Eset
Eset (lat. casus), a nyelvtanban valamely hajlítható szó változása a szótőhőz ragasztott rag által. A latin casus (mint egyéb nyelvtani műszók is) a görög ptózisz fordítása, melyet Aristoteles alkalmazott, de ő egész általánosságban csak származott alakokat gondolt a tőszókkal ellentétben, és ezért az igeidőket és vmely tőből eredt összes származékokat e kategóriába sorolta. Csak a stoikusok alkalmazták az eset fogalmát szorosan a főnevek változására. Már a nominativus, mint «egyenes eset» és a többi esetek, mint függő esetek (casus rectus - casus obliquus) közti különbséget is a stoikusok állapították meg, melynél vagy egy, majd egyenesen álló, majd visszahajló küzdőre, vagy egy a sikon álló karónak különböző hajlásaira gondoltak. E kifejezések és az esetek régi nevei a modern grammatikában megmaradtak, egyebekben azonban az esetek mivoltáról, használatáról és számáról való fölfogás az összehasonlító nyelvtudomány fölfedezései folytán lényegesen megváltozott. Nevezetesen fölfedezték, hogy a legtöbb nyelvben sokkal több eset volt, mint a görögben és latinban és hogy az indogermán nyelvekben is eredetileg nyolc eset volt, melyek a szanszkritban és zendben meg is maradtak, még pedig 1. a nominativus v. alanyeset; 2. a genetivus vagy genitivus (gör. geniké), birtokos eset; 3. dativus részes vagy tulajdonító eset; 4. accusativus (a görög aitiatiké, okozó rossz fordítása, mert annyit jelent, mint vádoló) tárgyeset; 5. a vocativus, szólító eset; 6. az ablativus, távolító eset, mely a szanszkrit és zend nyelven kivül csak a latinban van meg; 7. az instrumentalis eszközhatározó eset és 8. a locativus vagy helyi eset; e két utóbbi csak a szanszkritban és zendben maradt meg teljesen. Az utolsó három esetnek maradványai az összes indogermán nyelvekben találhatók, különösen határozókban; értelmüket egyéb esetek vették át. Igy keletkeztek csaknem az összes indogermán nyelvekben u. n. elegyes esetek; igy p. a németben a genitivus az ablativus értelmével is bir, a dativus az instrumentalisével, a locativusével és igy tovább. A dativus a részesnek, az indirekt, távolabbi tárgynak esete; a genitivus a jelzői, «adnominális» főnévvel kapcsolatos eset (de az indogermán nyelvekben itt-ott igével is előfordul). - A magyarban s a rokon nyelvekben nincs külön vocativus, de van e helyett sok más, szorosabb értelmü eset, a mely viszont az indogermán nyelvekben hiányzik s ott prepozicióval vagy másféle körülirással fejeződik ki. Igy p. az u. n. esszivus, a szereplést v. működést meghatározó alak: vitézül halt meg (német: er starb als Held); a változtató eset, mutativus, tranzlativus: kővé meredt (er erstarrte zu Stein); a beható s kiható eset, illativus és elativus: kézbe, kézből; a fölható és leható: sövényre, sövényről stb. L. Ragozás. - Az indogermán nyelvészek az altaji nyelvekben hibáztatják a ragos nominativus hiányát, de ennek kevés alapja van, mert sok indogermán nyelvben sincs különbség a nominativus s a szótő közt s viszont az altaji nyelvekben is sok esetben különbözik egymástól e két szóalak. V. ö. Simonyi, A magyar nyelv I., 97.
