Egoizmus
Egoizmus (a latin ego a. m. én-től), az én szeretete, önzés, az akarat amaz iránya, mely mindenek fölött az akaró ember hasznát, vágyainak, hajlamainak kielégítését keresi. A ki tehát a maga hasznát minden fölé s elé helyezi, másra tekintettel nincsen, se más személyre, se más eszmére, aki maga magáról semmiért és senkiért nem tud megfeledkezni, ez az egoista. Ezzel rokon, de nem azonos az olyan ember, ki mindenben csak a kellemest keresi s a jót is nem azért teszi, mert mindentől független, feltétlen becse van, hanem mert a jót tenni kellemesebb, kedvesebb érzelmekkel jár, mint a rosszat cselekedni. Ezt finomabb, amazt nyers, durva egoizmusnak is nevezik (l. Eudemonizmus). Rokon azért, mert ez az irány mindent az élvezet szempontjából tekint, az élvezet pedig mégis egy neme a haszonnak. Az eudemonizmussal megfér bizonyos erkölcsi fölfogás, a nyers egoizmussal nem, mert aki a maga hasznát minden fölé és elé helyezi, az mást meg is fog károsítani, ha a saját haszna ugy kivánja, s legfölebb a törvényes megfenyítés, mint reá nézve igen káron, fogja korlátok közé szorítani. Aki azt mondják, hogy az ember természettől fogva egoista, egyikét ama tetszetős féligazság, de eltorzítva s igy hazugsággá téve. - A nemzetgazdaságtan egyik iskolája azon felfogásból indult ki, hogy az ember gazdálkodási tevékenységében csak az E. által vezérelteti magát (Smith Ádám). A felfogás helytelenségét az ujabb időben a tudomány kimutatta.
