Dal
Dal, általában minden költemény, amennyiben dalolásra alkalmas; szorosabb értelemben a lirai költészet alapformája, az a műfaj, mely minden költemény közt a legzeneibb, legdalolhatóbb s a költészetnek a zenével és tánccal való ősi közösségéből a legtöbbet megtartott, ugy hogy ma is melódiástul érvényesül legjobban. Igy a népdal mindig dallammal együtt születik, többnyire táncritmusul is szolgál. A műdalt mai költőink rendszerint csak zene nélkül költik, s a szöveget legföljebb azután zenésíti meg egy másik egyén, a zeneszerző; de a műdal is ugy van alkotva, hogy szinte zenét lehell. A dal e sajátos zeneisége abban áll, hogy a D. is, mint a zene, kiválóan hangulatot fest. Minden lirai költemény kiválóan érzelmet fejez ugyan ki, de az érzelemnek vagy fokozott vagy vegyült formáját, mint az óda az erősebb érzést, a lelkesedést, a szenvedélyt, s az elegia a reflexiókkal vegyült hangulatsort, - mig a dal magát a tiszta hangulatot tolmácsolja, a lélek önkéntes viszhangját egy-egy benyomásra, minden erősebb lendület, minden reflexió nélkül, a maga közvetlenségében. Ez a bensőség, ez az elfogulatlan közvetlenség adja meg a dal sajátos báját, mely a többi költeményfajokétól élénken különbözik. Szavakban beszélvén, természetesen a dal is gondolatok által költi fel az érzelmet, de a gondolati elem egészen felolvad a hangulatban, csak felgerjeszti azt és maga mintegy nyomtalanul eltünik. Innen a dal sajátos könnyüsége, lehelletszerüsége, finomsága. A nagy gondolatok, sulyos, erős érzelmek az óda massziv formáját töltik meg. De nemcsak az érzelmek fokára nézve marad meg a dal az egyszerü hangulatnál, hanem nem is fejez ki többet egy hangulatnál; a kedélynek csak egy megmozdulását tükrözi egy vagy néhány képpel, nem árad el mint az elegia, fejlődése hamar kész, két-három fordulattal célhoz ér. Azért a D. mindig rövid, szerkezete egyszerü, kerek; előadása hímes, de nem pompázó; versalakját a legdallamosabb, rövid soru, tréfás formák közül választja. Egész benyomása zenei , harmoniás, a kellem köréhez tartozó.
A D. mint a lirai költészet legegyszerübb kivirágzása, minden éghajlat alatt és minden népnél megterem évezredek óta, s a népköltés legnagyobb része dalokból áll. A népdallal szemben műdalnak nevezik az oly dalt, melyet az irodalmi fejlettség előrehaladottabb fokán egy meghatározott költői egyéniség alkot. Az irodalmi dal formákban, hangulatokban sokkal változatosabb és egyénibb, mig a népdal bizonyos naiv bájjal és közvetlenséggel van elsőbbségben. Tartalma szerint lehet vallásos D., mely azonban tárgyánál fogva is többnyire ódai emelkedést vesz, kivált a templomi énekben, mely a hivő gyülekezet közös áhitatát fejezi ki és táplálja; hazafias dal, szintén erős hajlammal az ódai lelkesedés felé; szerelmi dal, a leggazdagabb csoport, aminthogy a dalhangulatnak megfelelő lelki állapotot leginkább a szerelmi érzés hozza magával; bordal a bor melletti társas örömek kifejezésére; vitézi, vadász-, pásztor-, betyár-, hajósdal stb. Ha a költő egy más személy ajkára adott dalban, mintegy annak a helyzetébe képzelve magát, nyilvánítja hangulatát, származik a helyzetdal. A hangulat minősége szerint a dalnak végtelen sok változata van, éppen mint amily sok árnyalatot vehetnek föl érzelmeink; van szomoru és vig dal, van humoros dal, gúnydal stb. Közvetlenségénél fogva a néplélek egyik legjellemzőbb kifejezője is a D. A francia chanson könnyü és pajzán, a német dal érzelmes, a szláv melancholikus, a magyar sírva vigadó és szilaj. A műköltésben egyes nagy költők alkották meg a néplélek szerint a D. specifikus nemzeti formáit, mint a németeknél Goethe, a franciáknál Béranger, a skótoknál Burns, nálunk Petőfi.
A magyar költészetben a D.-nak igen nagy szerepe van; népköltésünk gazdagsága különösen a dalban rejlik s legnagyobb költőink jórésze a D.-ban tünt ki. Különben a D. bármily egyszeri és ősi műforma is, és bármily könnyen megtermi is a nép naiv költői szelleme, a műköltés sokára tudta megállapítani e műfaj nemesebb, az irodalomba való formáját. Első jelentékenyebb kezdője irodalmunkban Balassi Bálint volt a XVI. század végén, ki a magyar és idegen népdalok módjára szépen eltalálta a dalhangot és formát. Későbbi dalköltőink a mult század elejéig az ő nyomán haladtak. Ujabb lendületet a D.-nak Amade László báró adott, a temperamentumos rögtönző, a mult század közepének nevezetes szerelmi lirikusa, s mellette a gondosabb de szükkörübb Faludi, ki olasz hatás alatt takaros dalkompoziciókat nyujtott. Nagyobb mértékben csak az irodalmi felujulással indult meg az irodalmi D. fejlődése is. Egyrészt Ráday Gedeon kezdeménye után Kazinczy, Földi, Verseghy fáradoztak a nyugateurópai (főleg a német) dalstíl és dalforma átültetésén s példájokat a jelesebb költők közül Dayka, Csokonai, Szemere Pál (szonett), Kölcsey, Kisfaludy Károly, Bajza, Vörösmarty, Garay követték; közülök némelyek (Kölcsey, Bajza) elméletileg is foglalkoztak a dal nemzeti formájának kérdésével, de népdalaink gazdagságát nem ismerve nem méltányolva, csekély eredménynyel; ez irány sohasem tudott szabadulni bizonyos idegenszerüségtől és feszességtől (Szemere Pál és Bajza követői «szobaköltészet»), noha egyes költőknél (Vörösmarty) érezhetően közeledett a nemzeti irány felé. Másrészt a nemzeti dalstil hagyományait is folytatták időnként költőink, így az eleven dalérzékü, de pongyola és sekélyes Horváth Ádám, Csokonai, Kisfaludy Sándor, a szerb és magyar népdal hatását összeolvasztó Vitkovics Mihály, Kisfaludy Károly és Czuczor Gergely. De Kisfaludy Sándort kivéve, ki a népies elem iránt nem mutatott hajlamot, e költőink inkább csak népieskedtek, a népdalt utánozták, mintegy genre-t művelték, de nem emelték a népiest nemzeti elvvé. Végre Petőfi összeolvasztotta az eddigi két irányt, a művészibb de idegenszerü és a népies de kevésbbé művészi irányt és megteremtette a tartalmilag és formailag nemzeti, specifikus magyar dalt. Tompa és Arany is számos szép dalt irtak. Petőfit sokan autánozták s modorát tulságba vitték az 50-es évek lirikusai, Lisznyai Kálmán és mások. Legjelesebb követője volt Tóth Kálmán. Saját módjuk szerint, de szintén nemzeti irányban művelik a dalt Gyulai Pál (erős érzékkel a dalkompozició iránt) és Lévai József. Nevezetes dalköltők még Dalmady, Komócsy, Endrődi Sándor, Bartók Lajos, legujabban Szabolcska Mihály stb.
D. mint zenei műforma
a legváltozatosabb értelmezésnek enged tért. Sem formája, sem hangulata, sem stilusa határozottan körül nem irható, mert valamint a lirai s drámai versköltészet termékei, számtalan formában s hangulatban nyilatkoznak: ugy a megzenésített dalokéi is. A legegyszerübbek a legmesterségesebben komponáltakkal állnak szemben s mindeniknek megvan a maga jogosultsága a szövegkölteményhez mérten. Formája aszerint tágul s hangulata aszerint változik, amint erre v. arra a költemény-válfajra támaszkodik. Igy másképen alakul, ha mint népdal, egyházi ének, műdal, vagy szélesebb keretben mint ballada v. románc lép fel. De bármely formát öltsön a legközvetlenebb lelki hangulatokat s költői benyomásokat van hivatva kelteni s épp ez okból az összes zeneirodalomnak is legértékesebb s legelterjedtebb faját képezi, valamint leginkább alkalmas arra, hogy a zeneköltőt legpregnánsabb individuálizmusában mutassa be. A dal jellemzi legerősebben a különféle nemzeteket is s ősforrását képezi a kimagasló műzenének, mely kifejlődését egsedül neki köszönheti. A dal a régibb zenei műforma s amely nemzetnél leginkább kifejlődik, ugy mennyiség, mint minőség tekintetében, az legbiztosabban is eléri a zenei műveltség legmagasabb szinvonalát. E tekintetben a német zeneirodalom áll legmagasabban, kivált műdal tekintetében, mely téren semmi más nemzet nem versenyezhet vele. S ez természetes is, mikor oly megalapítói s fejlesztői voltak, mint egy Bach S., Händel Fr., Mozart, Haydn, Beethoven, Weber, s a dalok királya: Schubert F. Az ujabbkori német dalköltők legkitünőbbjei: Mendelssohn, Schumann, Franz R., Liszt (kinek német stilü dalai a legértékesebbek), Wagner, Brahms, Loeve, Rubinstein, Abt, Raff, Marschner, Taubert, Hiller s még többen, kiknek száma légió. A francia s olasz dalirodalom, amilyen gazdag, népes, kecses és behizelgő formákban: távolról sem olyan gazdag, szélesebb kidolgozásu s mélységü termékekben. A dal, népies forma, változatos ritmus, hangulat és ragyogó szinezet tekintetében, leggazdagabb tért foglal el a magyar zeneirodalomban. Utána mindjárt a skándináv népek - mint a svéd, norvég és dán - dalirodalma következik. Azután az orosz, mely sok tekintetben rokon a magyar és a magyarországi szlávfaj termékeivel. Épp oly gazdag, mint sajátságos eredetiségü dalokkal rendelkezik több keleti nép, minők főleg: az arab, persa és török, melyek daltermékei mind nagyobb hódításokat tesznek a nyugateurópai zeneirodalomban is. A magyar dalirodalom megalapítójául méltán lehet Tinódi Sebestyént nevezni, ki a XVI. században mint utolsó magyar lantos, első irt a magyar dalritmusnak megfelelő énekeket, dallamokat, melyek aztán alapul szolgáltak a későbbi kifejlesztésnek. Századunk első felében legkimagaslóbb magyar dalszerzők voltak: Lavotta, Csermák, Ruzicska, Bihary, Rózsavölgyi, későbben Erkel Ferencz, Thern Károly, Egressy Béni, ki geniálisan szélesbíté a magyar dalformát. Az ujabb és legujabb kor magyar dalköltői a népdal terén: Simonffy Kálmán, Svastics, Palotásy, Németh G. (Szetirmay Elemér) s mások, Ugy a nép-, mint a műdal terén pedig: Zimay L., Szénffy G., Erkel F., Mosonyi Mihály, Ábrányi, Doppler F., Huber K., Káldy Gy., Hubay Jenő, Langer Viktor, Lányi Ernő, Gaál F. s még többen a legujabb nemzedékből. - Kimeríthetlen forrását azonban mindenkor maga a magyar nép szolgáltatja.
