Emelkedés és sülyedés
Emelkedés és sülyedés. Valahányszor a Föld valamely területén a felület magasbodik, anélkül, hogy abban a viz feltöltő munkája avagy vulkánikus kitörés működött volna közre, a geologus emelkedésről szól. Az emelkedésnek ellenkezője a sülyedés, melyről a geologiában ott szólunk, ahol a Föld felülete alacsonyodik, de nem a viz anyaghurcoló s erodáló munkája, hanem egyéb ok következtében. Az E. vagy rögtönös, vagy pedig lassu. Az utóbbi esetben azt mondjuk, hogy az E. évszázados. A rögtönös E. többnyire csendesebb vulkáni működéssel vagy pedig földrengéssel kapcsolatos s csakis kisebb területekre terjed ki. Rögtönös, vagy Sartorius v. Waltershausen megnevezése szerint instans E.-re vulkáni vidéken egyik legismertebb példa Chile partjainak 8 méterrel való emelkedése 1750. De később, 1822. Chile s Peru partja 270 mérföldnyire 1 méterrel emelkedett, 1835. pedig ugyancsak több mint egy méterrel. Rögtönös sülyedésre igen jó példák az 1783. kalábriai földrengés alkalmával történt sülyedések, amikor egyebek közt Polistena város egy része tetemesen sülyedt s vagy fél mértföldnyire került le a völgybe. 1819. az Indus deltája területén egy több mint 5000 négyszögkilométernyi földdarab néhány óra lefolyása alatt sekély lagunává sülyedt (Rumo of Cuseto).
Az évszázados E. oly lassu, hogy a hatás fölfelé vagy lefelé egy évszázad alatt alig több egy méternél. Évezredek multán azonban igen lényeges változások s alakulások okaivá lesznek a Föld felületén. Ezen változások s okozóik, a lassu E., a szárazföldön nem lévén észlelhetők, majdnem kizárólag a tengerpartok mentén konstatáltattak, amiből sokan azt a következtetést is vonták, hogy az E. tulajdonképen a szárazföld belsejét nem is érinti; fölvetődött a kérdés, vajjon a szárazföld eloszlása nagy változásoknak van-e alávetve, avagy főbb vonásokban állandóan megmarad-e s a szárazföld alapzatának helyzete a legrégibb geologiai idők óta, azaz amióta egyáltalában tenger van, megmaradt-e? A legtöbb geologus ma azt vallja, hogy a szárazföld talapzata, amióta tenger van, fönmaradt s visszautasít minden oly célzást, mely a kontinensek s tengerfenék folytonos emelkedését s sülyedését tartja lehetségesnek. A régebbi geologusok, ha valahol valamely rétegcsoportban egy oly szirtnek hiányát konstatálták, mely rendesen megszokott abban a csoportban lenni, magyarázatul a tengerfenéket hozták mozgásba, állítván, hogy ott a tengerfenék az illető szirt lerakodása idejében évszázados emelkedés folytán szárazzá emelkedett. Épp ugy, ha p. valamely ásatag állatnak két egymástól roppant távolságban levő szigeten való előfordulását kellett magyarázni ezer meg ezer mértföldnyi területet sülyesztettek el, csakhogy az összefüggést az előfordulás közt kimagyarázhassák. Annyi bizonyos, hogy a viz és a szárazföld között az elterjedés viszonya nem volt mindig ugyanaz; eléggé igazolják azt a tengeri lerakodások a szárazföldek belsejében. Régebben különös érdeklődéssel kutatták azt, hogy tengeri kövületek a tenger fölött mily magasságig találhatók s ezek előfordulásából azt következtették, hogy a tenger valaha ama magasságig ért fel. A következtetés ez alapon egészen hamis, mert nem vették tekintetbe a tengeri kövületeket tartalmazó rétegeknek megzavarását, vagyis azt, hogy azok ama tekintélyes magasságba a hegységképződéskor szerepelt erők folytán emelkedtek. Az előföltétel, hogy ily esetekben helyesen következtethessünk, az, hogy az illető tengeri kövületeket tartalmazó rétegek települése vizszintes s zavartalan legyen.
Erre az álláspontra helyezkedve, messze benn a szárazföldön tekintélyes magasságokban elég gyakran találni normálisan települve korallokat, tüskebőrüeket, foraminiferákat s tengeri kagylókat meg csigákat tartalmazó rétegeket, vagyis oly területeket, melyen valaha kétségtelenül tengerfenekek voltak. Vajjon ott a szárazföld emelkedett-e, avagy a tenger vonult vissza, az sokat vitatott kérdés volt a multban s ugyanaz a jelenben is. Legujabb időben sokat foglalkozott e fontos kérdéssel Suess E. bécsi tanár, aki azon nézetben van, hogy szorosan véve a tudomány mai állása szerint nincs helyén a szárazföld emelkedéséről meg sülyedéséről beszélni, sem pedig a tenger felületének előnyulásáról meg hátrálásáról. Szerinte csakis a tengerpartvonalak elmozdításáról lehet szó s pedig pozitiv a mozgás akkor, ha ugy tünik, mintha a szárazföld a viz alá merült, azaz sülyedt volna, illetőleg a tenger szine előrenyomulni látszik, ellenben a szárazföld látszólagos emelkedése, a tenger szinének hátrálása a partvonal negativ mozgása volna. Szerinte az elmozdítása a partoknak nem a szárazföldön végbemenő mozgási tüneményeknek tulajdonítandók, hanem inkább a Föld folyékony burkának, az óceánnak egyre tartó változásaira vezetendők vissza. Azok a közönségesebb jelenségek, melyek a tengerpartok mentén a kontinensek lassu emelkedésére és sülyedésére engednek következtetést, igen számosak. Homokzátonyok, homokpadok, sziklagátak, melyeket előbb viz borított, felemelkednek; partvidékek a tenger felé szélesbednek; egykori kikötők a szárazföld felé belebb tolatnak; egyes tengerrészek hajózhatlanokká lesznek; tengeröblök parti tavakká változnak; korall- s osztrigapadok szárazra kerülnek, stb. stb. Mindezek legszembetünőbben jelentkeznek lapos tengerpartokon s meredek, sziklás partok mentén nyomuk sem maradna, ha a tenger tisztán észrevehető jeleket nem hagyna mindenütt ott maga után, ahol valaha partokat mosott.
A legismertebb példa az évszázados E.-re Skandináviában van, melynek északi része folyvást emelkedik, mig a déli, helyenként hullámzatos sülyedést mutat. Már a mult sz. közepén figyelték ezt meg a svéd s norvég partokon, de nem tudták, vajjon a szárazföld emelkedik-e, avagy a viz szine alacsonyodik. Linne és Celsius a partokon jeleket alkalmaztak, hogy a partmozgást megfigyelhessék s megmérhessék; szerintük a tenger szintje sülyed. 1802. azonban Playfair a szárazföld emelkedését konstatálta, mi mellett 1807. Buch a leghatározottabban állást foglalt s ez volt tulajdonképen kiindulási pontja az évszázados E.-k beható tanulmányozásának. Azt észlelték, hogy Skandinávia partjainak emelkedésével (100 év alatt kb. 1 m.) szemben Anglia s Hollandia partjainak egy része, valamint Franciaország északi partjai sülyedőben vannak. Skócia partjai szintén emelkednek, hasonlóképen emelkedést konstatáltak Finnország, továbbá a Földközi-tenger nyugati partjain, egész Déloroszországban s Sziciliában (az emelkedés maximuma 20 m.) a Vörös-tenger partjain, Ceylon s Hátsó-Indiában, Uj-Zéland keleti partjain (a Ny-i partok sülyednek), Ázsia keleti partjainak déli területe, Dél-Amerika Ny-i partja (Valparaiso mellett az emelkedés maximuma 1000 m.), ugyszintén Észak- meg Közép-Amerika Ny-i partjai, Grönlandon, a Spitzbergákon s a szibiriai partokon. A már említett területeken kivül sülyedést konstatáltak a Keleti tenger mentén, az Elba és a Tezel torkolata közt levő parti szigeteken, Slezwig nyugati partjain, az Egyesült-Államok keleti partvidékén, Grönland déli végén stb.; legismertebb s legérdekesebb példák meg bizonyítékok egyike a Föld emelkedésére meg sülyedésére nézve a Puzzuoli város mellett (Nápoly öböl) a rómaiaktól fenmaradt Serapis-templom-nak romjai, melyek arról tanuskodnak, hogy a föld ott a keresztényi korszakban előbb sülyedett, azután megint emelkedett. Az 1750. kiásott Jupiter-Serapis templomnak hosszusága eredetileg vagy 74 m., szélessége vagy 36 m. volt. Teteje 46 márványoszlopon nyugodott, melyeknek magassága 133 m., átmérőjük vagy 11/2 m. volt. Az oszlopok közül 3 még megvan, magasságuk 12,3 m. A templom a rómaiak idejében egészen szárazon volt, de később az oszlopok vagy 7 m.-nyire a tenger alá sülyedtek. Az oszlopok 4 m. magasságig simák, ezt a részt a tenger iszapja védte, azonfelül 3 m.-nyire futókagylóktól (Lithodomus dactylus) van megfurva, megrongálva. Az oszlopok jelenleg megint szárazon vannak, a tengerpart tehát megint emelkedett, de a templom még ma sincs az eredeti magasságban, talapzata most is 0,3 m.-nyire van a viz alatt. Az oszlopok ujból sülyednek s pedig évenként 2 cm.-rel.
Az E.-ek földrajzi elterjedésében eddig semmiféle törvényszerüséget megállapítani nem sikerült; az E.-ek iránya, valamint erőssége független a földrajzi szélességtől, legalább erre vonatkkozólag semmiféle összefüggést megállapitani nem lehetett. A régi vulkanisták (Elie de Beaumont, Buch stb.) az E.-t a földkéregnek egyre tartó általános összezsugorodásából magyarázták. Később a neptunisták annak okait egyes ásványok meg kőzettömegek elváltozásában s az ezzel járó térfogat-gyarapodásban keresték, ugy, hogy az anhidrát gipszszé lett, a földpátok zeolitokká s eközben vizet vevén fel, a térfogatuk nagyobbodott, miáltal a körülöttük levő területet emelték, illetőleg sülyesztették. Vagy hogy gnájsz, csillámpala s agyagpala-tömegek vizfelvételáltal mintegy erősen megdagadtak s ennek folytán változásokat idéztek elő a felületen. Legujabban a föntebb érintett Suess-féle magyarázat a legáltalánosabban elterjedt, de biztonsággal csak az van eldöntve, hogy a partvonalak helyzete s iránya változik: vajjon azonban ez a mozgás a szárazföldé avagy a tengeré, az ma is még nyilt kérdés, valószinübb azonban, hogy a tengernek van abban legnagyobb része, amint ezt Suess kifejti.
