Dobkór
Dobkór, a kérődző állatoknak (szarvasmarhák és juhok) az a betegsége, melynél a bendőben a rendesnél nagyobb mennyiségü gáz gyülvén össze, a bendő és vele a has erősen kitágul és ennek következtében táplálkozási és emésztési zavarok állnak be. A szerint, amint e gázfelhalmozódás gyorsabban v. lassabban szokott történni, heveny és idült dobkórt szokás megkülönböztetni. A heveny dobkór sok vizet tartalmazó és hamar erjedő takarmány (hervadt és felmelegedett friss fű, herefélék, fiatal vetés, gumós növények stb.) felvétele következtében fejlődik ki, főleg ha az állatok a friss takarmány után sok vizet isznak. A betegség első jelei az evés és a kérődzés abbahagyása és az állat feltünő levertsége. Kevéssel később a has megnagyobbodása vehető észre főleg abban, hogy a különben besüppedt horpasztáj kidomborodik. Később a nagy bendő nyomást gyakorolván ugy a rekeszizomra, mint a hasban elhelyezett vérerekre, a légzés szapora és fölületes, a fejen látható nyálkahártyák sötétpirosak, később szederjes szinüek, a pulsus szapora és fonalszerü; az állatok nyugtalanul ide-oda tipagnek, nyögnek, tágult orrnyilásokkal, némelykor nyitott szájjal és kinyujtott nyelvvel is lélegzenek, sőt némelykor hánynak is. E tünetek sulyosbodása mellett, némelykor a veszélyes takarmány felvétele után már pár óra mulva, bekövetkezik a halál. Az idült dobkórnál a gázok a bendőben jóval lassabban halmozódnak fel és a bendőtágulás nem is szokott oly nagy fokot elérni mint előbb és ennek megfelelőleg a kórtünetek is lassabban fejlődnek ki és az egész kórkép kevésbé sulyos; de az ily felfuvódási rohamok, némelykor minden feltünő ok nélkül, ismétlődni szoktak. Az idült dobkór tünetei lényegileg hasonlók a fentebb említettekhez, de sokkal kevésbé felötlők és nem is veszélyeztetik közvetetlenül az állat életét. A különben is hiányosan táplálkozó állatok időnkint megszünnek enni és kérődzeni, a bal horpasztáj kitöltődik, a bendő mozgása igen renyhe vagy egészen szünetel és emelett kisebbfoku nyugtalanság és nehezített légzés is észlelhető. E tünetek nehány órán, 1-2 napon át tartanak és azután elmulnak, de bizonyos idő mulva, sokszor étrendi hiba folytán is, ujból ismétlődnek. A betegség oka valamely mélyebben rejlő kóros elváltozás lévén, az állatok ritkán gyógyulnak meg teljesen, hanem folyton soványodva, végre kimerülés következtében elpusztulnak.
A kezelés a hevenyfelfuvódás eseteiben idején és helyesen alkalmazva életmentő. A cél a bendőben összegyült sok gáznak eltávolítása; könnyebb esetekben elegendő az állatok mozgatása, horpasztájuk hosszas benyomása, a has frottirozása és hidegvizzel leöntése avégből, hogy a bendő erőteljesebben összehuzódjék, továbbá a nyelv kihuzogatása, csomos v. kátránynyal bekent kötélnek a szájban ide-oda huzogatása böfögés és hányás előidézése végett. Juhokat legjobb folyóvizbe hajtani és ott öntözgetni. Sulyosabb esetekben a bárzsingcső (l. o.) bevezetése a szájon át a bendőbe célszerü, hogy rajta keresztül a gázok kitolulhassanak. Ha a cső sok takarmény jelenlétében eldugaszolódik, ez eljárás nem vezet célra s akkor a bendőszurás veendő igénybe, midőn is troakár v. szélesebb pengéjü kés szuratik a bal horpasztájon a bendőbe és az ejtett nyiláson át a gázok eltávoznak. A bendőszurás tiszta eszközzel viendő véghez, mert különben halálos hashártyagyuladás keletkezhetik. Az u. n. gázt elnyelő szerek (salmiakszesz, mésztej stb.) beadása mitsem használ s azért felesleges vele a betegeket kinozni. A betegség megelőzése céljából a kérődzőkkel igen nedvdus, friss, erjesztett, dérlepte v. penészes zöld takarmányt, főleg lóherét épennem v. csak szálas takarmánynyal keverve és kisebb mennyiségben szabad etetni. Az idült felfuvódás kezelése csak akkor eredményes, ha oka gyomorhurut által feltételezett emésztetlenség, amidőn az étrend szabályozása és enyhe hashajtók célra vezetnek. Különben pedig, makacs esetekben, az állat mielőbbi értékesítése a vágóhidon célszerü. Egyszerü felfuvódás miatt kényszerből levágott állatok husa közfogyasztásra bocsátható.
