Dalmácia
Dalmácia (L. Bosznia, Hercegovina és Dalmácia térképét III. köt.), az osztrák birodalmi tanácsban képviselt országok és tartományok közt a legdélibb. Határai: É-on Lika-Krbava vármegye, K-en Bosznia és Hercegovina, D-en Montenegro, Ny-on az Adriai-tenger. Legészakibb pontja az Arbetól É-ra, a Quarnerolo és della Morlacca-csatornák közt fekvő kis San Gregorio-sziget (é. sz. 44° 52'), legdélibb a török szultán által 1878. átengedett Spizza (é. sz. 42° 6'). Területe: 12832,5 km2.
Felülete és vizei.
Egész D. hegyes ország, amelyet szélesebb-keskenyebb völgyek szelnek át és amely a tenger felé is nagyobbára meredeken ereszkedik le. Hegyei tulnyomóan mészkőből állanak és ezért legnagyobb része karszt természetü. Horvátország felőli határán a Velebit emelkedik, amelynek legmagasabb csúcsa a Vakanski vrh.(1758 m.) és a Sveto brdo (1750 m.). A Velebithez csatlakoznak a Bosznia és Hercegovina határán végighuzódó Dinari-Alpok, a Troglav (1913 m.), Dinara (1811 m.) és Janski vrh (1790 m.) legmagasabb csúcsokkal. A Dinari-Alpokkal egyközüen vonulnak a Castella (1780 m.), a Mossor Planina (1339 m.) és a Biokovo Planina nevü hegylánc, az 1762 m. magas Sveti Juroval. Legszaggatottabb és legzordabb hegyek takarják a Cattaro körüli részeket; itt emelkedik az Orijan 1898 és a Lovsen 1759 m. magasra. A meredek partok előtt 20 nagyobb és 100-nál több kisebb sziget és szikla emelkedik ki az Ádriai-tengerből. A nagyobb szigetek: Arbe, Pago, Ulbo, Zelva, Premuda, Grossa, Pasman, Coronata, Zuri, Brazza, Bua, Solta, Lesina, Lissa, Curzola, Lagosta, Meleda és Lacroma. Három nagyobb öböl nyulik be a partokba; ezek É.-on a novigradi, középen a sabion-celloi és D-en a cattaroi. A barlangokkal, hegyszakadékokkal és ravasz lyukakkal tele országban az esőviz gyorsan a föld alá vész. Kevés az olyan hely, ahol homokkő és agyag van, ahol források fakadnak és a termékenység nagyobb. Nagyobb folyói hiányzanak. Legjelentékenyebbek: a Novigradi-öbölbe szakadó Zrmagna, Krka, amely Knin fölött a világ egyik legnagyobb forrásából ered és 16 vizesést alkotva, a kis Sebenicoi-kikötőbe torkolli; a Duarenál vizesést alkotó Cettina, a Narenta, amelynek csak alsó része esik D.-ba, végül a Narenta és a Bocche di Cattaro közt, a Ragusánál torkoló Ombla, amely egy barlangból mint folyó lép ki és forrásától nehány lépésnyire eléri a tengert.
Éghajlat és mezőgazdaság.
A csekély számu mocsáros helyeket leszámítva, aminők a Narenta, Krka torkolata, a Nona- és Tregle-völgy. D. éghajlata egészséges, de nagyon meleg. Az évi középhőmérséklet a délibb részeken 16,8° Zárában 14,8° . A nyár, amely májusban kezdődik, forró és nagyobbára esőtelen; télen a hó ritkán esik. Az évi esőmennyiség Lesinában 78, Zárában 80 cm., a zivatarok gyakoriak. Uralkodó szelek; a scirocco, a bora és a maestrale (ÉNy.-i). Florája ugyanaz mint a Földközi tenger melléki országoké. A főterméke: olajbogyó, szőlő, árpa, kukorica, buza és gyümölcs. A karszttermészetü vidéken sok a terméketlen föld; (a mocsárokat beleszámítva 50000 ha.). Legnagyobb területet foglalnak el a rétek (593900 ha.), azután az erdők (381762 ha., ezekből 15494 olajfa- és 51 ha. gesztenyefaerdő), amelyek azonban nagyobbára fiatal erdők, a szántóföldek (137238 ha.), szőlők (81853 ha.) és a kertek (37024 ha.). A föntebb említett termékek közül a legfontosabbak: az olajfa, a déli gyümölcsök és különösen a szőlő. D. évenkint közel 1 millió hl. bort szüretel, amelyből nagy mennyiséget visznek ki, különösen Franciaországban a bordeauxi borok készítéséhez és keveréséhez. A legjobb minőségü boroknak tartják a rebenicoi maraschinot, a cattardi marzaminit, a ragusai malvásiait, az almissai és macarascai muskotályt és a lirsai borokat, (L. Datmát borok). Ujabban a kormány gondoskodása folytán a dohánytermesztés is lábra kapott (1889. 1197 mmázsa termett). A faunája gazdag; a skorpiók gyakoriak; nem ritkák a kigyók és gyíkok sem. A madarak közül jellemző a Cypselus melba Illig. és a Petrocincla cyanea L., továbbá a számos sirály. A házi állatok száma, dacára a rétek nagy kiterjedésének, aránylag nem nagy. Az 1890-iki összeirás szerint volt 22,9 ezer ló, 31,1 ezer szamár és öszvér, 92,2 ezer szarvarsmarha, 784813 juh, 180131 kecske, 40721 sertés és 12823 méhkas. Ujabban a selyemhernyótenyésztésre is nagy gondot kezdenek fordítani. Sok kezet foglalkoztat ezenkivül a tengeri halászat, különösen a szigeteken. A bányászat jelentéktelen; barnaszenet Dernisznél a Monte Prominán nyernek (1890. 54409 tonnát); fontosabb a tengeri sófőzés; 1890. 10344 tonnát főztek.
A lakosság és szellemi műveltség.
D. lakóinak száma (1890) 527426; esik 1 km2-re 41; köztük 83,3 % kat., 16,5 % gör. kel. Társalgási nyelv szerint 501307 szerb, 16000 olasz, 2026 német, 1412 cseh v. morva, 343 szlovén és 22 lengyel. A szerbek több törzsre oszlanak, ilyenek: a morlakok a tartomány belső, hegyes vidékein, a boccheiek Cattaro körül és a ragusaiak. Az olaszok főképpen a városokban laknak. Az igazi dalmát nagyobbára erős, bátor és vitéz tengerész. A kat. egyház élén a zárai érsek és öt püspök (Spalato, Ragusa, Sebenico, Lesina és Cattaro), a görög keletiek élén a Cattaro-ragusai és a zárai püspök áll. A nevelésről 6 teologiai, 3 állami fő-, 1 algimnázium, 1 magángimnázium, 1 állami fő- és 1 alreáliskola, 1 tanító- és 1 tanítónő képző, 2 hajós-, 2 földműves, 324 népiskola és nehány szakiskola gondoskodik.
Ipar- és kereskedelem.
Az ipar még mindig jelentéktelen. Legismeretesebb dalmát iparcikk: a Zára környékén készített marasquino; azonkivül készítenek durva posztót (schiavina) és a parti hajózásra meg tengeri halászatra alkalmas bárkákat (trabacoli). A bevitel tárgyai az iparcikkek, a kivitelé: bor, olaj, füge, hal, hus és állati termékek. Biztos kikötőinél fogva, a D.-ban voltak egykoron a Balkán-fésziget északi részének legvirágzóbb kereskedő városai. Mióta azonban É. felől a bevitel Boszniába, Hercegovinába, Szerbiába meg van könnyítve, a dalmát városok ebbeli fontosságukból sokat veszítettek. 1890. a tartomány 56 kikötőjébe megérkezett: 28284 hajó, több mint 5 millió tonna-tartalommal és kievezett: 28254 hajó, 5109686 tonna-tartalommal. A vasuti vonalak hossza: 126 km.
Alkotmány és közigazgatás.
A dalmát tartománygyülés összeállítását az 1861-iki szabályzat állapította meg. E szerint annak tagjai: a zárai kat. érseken és zárai gör. kel. püspökön kivül, 10 képviselője a nagybirtokosságnak, 8 képviselője a városoknak, 3 az ipar- és kereskedelmi kamaráknak és 20 képviselője a községeknek. A birodalmi tanácsba 9 követet küld. Közigazgatás szempontjából a következő 13 ker. kapitányságra van felosztva:
A legfőbb közigazgatási hatóság a helytartóság Zárában, amelynek élén a helytartó áll. Igazságszolgáltatás céljából van Zárában egy fölebbviteli törvényszék, 4 kerületi törvényszék és 33 járásbiróság. Pénzügyi hatóságok: Zárában egy pénzügyi igazgatóság, 13 felső folyamodásu adóhivatal, 68 vámhivatal és 33 járási adóhivatal. A katonai ügyeket a zárai katonai parancsnokság intézi el.
Dalmácia története
D. őslakói a régi illirek, kiknek harcias törzse, a tulajdonképeni dalmaták vagy delmaták a Narenta és a Kerka folyók közén tanyáztak. Kr. e. 180 körül a dalmát törzsek önálló országot alapítottak, melynek Delminium (most: Zupanjac) volt középpontja. A rómaiak azonban 156. Delminiumot feldulták, mire a dalmát törzsek sorra meghódoltak. 49-45 között Dalmácia is szinhelye volt a Caesar és Pompeius pártbeliek versengésének s végre Augustus hadvezérei teljesen meghódították. Augustus szervezete a dalmát provinciát, mely északra Arsiáig (Isztriában) és a Száváig, délre a Drin-ig és keletre egészen a Morava folyóig terjedt. A római helytartó Salonában székelt, a két legió közül pedig az egyik a felépült Delminiumban, a másik Burnumban állomásozott. A tartománynak különösen tengerparti része hamar művelődött, lakosai elrómaiasodtak és mint kitünő harcosok szerepeltek a római sereg soraiban. Számos gyarmat és katonai töltés-út épült stb.
E virágzásnak a népvándorlás barbárjai vetettek véget. Diocletianus császár ugyan, ki Dalmácia szülöttje volt, még egyszer kiverte a betolakodottakat; de halála után D. a barbárok (gótok, alánok, hunok) prédája lett. 403. Alarik gót főnök «mint kelet-római fővezér» kapta egész illiriát. 500 után Teodorik keleti gót király üzte el a többi barbárt D. földjéről, melyet kifosztott lakói megint mívelni kezdtek. Teodorik gyönge utódai alatt azonban Justinianus bizanci császár vezérei: Belizár és Narses, visszahódították s azóta (537) az ország a keletrómai császár felsőbbségét ismerte el, mig a szlávok teljesen meg nem szállták. A bizanci kormány a terhes adók és zsarolások miatt annyira gyülöletessé lett D.-ban, hogy a lakosság alig fejtett ki ellentállást, midőn a lovas avarok törtek az országba (569). Ugyanazon idő óta déli szláv törzsek járták be a szerencsétlen országot és ezen avar-szláv hódítás a római telepeket jóformán teljesen tönkretette, sőt az ország majdnem teljesen elnéptelenedett. Ezt a pusztulást a déli szláv (horvát és szerb) törzsek végleges betelepedése követte (610 és 640 táján). A főbb kikötővárosok, mint Zára, Traů, Spalato, Raguza ugyan megmaradtak bizanci kézben, de a nyilt vidék a déli szlávok hatalmába esett.
A középkorban D. örökös válságban volt. A VIII. sz. végén a dalmát-horvátok egy része Nagy Károly frank császár fenhatósága alá került, ki azonban 811. lemondott a kelet-római (de nem a horvát) D.-ról. Ellenben a Narentától D-re letelepedett szerbek teljesen megőrizték függetlenségüket és mint kalózok, az afrikai szaracénokkal versenyt fosztogatták Déli-Itálai partjait. Csak II. Bazilios kelet-rómaik császár kényszerítette a déli szlávok főnökeit meghódolásra s a kereszténység elfogadására. A X. sz. folyamában merült fel azután az a kérdés, hogy az Adrián ki uralkodjék: Velence-e, Bizanc-e, a normannnok-e, v. a dalmát szlávok?
1089 után pedig Magyarország emelt igényt a horvát-dalmát tengermellékre. Ez évben ugyanis Ilona, horvát özvegy királynő segélyül hivta bátyját, Szt. László királyunkat, ki a mai Horváthország területét meghódította (1091). D. ellenben még egyszer egy horvát trónkövetelő, Péter, hatalma alá került, kitől csak László unokaöcscse és utóda, Kálmán király vette azt el. Kálmán 1105. Zárát, Sebenicót, Spalatót és Traut, továbbá Arbe, Veglia s Ossero szigeteket meghódította. Azután állitólag horvát-dalmát királynak koronáztatta magát Bielográdban, Zára falai alatt pedig (1108., valószinübben azonban csak 1111.) gyülést tartott, melyen a dalmát egyház, a hagyomány szerint pedig azonfelül még az ország kiváltságait is megerősítette. Csupán Raguza meg Cattaro városok tartották meg egyelőre önállóságukat. 1115. Faliero Ordelafo doge Zárát és D. nagyobb részét visszafoglalta, de II. István királyunk D.-t, Zára s a szigetek kivételével, visszafoglalta. Komnen Manuel görög császár D.-t (és a Szerémséget), mint Béla herceg örökét, magának követelte s utoljára, bár rövid időre szerezte meg Bizancnak Spalatót, Raguzát meg Trau-t. De a dalmaták maguk is fellélegzettek, midőn III. Béla királyunk őket Manuel halála után (1180) a bizanci uralom alól megváltotta és 1181. még Zára is kaput tárt a magyar zászló előtt. Béla Zára falait kijavíttatta és a város felmentésére érkezett velencei hajóhadat visszaverte. A velenceiek azonban nem nyugodtak és felhasználván az Imre és András között duló viszályt, Zárát rohammal visszafoglalták és részben lerombolták; II. András pedig, hogy keresztes hadjárata küszöbén (1217) pénzre és hajókra tegyen szert, Zárát illető jogairól Velence javára lemondott. 1242. Magyarország elpusztítása után a mongolok a dalmát partokat is felperzselték s még Cattarót meg Durazzót is tönkretették; a Trau szigetére menekült IV. Béla királyt azonban el nem foghatták. Alig vonult el ez a fergeteg, Béla Velencével 1244. Zára birtoka miatt már megint tusát vívott, mely alkalommal a kikötő vámbevételeinek 2/3-a fejében lemondott Záráról. Ez idő óta birta Velence a szigeteket meg a partmelléknek Kerkáig terjedő részét, a déli partmellék pedig hazánkhoz tartozott; csupán Raguza állott a velencei dogetól kinevezett gróf fenhatósága alatt.
Midőn az utolsó árpádházi királyok idejében a pápák a nápolyi Anjoukat iparkodtak Szt. István koronájának birtokába juttatni, D. elkeseredett pártversengéseknek lett szinhelye. A hatalmas brebiri grófok, Frangepánok s egyéb főuri családok részben az anjouk pártjára szegődtek és innen vethette meg Róbert Károly is hatalmának alapját a magyar földön. Az uj fejedelem azonban nem gátolhatta meg, hogy Zára, Trau és Sebenico Velence uralma alá ne helyezkedjék (1313), valamint a hűtlen brebiri grófokat sem tudta megfenyíteni. 1328. pedig Spalato is elszakadt Magyarországtól és ezenfelül több horvát-dalmát-bosnyák oligarka család függetlenségre tört. 1331. Kotromanović István bosnyák bán nyomult be D.-ba, melyet Cattaróig elpusztított; I. Dusán szerb cár pedig Raguzával meg Velencével lépett bensőbb összeköttetésbe.
A növekvő zavarnak s anarkiának azután Nagy Lajos vetett véget, ki a dacos oligarkákat lealázta, és magát a dalmát tengerpartot is, Zárát beleértve, visszafoglalta. Az utóbbit ugyan Velence 1346. megint elragadta, de Lajos addig nem nyugodott, mignem a signoriát 1353 febr. 18. Zára ujból való átengedésére nem kényszerítette. Ezóta egész Dalmácia a magyar korona alá tartozott. Velence, igaz, most sem nyugodott, de a hadi szerencse most sem kedvezett neki és az 1381. Torinóban kötött békében megint le kellett mondania D.-ról, sőt arra is köteleznie kellett magát, hogy évenkint, Szt. István napján 7000 aranyat fizet a magyar királynak. - Nagy Lajos halála ujra fölélesztette a pártgyülöletet és az oligarkák versengését. Az özvegy királynőt, Erzsébetet, a horvát-dalmát pártosok a novigrádi börtönben megölik, leányát, Mária királynőt pedig Zárában fogságra vetik. Ez utóbbi ugyan a számító signoria segélyével kiszabadul, de férje, Zsigmond király, nagyon sokáig nem tudott a zavargásoknak véget vetni. D. tetemes részében ekkor I. Tvartkó boszniai király bitorolta a hatalmat. Utóda ugyan, Dabisza István, Zsigmondnak engedi át Dalmáciát (1393); csakhogy a dalmát városok, Zára példájára, Nápolyi Lászlót ismerték el királyul, ki a hatalmas Hrvóját nevezte ki helytartójává. Csak László kudarca és futása meg Bosznia lecsöndesítése (1408) után hódolt meg a legtöbb dalmát város megint Zsigmondnak. De mivel László állítólagos jogait eladta Velencének, ez módot nyert, hogy lábát dalmát földön megint megvesse; Zsigmond király pedig, kinek erejét örökös pénzzavara és ezerféle más ügyes-bajos dolga bénította, nem volt képes Velence terjedését megakadályozni. És igy történt, hogy Zárát és Sebenicót már 1413. átengedte a köztársaságnak. 1432 ápr. 7. pedig, egy szerencsétlen háboru következtében, az egész dalmát tengerpart végképen Velencéé lett, a Narenta vidékének és Raguzának kivételével; amaz Boszniához tartozott, emez önállóságát nemcsak Velencével, hanem még a mind fenyegetőbb alakot öltő török hódítással szemben is sokáig meg tudta védeni.
Annál többet szenvedett a többi város meg sziget a török kalózoktól és a Bosznia felől betörő török hadaktól. A megrettent Velence ugyan a Cettina és Narenta közötti részt átengedte a szultánnak, de a telhetetlen török semmibe sem vette a békét, folytatta hódításait és 1537. Klisza fellegvárt is hatalmába kerítette s ezzel a félhold majdnem Spalato kapujáig nyomult. A kétségbeesett signoria majd fegyverrel, majd pénzzel és igéretekkel iparkodott ugyan utját állania; mind hasztalan: a török az egész szárazföldi D.-nak birtokában maradt s a szegény morlákok a törököknek lettek rabszolgái. 30 esztendei fegyverszünet után II. Szelim megint hadat üzent (1570) Velencének. Zárát meg Spalatót ugyan most sem tudta bevenni, de annál szomorúbb volt Lesina sorsa. Azután békét kötöttek. Kliszát ugan a keresztények 1596. néhány órára visszafoglalták, de a signoria, csakhogy a töröknek ne szolgáltasson alkalmat ujabb támadásra, minden dalmát embert, kinek a vakmerő kalandban része volt, megbüntetett. Az előzékenységgel sikerült a békét egyidőre fenntartania. 1646. azonban a Kréta birtokáért kitört harcban D. is szinhelye lett a háborunak, melynek folyamában a török basák kudarcot vallottak, Knin vára pedig ujra a velenceiek kezébe került. Mindamellett, hogy az 1671. békekötés azt határozta, hogy a velenceiek uj hódításaikat megtarthatják, a törökök számos várat (köztük Knint is) megrohanták és megvették. - Bécs felmentésével és hazánk felszabadításával kapcsolatban Velence is támadást intézett a félhold ellen és Cornaro Girolamo Castelnuovot, s Knint, sőt Trebinjet is rohammal bevette. A császáriak azonban a karlócai békekötéskor (1699) nem igen voltak tekintettel Velencére és igy a magára maradt signoriának e sikerek dacára meglehetős kedvezőtlen békét kellett kötnie, melynek értelmében csak D. déli része, csak Knin-ból Castelnuovón át Cattaróig huzott vonalig került a signoria birtokába. D.-nak ezen ujabban szerzett részét az: «acquisto nuovo» névvel jelölték, megkülönböztetésül az acquisto vecchio»-tól, melyhez a tengerpart és a szomszédos terület tartozott. Raguza köztársasága, mely az egész hároru folyamában nagyon kétszinü politikát követett, megtartotta területét, melyet Klek és Sutorina, a két török kézen maradt vár, különített el Velencétől. Midőn 1715-ben a törökök ujra átkeltek a határon, III. Károly megint szövetséget kötött Velencével, melynek hada ez alkalommal Bosznia- és Hercegovinába is benyomult.
Az 1718-ban kötött passzarovici béke értelmben D. a mai napig meglevő határait, s az uj szerzemény az «acquisto novissimo» nevet kapta.
1718-tól kezdve 1797-ig D. Velencének hódolt, melynek főkormányzója «provveditore generale» cimen Zárában székelt, mig a városok élén az u. n. «rappresentati», másként velencei grófok állottak. A kikötő városok ez idő alatt virágzásnak indultak s igy történt, hogy midőn Bonaparte hadai 1797. fenyegetőleg közelegtek a lagunák felé, a doge hivására 12000 derék dalmát sietett Velence védelmére; de a győztes Bonaparte által szervezett kormány ezeket a «közveszélyes kalandorokat» csufosan visszaküldte hazájukba. A sértett dalmaták zöme ez okból a francia érzelmü értelmiségen véres bosszut vettek és a «jakobinusokat» tömegesen legyilkolták. Eközben Franciaország és Ausztria Campoformióban már megegyezésre jutottak Isztria és D. birtokára vonatkozólag. Mindkettő 1797. az osztrák monarkiához csatoltatott, mely egyébiránt, mint ujabb időben kitünt, már 1786. szemét vetette D.-ra, mely évben Kaunitz kancellár Pray hirneves tudósunkat bizta meg azzal a feladattal, hogy II. Józsefnek, mint magyar királynak D.-ra való jogait kimutassa. - Rukavina császári táborszernagy tehát előbb Zárában, majd az ország többi városaiban kitüzte az osztrák lobogót a velencei helyébe. A császári csapatokat többnyire jól fogadták, mert a nép Ferenc császárt és királyt egyrészt a kat. hit védőjének, másrészt pedig a régi magyar királyok utódjának tekintette, kinek emléke nem veszett ki teljesen a nép emlékezetéből; de Thugut miniszter e magyar aspirációknak gyorsan és ügyesen végett vetett. A Bocche, melyet a cselszövő montenegrói metropolita meg akart tartani, szintén Rukavina kezébe került. Azonban az uj kormány, illetőleg Brady tábornok-helytartó hasztalan fáradozott, hogy a jobbágyság hagyományos inségét orvosolja és elévült bajokon segítsen; politikai és vallási viszályok pedig nem egy zendülést okoztak, melyet fegyveres erővel kellett elfojtani.
Az 1805. kötött pozsonyi béke véget vetett az osztrák uralomnak D.-ban, melyet Molitor francia tábornok hada szállott meg. Az uj francia kormányzó, Marmont tábornok, oly ügyesen viselkedett, hogy az oroszok az 1805. orosz-osztrák-francia háboru kitörése dacára meg sem kisértették Raguzának felmentését; Curzola és Brazza szigetet ellenben elhódították a franciáktól. A szabadelvü francia kormányt a dalmát lakosság zöme nem tudta megkedvelni, sőt Dandolo Vince, a legfőbb polgári (francia) tisztviselő reformjai több helyt fölkeléseket okoztak. Ilyen volt a Poglizzai grófság területén kitört felkelés, melynek csak a tilsiti béke vetett véget. Marmont ekkor Raguzába is bevitte a francia közigazgatást, fölvirágoztatta az ipart és katonái által pedig több kitünő műutat készíttetett az elmaradott országban; mindamellett a falusi nép gyülölettel viseltetett a franciák iránt, kiknek összes bajaikat tulajdonították. - Midőn 1809 tavaszán Ausztria és Franciaország ujból összemérték fegyvereiket, a lakosság nagyobbrésze örömtüzekkel fogadta Stojcevic osztrák tábornokot, kinek hada, Marmont eltávozása után az ország nagyobb részét megszállotta. Annál keserübb érzelmekkel fogadták a bécsi békét, mely egész D.-t, mint illir tartományt, a franciáknak szolgáltatta ki, mig a három nagy quarneroi sziget: Veglia, Cherso, Lussin, Isztriához került (1809). A francia uralom második szakát belvillonngások és a francia meg angol hajóhad küzdelme teszi nevezetessé, melynek folyamában Lissa sziget az angolok kezébe került, kik egyuttal az Adriai tenger urai is maradtak.
Az 1813. nagy szabadságharcnak D.-ra is volt hatása. Az osztrák katonaság közelgésének hirére sok helyt maga a lakosság rázta le a francia igát s a szövetkezett angolok meg osztrákok közös erővel foglalták vissza Zárát a franciáktól. Milutinovic osztrák tábornok Raguzát foglalta vissza s kijátszotta az ottani nemzeti olasz pártnak a köztársaság visszaállítására irányuló törekvéseit. Ugyan ő vette be Castelnuovot is, a montenegróiakat pedig Cattaróból kiverte. Nemsokára kimondták Bécsben, hogy egész D. Raguzával meg a Bocheval, sőt Albánia egy részével, Ausztriához tartozzék és 1816. D. királyság címén az osztrák örökös tartományok sorában foglalt helyet.
1816-1848-ig D. megint kóros álmát aludta s szinte megmerevedett visszamaradottságában. A bécsi kormány néha-néha kisérletet tett ugyan célszerü ujítások behozatalára, de a tudatlan s a babonás szláv köznép ezektől fázott, s igy hát még a középkorból átszármazott, igazságtalan kiváltságoknak sem vetettek véget. Az 1848. forradalom kitörésekor a szláv agitátorok a horvát s szlavoniai ultrákkal fogtak kezet és a nagy délszláv unióért lelkesedtek; az olasz városi polgárság, az értelmiség ellenben ettől az uniótol rosszat sejtett s inkább a bécsi birodalmi gyűlésbe küldötte képviselőit, mintsem Zágrábba, mi ellen a szláv kisebbség tiltakozott. Ez utóbbi párt 1861 is külön feliratot intézett a császárhoz (okt. 9.) melyben a hármas királyság visszaállítását kérte. Midőn a kormány 1869. az eddig a katonai szolgálattól fölmentett Bocche-ban is elrendelte a sorozást, a szabadságukat féltő bocchezek fegyvert fogtak és oly embertelen dolgokat vittek végbe, hogy Rodič tábornok ezzel a hozzáférhetetlen bérceken lakó törzsekkel végre (1870) febr.) Knezlacban formaszerinti békét volt kénytelen kötni. Néhány év mulva, 1875. és ujabban 1891. Ferenc József látogatta meg a lecsöndesedett tartományt, melynek regényes szépségei és még ki nem aknázott kincsei iránt Rudolf trónörökös is nagyban érdeklődött, ki Lacrona szigetén hosszasabban tartózkodott; István Károly tengerész főherceg pedig, ismervén D. strategiai fontosságát és a dalmát matrózok fölülmulhatatlan vitézségét, követi az elhunyt trónörökös példáját. Az 1878. végrehajtott bosnyák okkupáció D.-ra jó hatással volt; általa az ország fontossága növekedett és a közös kormány az okkupált tartományokat azok biztosítása végett a dalmát partokkal vasuti összeköttetésbe hozta. 1878 óta a tengeri forgalom is emelkedett. A belügyi kormányzás terén azonban javulás jelei nem igen láthatók; 1881. a Krivoscic lakói rendeztek felkelést, mely Boszniára is elharapódzott és melyet csak 1882-ben tudtak elnyomni. A politikai pártok sokáig szunynyadozó gyülölete pedig az utolsó tizenöt év alatt (mióta t. i. Taaffe gr. vezeti az osztrák államhajót),megint kitört és a számra nézve kisebbségben levő olasz nemzeti párt a kikötővárosokban elkeseredett harcot folytat a kormánytól dédelgetett szláv többség ellen, mely 1890. a hármas szláv királyság unióját követelte. A bécsi kormány D. élére tábornokokat szokott állítani, kik közül Rodic, Jovanovic és Blazekovic szintén a szláv elemnek kedveztek, mig az 1890. kinevezett jelenlegi helytartó, Dávid tábornok inkább tanusít részrehajlatlan magatartást.
