SZOP
SZOP, áth. m. szop-tam, ~tál, ~ott. Széles ért. öszvecsuporított ajakkal bizonyos testnek nedvét szivogatja. Édes gyökeret szopni. Kiszopni a gyümölcs levét, a megmetszett ujjból a vért. Az ujjadat is megszopnád utána. (Km.). Szükebb ért. a nőstény állatnak szájba vett emlőjéből a tejet szívja. Ez értelemben mint egyszerü ik-es ige tárgyeset nélkül használtatik. Szopik a kisded, a kis borjú, csikó. Igekötővel egyesűlve tárgyesetes nevet vonz. A borju mind kiszopta az anyja tejét. A tolvaj bárány megszopja az idegen anyajuhot. Maga szopta az anyját. (Km.). Átv. csókol. Addig szopta, nyalta, míg elcsábította. (Km.). Szopták, nyalták egymást, hogy öröm volt őket nézni. (Népmese).
E szónak alapját az öszveszoritott ajkakkal beszivott természeti hang teszi, s rokonok vele a cseremisz sips-, (húzni, szívni, Budenz), a latin sugo, német saugen; továbbá az élesebb hangzójú magyar szí, innen szivárvány a székelyeknél és régiesen szovárvány; szipóka Szathmárban am. szopóka (Idősb Mándy Péter). A magyar nyelvet tekintve egyszerü gyökigéink egyike, s kifejlett végmássalhangzójára nézve rokonok vele: lop, rop, kop, köp v. töp, csap, kap, lep, csíp, szip, lép, tép.
