Érzékiség
Érzékiség, tudományos értelemben az érzékszervek összesége, melyeknél fogva érzetek támadnak a tudatban. Ebben a jelentésben az É.-t megkülönböztetjük a tudat bonyolódottabb jelenségeitől, ész- és értelembeli működésétől, mely az É.-ben gyökerezik ugyan, de az adatainak bizonyos feldolgozását tételezi föl. Valamivel bővül a szónak ez a jelentése, ha érzéki benyomások iránt való különös fogékonyságot értünk rajta. De a közönséges nyelvhasználatban É. a testi ösztönök feltünő erejét jelenti, főleg a nemi ösztönét. Érzéki ember ebben az értelemben, kiben a nemi ösztön tulságosan hatalmas s az erkölcsi erő fölött könnyen győzedelmeskedik. Ebben az értelemben küzdő ellenfele az érzékiségnek a vallás és erkölcs, mely mindkettő, hogy korlátai közé szorítsa, hadat izen ennek az É.-nek. - É. (eszt.). A művészet a szépnek alakot ad, és mint ilyent az érzékek elé varázsolja. Ez az egészséges É., melyet költő és művész eléggé ki nem képezhet magában. A festőnek, szobrásznak, költőnek már fantáziájában mindent maga előtt kell látnia, a zenésznek már agyában zsonganak a dallamok, mielőtt egy hangszer által hallásra hozza. Minél érzékibb, azaz minél inkább a képzelő erőre hatóbb az előadás, minél kiformáltabbak, plasztikusabbak az alakok, annál nagyobb a művészi hatás. Az alakokat nemcsak külsőleg, de érzésökre nézve is elevenen kell rajzolnunk. Az ábrázolt embereknek ugyszólván husssal és vérrel kell birniok, mindent ugy kell érezniök, az éhséget, szomjat, a vágyat, a fáradtságot, a kényelmet, a nélkülözést és inséget, mint nekünk, élőknek. Ez az É. Homérosnál a legremekebb fokban nyilatkozik. Voltak irodalmi időszakok, amelyekben az É.-t tilosnak, bünnek tekintették. A visszahatás az érzékiségnek tulságos tért engedett, innen eredtek az erotikus, cinikus és naturalisztikus irányok.
