Damjanich
Damjanich János, egyike az 1848-49-iki magyar szabadságharc leghivebb s legvitézebb katonáinak s az aradi vértanúknak, szül. a bánsági 2-ik határőrezred Stása községében 1804. A cs. hadsereg 61. számu gyalogezredében kezdte meg hadi szolgálatát s bár nyiltan kifejezett magyar hazafisága és szabadelvüsége ismeretes volt, pontos kötelességteljesítése s férfias tulajdonai jutalmául fokonkint századosi rangra emelkedett. Ily állásban találta az 1848-iki nagy átalakulás, melynek folytán a magyar kormány közbenjárására a Szegeden megalakított s csakhamar hiressé vált 3-ik honvédzászlóalj őrnagyává neveztetett ki.
A gyakorlatlan ujoncokból álló zászlóaljat renkivüli erélylyel rendezte, oktatta s fegyelmezte a szigoru, de igazságos, s azért népszerü és tisztelve szeretett katona, s a 3-ik honvédzászlóalj, vitéz őrnagya példája által lelkesítve, csakhamar kitünteté magát a pártütő rácok elleni csatákban. Nemzetiségére nézve óhitü szerb volt ugyan, de legnagyobb ellensége s legveszedelmesebb ostora s réme lett a magyar testvérek ellen fellázadt fajrokonainak. Egy kiáltványban kiírtással fenyegeti őket, kijelenti, hogy utoljára magát is főbe lövi, mint utolsó rácot. 1848 vége felé, együtt működve Kiss Ernő és Vetter tábornokokkal a fellázadt alvidéken, az alibunári s lágerdorfi győzelmeket ő vivta ki, személyesen vezetve a rohamot a hires csatákban, s vitézsége méltó dijául ezredessé neveztetvén ki; az 1849. év elején pedig, midőn a Bánságban működő hadsereg nagyobb része a Közép-Tiszához rendeltetett fel, Vécsey tábornoktól a 3-ik hadtest parancsnokságát vette át, ekkor már maga is tábornok. E vezérlete alá vett s példáján lelkesülő hadtestnél egy sem volt vitézebb a szabadságharc összes katonái közt; bámulandó hősiességgel követte mindig elől járó vezérét a csatákba s mindig csak győzött, sohasem hátrált, s a legdöntőbb ütközetek szerencsés sikerét leginkább neki lehetett köszönni. 1849 márc. elején e hadtesttel vivta ki a nagyfontosságu szolnoki győzelmet, mely alkalommal Karger osztrák hadvezér dandára majdnem egészen megsemmisült, s mely a következő győzelmek láncolatának dicsőséges előjátéka volt. Katonái csodával határos vitézsége mellett a gyors és jó tapintatu intézkedés érdeme egyenesen neki tulajdonítható, ki nálánál tudósabb táborkara jól kidolgozott terveit a legnagyobb erélylyel s pontossággal hajtotta végre. E csatákban a 3-ik s 9-ik zászlóalj s a veressipkások csodával határos dolgokat vittek végbe, melyek a hadviselés történetében majdnem páratlanul állanak.
Damjanich e csata után, katonai érdemeinek polgári jutalmául, a szolnoki kerület országgyülési képviselőjévé választatott, mit ő szivesen fogadott ugyan, de kikérte választóitól, hogy inkább a csaták tüzébe engedjék őt menni, mint a zöld asztalhoz, mert ő harcolni s verekedni tud és akar, de beszélni nem s nagyobb élvezet neki az ütközet zaja s az ágyuk dörgése, mint a legékesebb szónoklat. Mert bár a politkában is határozott szabad nézetekkel birt s demokrata-republikánus érzelmeket táplált, nem szerette a politizáló katonákat. «Sohase okoskodjunk mi», szokta ezeknek mondani, «hanem verjük meg az ellenséget, a többit majd elvégzi Kossuth Lajos». Midőn azután megkezdödött a magyar hadsereg általános előnyomulása a főváros felé Görgey fővezérlete alatt, Damjanich e hadjáratban is előkelő részt vett. A horti és hatvani győzelem után, a tápióbicskei csatánál, hol Klapka hadtestét Jelasich túlnyomó serege tetemes veszteséggel járó visszavonulásra kényszeríté, a segélyére érkező Damjanich vitézsége fordítá meg a csata sorsát, s ő változtatá a fenyegető kudarcot fényes győzelemmé. Az isaszegi véres ütközetben is ő és győzhetetlen hadteste harcolt döntö eredménynyel, ugy hogy Kossuth, midőn előtte a hadsereg Gödöllőn elvonult, a 3-ik és 9-ik zászlóalj előtt kegyeletes tisztelettel emelte le kalapját. Midőn Kossuth a függetlenségi nyilatkozatra elkészülve, erre nézve a hadsereg vezéreinek véleményét hallani akarta, Damjanich, aki már vérmérsékleténél fogva is merész és szenvedélyes katona volt, nem pedig óvatos és megfontoló diplomata, határozottan Kossuth nézetéhez csatlakozott. Az ápril 7-én tartott hadi tanácsban elhatároztatván az osztrák seregek által szorongatott komáromi vár felmentése, Görgey terve szerint Aulich tábornok az osztrák seregek nyugtalanítása s félrevezetése céljából Pest tájékán maradt, ő maga pedig az első, harmadik és hetedik hadtestekkel, Klapka, Damjanich és Gáspár (utóbb Pöltenberg) vezérleta alatt Vác felé vonult, mely várost april 8-án ostromolták s foglalták el az ellenségtől, mely alkalommal a császáriak részéről Götz tábornok is halálosan megsebesült a csatamezőn. Damjanich ez ostromban is legnagyobb részt vett s vitéz tanítványaival a csodaszerü bátorság fényes példáit adta. De említett folytonos diadalai legmagasabb tetőpontját az ápril 19-én vivott nagysarlói ütközet képezé, melynek természetes és szükséges következménye lett a komáromi vár célba vett fölmentése. Damjanich ápril 18., a Görgey fővezérsége alatt álló hadsereg derekával Kálnál tanyázott, s megtudván, hogy 20 ezer császári katona Nagy-Sarlón tart állomást, Aschermann táborkari főnöke segélyével azonnal megtette a szükséges intézkedéseket, 19-én hajnalban megtámadta az ellenséget s iszonyu nehéz harc után, kartácszápor közt, oly vakmerően rohant előre, hogy délfelé már az ellenség futásnak eredt s a hely a magyar sereg birtokában volt. A komáromi vár felszabadítása után, melyben Damjanich hadteste szintén jelentékeny részt vett, Görgey, ki személyesen akarta vezetni Buda ostromát, Damjanichnak adta át ideiglenesen a hadügyi tárca vezetését, melyet ekkor, bár a kormány székhelyétől távol, ő viselt. Ekkor azonban Damjanichot, s ez által a szabadságharc ügyét, az a váratlan szerencsétlenség érte, hogy a Debrecenbe indulása előtti napon, kocsizás közben, szekere felfordult s lábát bokában eltörte, s hosszabb ideig ágyhoz volt szögezve. Annyira azonban mégis fölépült, hogy bár csatába többé nem mehetett, julius hó elején, midőn a forradalmi kormány a fővárost másodszor is kénytelen volt elhagyni, levitethette magát az aradi várba, melynek parancsnokságát bizták hű kezeire. A várat védelmi állapotba helyezé, s midőn a világosvári fegyverletétel után a császáriak ostrom alá fogták Aradot s alkudozót küldtek hozzá a várba, ennek átadását kivánva, ő alkudozni nem akart s végre azt izente, hogy «az aradi várat egy szál kozáknak is megadja, de az egész osztrák sereg ellenében, utolsó csepp vérig védi magát». Most már a vár átvétele Buturlin orosz tábornokra bizatott, s ennek meg is adta magát s Damjanich, mint kegyelemre bizott fogoly, az osztrákoknak kiadatott. Buturlin azzal vádoltatott, hogy az aradi várőrségnek s parancsnokának szabad elköltözést iugért, de adott szavát megszegte; Buturlin védekezett e vád ellen s a kérdés eldöntetlen maradt. A fogoly hős az elfoglalt várban hadi törvényszék elé állíttatott s 12 tábornok társával együtt kötél általi halálra itéltetett. Bátorsága s lelki ereje és nyugalma azonban itt se hagyja el, s midőn a kivégzés helyére bénultsága miatt szekéren vitetve későbben érkezik s több vitéz pályatársát látja maga előtt kivégeztetni, azt a derült megjegyzést teszi; «mily furcsa dolog, hogy én, aki az ellenséggel szemközt mindig elől jártam, most mint utolsó zárom be bajtársaim hősi menetét».
Damjanich tábornok a legérdekesebb és legsajátságosabb egyéniségek közé tartozott. Testalkata magas, erős, zömök, majdnem óriásinak mondható; szemeiben tűz, melegség s határozott jellem kifejezése; hangja csengő s erőteljes; tekintete és szavai teljes összhangban bátor, heves, szenvedélyes egyéniségével s bajnoki, herkulesi hatalmas alakjával; barna, piros, teli arcát erős, fényes fekete szakáll köríti; a legerősebb, legizmosabb testben, a legerélyesebb lélek lakozott. Tudományosan műveltebb vezértársai is elismerték, hogy rendkivüli bátorsága, határozottsága, elszántsága a veszélyek közt s bámulandó halálmegvetése, kitartása és lángoló hazaszeretete őt a forradalmi hadsereg legtöbb sikert s eredményt felmutató, legfényesebb győzelmeket arató vezérévé tették. Nem volt tervkészítő tudós taktikus, s fővezéri tehetséget nem is igényelt magának, és mint saját tehetségeit soha túl nem becsülő, szerény, egyszerü férfi, soha sem törekedett a legfőbb katonai hatalomra; de ha elméleti magasabb képességgel nem birt is, a sikerre vezető gyakorlati tekintetben, a csatamezőn igen jól tudta felhasználni a viszonyokat s körülményeket, gyorsan feltalálni magát a legkétesebb helyzetekben s célszerüen intézkedni a harc minden fordulatában. S e tulajdonaival több eredményt vivott ki s több győzelmet nyert, mint a hires strategusok. E részben a derék Aschermann Ferenc tábori hadsegéde s tanácsadója volt leginkább segélyére, kit rendkivül szeretett s ki legjobban értett hozzá, hogy őt felhevüléseiben szelidítse s mérsékelje. Bár azt szokta mondani magáról, hogy ő beszélni nem tud, csak verekedni, sajátságos katonai ékesszólással rendelkezett, melylyel - hozzájárulván példaadó személyes bátorsága s népszerü bánásmódja, mert minden jó közvitézt szeretett, becsült s barátjának nevezett - katonáit egész a dühösségig tudta fanatizálni, kik vezérlete alatt vakmerően rohantak szuronyszegezve a dörgő ágyutelepekre s a lovas tömegek ellen. E nemü, napoleoni modoru ékesszólásának számos páldái maradtak fenn. Például a szolnoki csata utn igy szólott, még pedig levett föveggel, tisztelete jeléül, kedves harmadik zászlóalja vitézeihez: «Fiuk, megérdemelnétek, hogy mindnyájan tisztekké legyetek, de hol volna akkor az én harmadik zászlóaljam?» Katonáival együtt evett, ivott, tanyázott örömben és búban, bőségben és szükségben s a közhonvédet is barátilag ölelte, ha az magát a csatában kitünteté; mig ellenben a gyáva, silány katonákat a legnagyobb szigorral üldözte s büntette, olykor közéjök is lövetett. Ilyen volt Damjanich tábornok, kinek legnagyobb öröme volt a merész támadás s ki a rohamot a «csaták poézisének» nevezé. Vezértársai közül nem kedvelte azokat, kiknek forradalmi érzelmeiben kételkedett, mint a nagytehetségü Vettert, kinek megbuktatására s Görgeynek fővezérré neveztetésére mindent elkövetett. Görgey sem volt eleinte kedvence, kit vegytani szenvedélye miatt «patikárusnak» nevezett, de azután, megismervén jeles tulajdonait, nagy tehetségét s személyes vitézségét, megkedvelte, nagyra becsülte s vakon engedelmeskedett rendeleteinek.
Kossuth Lajost mindenek felett bálványozta, mert maga is radikális-demokrata s republikánus érzelmü volt, azért a polgári kormány ellen hangolt, lázongó tisztek Görgey körében a szabadsághar utolsó stádiumában tartottak tőle, s tarthattak is, mert Damjanich, elvei védelmében, a legkegyetlenebb rendszabályoktól sem rettent vissza; igy p. a császári proklamációkat terjesztő lelkészeket, kik ez eljárásra többnyire kényszerítve voltak, kimélet nélkül főbe lövette, s Horváth Mihály püspöknek csak nehezen lehetett nála kieszközölni, hogy e menthetetlen terrorizmust beszüntesse. Pedig e szigoru terrorista a legjobb szivü, emberszerető, derült kedélyü, kedves és nyájas társalgó is volt, gazdag költői érrel kedélyében s mély érzelmekkel szivében; a jeles költőknek s művészeknek, különösen Vörösmartynak tisztelője s barátja. A hős tábornok gyászoló özvegye, szül. Csernovics urhölgy, a budapesti jótékony nőegyletek élén áll, az emberszeretet s nőnevelés szent hivatását gyakorolja, s a nemzeti költők és társaskörök kegyeletes kultuszának méltán tisztelt tárgya.
