. Hiszen ezek ugyanazon mutató elemek, melyeket a népnyelvből ismerünk, s melyek a neveknél is mint birtokragok fordulnak elé, itt birtokra, az igéknél pedig tárgyra mutatván; és a melyek a mutató névmásoknak elemeit is alkotják. Innen nevezi már régibb kitünő nyelvészeink egyike is ú. m. Pápay Sámuel ezen igeragozást mutató hajtogatás-nak.
Némelyek azokat az ő személynévmásból eredetteknek vélik. Tudjuk, hogy elvégre az ő is a mutató elemek szülöttje. Azonban ez kifejlett alakjában csak személyre viszonyúl, a tárgyi igeragozásban pedig mind személynevekre, mind pedig valamennyi képzelhető, akár a természetben létező, akár elvont tárgyra mutatunk, s ha nyomósabban akarjuk magunkat kifejezni, a mondatot ime szóval bővithetjük (mely maga is az i v. e mutató szócska származéka), pl. látom Pétert ime, azon hírt vettem ime, e könyvet olvasom ime.
Reguly Antal hagyományaiban a 316. és 317. lapon példák adatnak elé a mordvin és vogul tárgyi igeragozásaiból; de ezek nem egyebek mint a harmadik, második és első személy névmásokra vonatkozó hatások kifejezése, épen így mint a SZEMÉLYNÉVMÁS czikkben az arab és héber nyelveknél láttuk, s mely kifejezési mód a persa nyelvben is megvan. A magyar tárgyi (v. tárgyra mutató) ragozás pedig, mint láttuk, nemcsak személynevekre, hanem minden képzelhető tárgyakra is alkalmaztatik, s hozzá hasonlót, mint Mátyás Flórián társunk is tartja, nem tudunk az általunk ismert nyelvek között.
A magyarban is fordul elé 2-od személynévmásra való hatás, de csak az első személynél, még pedig akár egy, akár több személyre, lak lek alakban, pl. lát-l-ak (video te v. vos) szeret-l-ek (amo te v. vos), melyekben, mint látjuk, az l jelenti az egyes vagy többes 2-od személyt. V. ö. föntebb az alanyi igeragozást, melyben szintén szerepel, és pedig nagymértékben szerepel az l mint alanyi személyrag.
C) A szenvedő igeragozásban az egyes 3-ik személyrag ik, néha a megelőző önhangzóval egybeolvadva, pl. adaték = adat-a-ik; az egyes első személyrag állandóan ~m, a 2-ik ~l; a többesi ragok mint az első ígeragozásban.
Első személynévmásra hatás nem fordúl elé a magyar nyelvben, hanem rendszerént nyilván hallatjuk v. kiírjuk az engem, minket szókat (vagy változatait). De annak is vannak példái, hogy e szók elhagyatnak, amidőn t. i. alig érthetünk mást alatta pl. hát nem ismersz? (értsd hozzá: engemet).
Hátra van még megemlítni, hogy az ismeretes nyelvek között számos nyelvben, épen úgy mint a magyarban, a személynévmások összeolvadnak az igetörzszsel, a lényeges betühangokat többé-kevésbé kitüntetvén; és így származnak azokban is az igeragok.
Lássunk nehány példát, még pedig különböző nyelvcsaládokból.
A görög nyelvből:
Mutató mód, jelen idő:
τιϑη−μι
|
τιϑη−ς
|
τιϑη−σι(ν)
|
tesz-em
|
tesz-esz
|
teszen,
|
τιϑε−μεν
|
τιϑε−τε
|
τιϑε−ασι(ν)
|
tesz-ünk
|
tesz-tek
|
tesz-nek
|
(régiesen: tesz-mük).
A σ, az egyes 3-ik személyben a nyelvészek pl. Curtius szerént τι helyett, a többesben pedig ντι helyett áll.
A magyarban czélunkhoz képest az első személyt a tárgyi ragozásból vettük át, valamint az itt következőkben némely más személyeket is, minthogy ekként még az egyes személyragok is szembetünő egyezést mutatnak.
Függő mult: (imperfectum)
ε−τιϑη−ν
|
ε−τιϑη−σ
|
ε−τιϑη
|
tevé-m
|
tevé-d
|
tevé,
|
ε−τιϑε−μεν
|
ε−τιϑε−τε
|
ε−τιϑε−σαν
|
tevé-nk
|
tevé-tek
|
tevé-k.
|
Az íge előtt álló ε a szanszkritban a, melyek augmentumoknak hívatnak, a nyelvészek véleménye, még Boppéé szerént is (Vergleichende Grammatik. Zweite Ausgabe. §. 540) am. a szanszkrit aná (jener, az, amaz) mintegy a távolra, a hátralevőre mutatva, szépen egyeztethetők a magyar függő multi a (magas hangu szók után e) képzővel, mely miként tudjuk, nyelvünkben a nép szájában önállólag is él. V. ö. ~A, (4).
A latin nyelvből:
jelen idő:
függő mult:
jelen idő:
| am-o | ama-s | ama-t |
| szeret-ek | szeret-sz | szeret, |
| ama-mus | ama-tis | ama-nt |
| szeret-tünk | szeret-tek | szeret-nek; |
| doceba-m | doceba-s | doceba-t |
| tanítá-m | tanítá-d | taníta, |
| doceba-mus | doceba-tis | doceba-nt |
| tanítá-nk | tanítá-tok | tanítá-nak. |
A persában:
(köznépiesen: vót-am),
| búd-em | búd-i | búd |
| volt-am | volt-ál | volt, |
| búd-ím | búd-íd | búd-end |
| volt-unk | volt-atok | volt-anak. |
A héberben, mult idő:
| katal-ti | katal-ta (finemü) | katal (fin.) |
| ölt-em | ölt-él | ölt, |
| katal-nu | katal-tém (fin.) | katl-u |
| ölt-ünk | ölte-tek | ölt-ek. |
A jövőben a személyragok elülállnak:
| ’e-ktol | te-ktol | ji-ktol |
| ölend-ek | ölend-esz | ölend, |
| ni-ktol | ti-ktelú | ji-ktelú |
| ölend-ünk | ölend-tek | ölend-nek. |
Az arabban hasonló rendszer uralkodik.
A finnben:
| tuo-n | tuo-t | tuo |
| hoz-ok v. hoz-om | hoz-asz v. hozod | hoz, |
| tuo-mme | tuo-tte | tuo-vat |
| hoz-unk | hoz-tok | hoz-nak. |
A törökben, jelen és jövő idő:
mult idő:
A szijänben, jelen idő:
| szever-im | szever-szin | szever |
| szeret-ek v. szeret-em | szeret-sz | szeret, |
| szever-iz | szever-sziz v. szever-sziniz | szever-ler |
| szeret-ünk | szeret-tek | szeretnek; |
| szevdü-m | szevdü-ñ | szevdi |
| szerett-em | szerett-él | szeretett, |
| szevdü-k | szevdü-ñüz | szevdi-ler |
| szerett-ünk | szerette-tek | szerett-ek. |
| mun-a | mun-an | mun-ö |
| men-ek v. megyek | mensz v. mégy | mén v. megyen, |
| mun-am | mun-annid | mun-önï |
| men-ünk | men-tek | men-nek; |
| mun-ï | mun-ïn | mun-ïsz v. mun-ï |
| men-ék | men-él | mene, |
| mun-ïm | mun-ïnnid | mun-ïsznï v. mun-ïnï |
| men-énk | men-étek | men-ének. |
Nevezetes ebben, hogy magának ezen multnak képzője ï (y, egy másik igeragozásban i) egyezik a magyar függő multnak e képzőjével, mely a magyar mélyhangu igéknél a-vá változik. A határtalan mód is munnï egyezik a magyar ,menni’ szóval.
Vannak nyelvek, melyekben a személynévmások az igetörzszsel össze nem olvadnak; ilyenek pl. a mongol, mandsu, japáni nyelvek; ezekben a személynévmások egészen külön állanak. Lássunk egykét példát a mongol nyelvből, melyben a személynévmások az igének akár előtte akár utána állhatnak;
jelen idő, a személynévmást utól tevén:
(mui a jelen idő képzője).
| tanimui bi | tanimui csi | tanimui |
| szó szerént: tanúl én | tanúl te | tanúl, |
| tanimui bide | tanimui ta | tanimui ede |
| tanúl mink | tanúl tik | tanúl ők; |
első mult, a személynévmást elül tevén:
| bi tanibai v. taniba | csi taniba | taniba |
| szó szer.: én tanúla | te tanúla | tanúla, |
| bide taniba | ta taniba | ede taniba |
| mi tanúla | ti tanúla | ők tanúla. |
Sokszor a kettő egészen távol esik egymástól:
(maghu egyezik a székely ,makuj’ szóval s törzse a ,makacs’ szónak is),
| bi maghu | aburi ben | debcsibe |
| én rosz | szokásomat | elhagyá(m), |
| csi boghol jen | talbibao |
| te foglyod-at | elbocsátá(d)-e? |
