Egyházi zene
Egyházi zene (musica sacra). Az ének, a zene ugy az ó, mint az ujkor minden népénél mindig kiegészítő részét képezte az istentiszteletnek, hogy általuk a hivők hangulata, ájtatossága emelkedjék. A régi zsidóknál a Lévi-törzs tagjai nemzedékről-nemzedékre származtatták át a papi hivatást az ének és zene köteles művelésével együtt s kétséget nem szenved, hogy tőlük vette át e hivatást a keresztény egyház papi kasztja is s századokon át aztán a nyugot-egyházi zene mind magasabb kifejlődésére a keresztény egyház főpapjai, püspökei, pápái s kolostortudósai gyakorolták a legnagyobb befolyást. A ker. egyházi ének egyöntetüsége akkor nyert intenzivebb fellendülést, mikor a római püspökök pápai méltóságra emelkedtek, s mint ilyenek, egységes organizmussal látták el a kereszténységet s Rómában énekiskolákat alapítottak, honnan tanult s művelt énekvezéreket szolgáltattak a püspöki kerületeknek s igy az egységesen reformált egyházi éneket egész Közép- és Nyugat-Európára kiterjesztették. De ekkor s még a mise-szertartás behozatalakor is a zsoltáréneklés képezte az istentisztelet leglényegesebb részét. Gergely pápa az általa behozott s nevéről elnevezett Gregorianus ének általánosításával adta meg az első nagy lökést a ker. egyházi ének fellendüléséhez. A Gregorianus-ének nem szorult a hangszerekre, hanem egyedül az emberi hangra, mint legméltóbb s az istentisztelettel leginkább megférő hangszerre. Magát az éneket az e célra szolgáló előénekesek s maguk a miséző papok énekelték; a nép csakis bizonyos zárszavaknál vett abban részt, mint az Amen, Et cum spirito tuo, Alleluja s más hasonló végezeteknél. Az első ker. századokban az egyházi éneklés csak egyhangu volt. A többszólamuság (Polifonia) első megalapítója Hucbald flandriai barát volt a X. sz.-ban. A Cantus firmus Tenor, vagyis vezérszólamhoz egy másik szólam csatlakozott kisérőül s ez képezte első alapját a többszólamu éneklésnek.
A polifonikus egyházi éneklés csak lassu léptekkel haladt előre aszerint, amint az emberi hangoknak mindig több-több válfaja nyert tért a templomban s az istentiszteletnél. Ezt előbb meg kellett előznie a harmonia kifejlődésének, hogy aztán már a régi zsidóknál divatozott antifonális éneklés nagyobb lendületet nyerjen, mely szerint egyik énekválfaj a másik után vett fel bizonyos frázist a maga hangterjedelméhez mérten. Az ily váltakozó éneklés a ker. egyház első századaiban is divatozott ugyan, de e különböző szólamok együttes felléptetésére csak több század után lehetett gondolni, ugy a XIV-XV. sz. felé, midőn a németalföldi nagy mesterek: Dufay, Ockenheim, Josquin de Prés s mások letették alapját az á capella való éneklésnek, mely a Palestrina (l. o.), Orlandus Lassus s általában a hires olasz-iskolai irányban kulminált, midőn a gregorianus cantus firmusoknak polifonikus és ellenpontozatos feldolgozásával örökbecsü egyházi énekművek keletkeztek. Csak midőn ez bekövetkezett, mely a katolikus egyházi énekeket a legmagasztosabb formában s tartalomban mutatta be, lehetett lassankint gondolni arra, hogy a katolikus egyházi kultusz még ragyogóbb emelésére a hangszeres zene is lassankint az istendicsőítés szolgálatába lépjen. Ezt előbb ismét az orgona-hangszer és irodalom fokozatos fejlődésének kellett megelőzni, melynek nagymérvü felvirágzása a XVII-XVIII. sz.-ra esik. Gabrieli János volt az első, ki a XVI. sz. második felében az orgona mellett már lassankint más hangszereket is kezdett szerepeltetni az egyházban. Az ő kezdeményezése nyomán aztán párhuzamosan haladt az á capella éneklés mellett a hangszeres E., hol egyesülvén, hol meg különválván egymástól. A reformáció, mely az egyházi éneklésbe a gregorianum mellett elsőnek vitte be a templomokba a népének világiasabb elemeit is, lényegesen előmozdítá e törekvéseket, habár későbben épp a reformált egyházak zártak ki minden instrumentális zenét templomaikból, egyedül csak az orgonát tartván meg. A korábbi énekvezérek, kántorok, orgonászok mellett a katolikus egyházaknál állandó hangszerészi állomások is rendszeresíttettek, kiknek kötelessége volt vasár- s nagyobb ünnepnapokon misék alkalmával vagy önállóan, vagy az énekkarokkal egyesülten működni. A katolikusoknál igy fejlődött ki a zenés mise s annak minden szertartásos műfaja; az evangelikusoknál pedig a zenés Cantante, mely a protestáns korálok alapján Bach Sebestyén műveiben érte el legmagasabb, legklasszikusabb csucspontját, s mely műforma azóta a zenének egyik legszélesebben elterjedt s ápolt műformájává vált, melylyel manapság is épp ugy foglalkoznak a legkiválóbb, mint a legközépszerübb zeneirók.
