Erázi
Erázi (arab). A török jogi terminologiában s értik alatta a földet az államhoz és egyesekhez való jogi viszonyában. Az 1274. évi (Hedsra után) Ramazán hó 7. (1858 máj. 5.) kelt török földbirtok-törvény szerint a magas porta fenhatósága alá tartozó tartományok földje és telkei öt osztályba soroztatnak, u. m. E. memluke, magán telkek, azok, melyek egy v. több személynek kirázólagos tulajdonát képezik, s melyek fölött a tulajdonos éppoly szabadon rendelkezik, mint ingóságai fölött (l. Milk). E. metruke, közhasználatnak átadott földek mint p. utak, közlegelők stb. E. mevát, gazdátlan földek, melyek senkinek birtokában nincsenek. A török földbirtok-törvény szerint oly területek, melyek a helységektől oly távol esnek, hogy onnan egy ember hangja a helységbe nem hallatszik el, vagyis félórányi távolságban levők. E. mevkufe, vakuf, vagyis alapítványi földek. Ezek kétfélék lehetnek származásukra való tekintettel: 1. vagy olyanok, melyek a seriát-törvények szem előtt tartásával magántulajdont képező földekből alapíttattak, s melyekre nézve a tulajdonjog teljesen és kizárólag a vakufot illeti. Ezek valódi vakufjavak; 2. vagy pedig a szultánok által, vagy ezek engedelmével mások által kincstári földekből alapíttattak. Ezen földek tulajdonjoga továbbra is a kincstárt illeti, s az alapítvány javára csak a tized vagy egyéb járandóságok esnek. E. mevkufe elnevezés alatt általánosságban ezen utóbbi ingatlanok értetnek.
E. mirije, kincstári földek (eredetileg emirie vagyis fejedelmi földek). Ezen kategoriába tartozik a török földbirtok legnagyobb része. A kincstári földek tulajdonjoga az államot illeti, s csak annak áll jogában az ezen osztályhoz tartozó szántóföldeket, réteket, legelőket, erdőket stb. mivelés céljából valakinek birtokába átadni; de ha egyszer átadta, akkor az illető a birtokjogot a törvény korlátai között ezen ingatlanokon szabadon gyakorolhatja, jogát másra átruházhatja, sőt bizonyos mértékben örökséget is képezhet ezen birtokjog. Azelőtt a birtokjog átruházására elég volt a hübér ur (timár vagy ziámet birtokos) engedelme, sőt egyidőben az adóbérlőé is; hanem ujabb időben ilyen engedélyt csakis a kormánynak megbizott tisztviselője, p. járási főnök adhat érvényesen; ki is a félnek a szultáni pecséttel ellátott u. n. tapu okmányt szolgáltat ki, mely a birtokjognak igazolásául szolgál. Tapu elnevezés alatt értetik a birtokjogért előlegesen fizetendő összeg, mely a tisztviselőnek adatik át, s az államkincstárt illeti .Ezen dijat előleg vagy foglalónak hivják, mert a sajátképeni kárpótlása az államnak az átadott ingatlanért a termés után szedendő tizedből áll. A birtokos tartozik a reá ruházott földeket a szokásos módon mivelni; s ha három egymás után következő éven át parlagon heverteti törvényes ok nélkül földeit, birtokjoga a kincstárra esik vissza. Hatósági engedély nélkül nem szabad a kincstári földeken téglát vetni, szántóföldeket szőllőkké vagy gyümölcsös kertekké átváltoztani, mert ez káros kihatással lehetne a kincstár által szedett tized mennyiségére. Épületeket ilyen telkeken csak hatósági engedély mellett lehet emelni; s a beépített terület után a tizednek megfelelő földadó jár a kincstárnak. Temetőnek sem lehet tapu jogon birt telket használni. A birtokjog - de csakis hatósági jóváhagyás mellett - átruházható másra akár eladás akár ajándékozás utján. Ha a hatósági jóváhagyás ki nem eszközöltetett, az átruházás semmis. Ha valaki tiz éven át háborítatlanul birt és mivelt valamely kincstári földet, ugy arra az által állandó jogot szerzett, tekintet nélkül arra, van-e birtokigazolványa vagy sem. Sőt a birtokló kértére ily igazolvány dijtalanul állítandó ki részére. Az 1274. (Kr. u. 1858) évi telektörvény szerint a birtokos halála esetén a kincstári földek birtokjoga dijtalanul átszállott a birtokos mindkét nemü gyermekeire egyenlő arányban, ilyenek nem létében az elhaltnak atyjára vagy esetleg anyjára szintén dijtalanul. Másoknak örökségi igénye nem volt, s az állam ismét másra ruházta a birtokjogot a becsüvel megállapított tapudij lefizetése mellett. Meg volt állapítva azonban bizonyos törvényes sorrend, mely szerint egyeseknek ily földekre elsőbbségi igényük volt, u. m. az elhunyt rokonai közelségi fokozatok szerint, birtokostársai, földiei stb. 1867. azonban (az 1284. évi muhazzen 17. kelt törvénynyel) jelentékenyen kiterjesztették a mirie-földekre vonatkozó örökösödési jogot. Ezen törvény szerint a birtokjog öröklés utján átszármazik dijtalanul és egyenlő részben az örökhagyónak 1. fiaira és leányaira; 2. unokáira; 3. atyjára és anyjára; 4. fivéreire és félfivéreire atyai részről; 5. nővéreire és félnővéreire anyai részről; 6. félfivéreire anyai részről; 7. félnővéreire anyai részről, és ha az elősoroltak közül való más örökös nincsen 8. az életben maradt házastársra.
