SZOMORÚ
SZOMORÚ, SZOMORU (szom-or-ú) mn. tt. szomorú-t v. ~at, tb. ~k v. ~ak, másod fokon: szomorúbb v. szomorúabb v. szomorabb. 1) Borúlt, bús, bánatos kedélyű, kinek belérzékeit valamely rosz behatás, különösen bizonyos veszteség észrevehetőleg gyötri, epeszti, nyugtalanítja. Szomorúvá lenni; szomorúvá tenni valakit. A szomorúkkal szomorogni. Szomorú a lelkem mind halálig. Szomorú szívvel válni el egymástól. Szomorú arczot, képet mutatni. Szomorú érzet. Szomorú hangon szólani. Ha szomoru megrészegszik bujában, még búsabb lesz ha feljózanodik. (Km.). Szomorúnak sirása, szive könnyülése. (Km.). Keveset élt a szomoru, ha későn halt is meg. (Km.). Szomorúnak nehéz víg arczot mutatni. (Km.). Két szomoru is vígaztalhatja egymást. (Km.). Általán mondjuk azon kül jegyekről vagy jelekről, melyek a kedélynek ezen érzését nyilvanítják vagy azokhoz eredetileg hasonlók. 2) Mondjuk érzéketlen tárgyakról, melyeknek külseje, a szomorú emberéhez hasonló. Szomorú nap, idő, ősz, azaz borult, felhős, ködös. Szomorú fűz. 3) Ami bús, bánatos érzést okoz. Szomorú esemény. Ez igen szomoru! Szomorú hirt hallani. Ez szomorú dolog. Szomorú véget érni. Szomorú időket élünk. Szomorú sorsra jutottunk. Szomorú dolog senkit nem bántani mégis bántatni. (Km.).
Alakra azon ú ű képzőjü melléknevek osztályába tartozik, melyek nem kivánnak más viszonymelléknevet magok elé, mint barna hajú ember, görbe kezű gyermek, hanem önállóan viszonyulnak, mint: homorú, szigorú, domború, sanyarú, keserű stb. Csagataj nyelven Vámbéry szerént: szomszur.
