VÉT, (1)
VÉT, (1), önh. m. vét-ětt par: ~s, htn. ~ni, v. ~eni. 1) A rendes, kellő, helyes, igaz, czélirányos utról, iránytól, vagy szabálytól eltérve hibát követ el; fonákul, visszásan tesz valamit. Elvéteni az utat, utczát, házat, más útra, utczába, házba térni, mint kell, azaz eltéveszteni. Elvétni a számlálást, az időt, hasonló jelentéssel. 2) Erkölcsi szabálytól, törvény parancsától eltérve rosz tettet követ el. Az illem szabályai ellen véteni. Szóval, szándékkal, cselekedettel véteni. Isteni és emberi törvények ellen véteni. Nagyot, sokat véteni. Atyám, vétettem ellened. 3) Valakinek árt, bántalmat, sérelmet okoz. Kinek vétettem közöletek? Én nem vétettem senkinek. Ebnek sem vét. 4) Átv. s határozói alakban vétve, elvétve, am. kivételképen, ritkán, mintha a rendes szokást elhibázta, eltévesztette volna. Csak úgy elvétve vetődött be hozzánk. A székelyeknél veti a tréfát = nem fogja a tréfálózás. (Kriza J.).
Minthogy aki vét, az tévedést követ el, vagyis, az igaz, helyes, jó, törvényes utról eltér: innen a magyar nyelvből kiindúlva, úgy látszik, hogy a vét nem egyéb, mint a forditott tév, miként amazt ezzel Vass József szerént az Ormányságban is fölcserélik; aki hasonló hangáttételre több példát is hoz fel pl. köp pök, csikmák mákcsik, evelen eleven (Ormányságban), egyelit elegyít, csavar facsar stb. Egyébiránt Budenz J. szerént rokonok hozzá a finn välttä (elkerül-ni valamit, vitare, evitare), lapp nyelven vělt-, finnlap vältte- (irritum fieri, fehl schlagen) ,Vitare’ értelemben a latin vit-o is egyezik vele.
