Élet vize
Élet vize. Az É. és az aranyalma a népmesékben ismert tárgyai a kivánságnak. Hogy Euristheus Héraklést a Hesperidák almáiért küldi, igazi mesevonás. Az É.-nek megfelel a hellén ambrózia. Ez ugyan már Homérosnál az istenek eledelét, a nektár pedig azok italát jelenti, de a legrégibb képzet szerint az ambrózia is a nektárhoz hasonlóan folyadék volt (l. Ambrózia). A szláv mesék is két «vizet» ismernek; az élet és a halál vizét: az utóbbinak nincs mindig ölőereje, hanem arra szolgál, hogy a szétdarabolt test részét összeforraszsza, mire aztán az élet vize uj életre támasztja. Az élet és halál ilynemü hasonlatosságát bizonyára a görögök is ismerték, s csak mikor az istenek háztartását ellátták étellel és itallal, tették meg az életvize, tudniillik az ambróziát ételnek, a halál vizét, tudniillik a nektárt pedig italnak. A nektár szó rokon a görög véxuç (ölés) és latin «necare» (ölni) szavakkal (Laistner, Rätsel der Sphinx 2,225). A modern népmesékben is az élet vizét gyakran hasonló tulajdonságu olaj vagy kenőcs helyettesíti; ezt a görögök ambróziának nevezték volna, melyet gyógyírül is használtak. Modern mesék szerint az É. nemcsak a mitikus földöntuli sziklákból, hanem fákból is bugyog ki, sőt tulvilági lények ujjaiból, lábaiból is, s az ilyen lények izzadtsága hasonló erővel bir (l. Wollner összeállítását Leskien-Brugmann, Lithauische Volkslieder u. Märchen c. gyüjt. 522. l.) Az É. délben, a halál vize pedig éjfélkor bugyog ki két szikla közül, melyek összecsapódnak, mihelyt valaki vizet merít. Magyar meséinkben az É. (v. az ifjító viz) Tündérországban vagy járatlan, rengeteg erdők közepén bugyog fel. Tündérországból hozott a kigyóember mátkájának gyöngyház-szekrényt. Ha kinyitotta az ember, a szoba egyszerre megtelt jóféle illattal, melytől megifjodott az ember. Volt abban a szekrényben oly bűvös szer is, melyet hajnalhasadáskor apró-cseperke tündérkék méhszárnyakon gyüjtöttek össze a virágokról. Egy csepp belőle az ősz hajat is aranyhajjá változtatta. Egy másik szelencében oly szépír volt, hogy egy csepp belőle elég volt, hogy a legráncosabb, mohotkás arcot is oly szépségüvé tegye, mint mikor a fehér rózsára piros szint lehel a hajnal. A harmadik szelencében balzsam volt. Egy csepp belőle egy egész kádvizet oly balzsamfürdővé változtatott át, hogy abban, «ha a legnyomorultabb béna koldus fürdött volna is meg, mégis 24 éves tündérszépségü ifjuvá változott volna» (Merényi, Eredeti népmondák 1, 1). Van aztán olyan forrás is, ki benne megmosakodik, annak arca naptündöklésüvé, a haja pedig aranyhajjá változik (Merényi, Dunamelléki népmondák 1); sőt még a foga is aranyos lesz (Merényi, Sajóvölgyi népm. 4. ) Egy csángó mesében az ilyen viz visszaadja szeme világát az igaznak, kit a hamis megvakított (Ethnol, Mitteil. aus Ung. II. 43.). Egy másik mesénk szerint a halhatatlanság királynéja várában van egy «kis oldalszoba, egy szögletében egy kis lappancs, mely alatt a halál vize van, kit vele megpreckelnek, azonnal meghal». Egy másik szobában az örökkévalóság kősziklájából ered az É.-e, ennek «olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt 4 vagy 5 ezer esztendővel meghalt is, ha csak egy csontocskáját megkapni és ezzel vizzel megpreckelni lehet, ahonnal a legjobb állapotjában felébred» (Arany-Gyulai, Magy. népköltési gyüjt. 1, 371. l.) Végül egy mesénkben a halál bir hasonló szerrel. Szegény ember egyik gyermeke számára a halált hivja komának, ki neki oly füvet ad, melylyel még haldoklókat is meggyógyíthat (Merényi, Eredeti népm. 7. E vonás megvan egy csehországi cigány-mesében is, l. Jes ina, Romani Csib).
