Esőcsinálás,
Esőcsinálás, az animizmus, azaz a természet és tüneményei személyesítésének terén primitiv népek vallásában, sőt kulturnemzetek néphiedelmében is, az elemek tisztelete mellett az E. általában az időcsinálás nagy tért foglal el. Általánosan elterjedet néphiedelem, hogy az elemek istenségeit, szellemeit bizonyos szertartásokkal ki lehet engesztelni, s ennek folytán tőlük oly időjárást lehet nyerni, a milyent az ember kiván. E hiedelem főleg oly népek körében nyert nagyobb mérvü kifejlődést, melyek változékony égalj alatt laknak, hol a lakóhely fizikai viszonyai egyik végletből az ellenkező végletbe gyorsan, mintegy átmenet nélkül csapnak át; hol nemcsak derüre boru, de a legnagyobb hőségre a legnagyobb hideg következik. Ez okból épp az altáji népfaj ős hazájában, Közép-Ázsia rengeteg pusztáin fejlődött ki legjobban az eső-, illetve az időcsinálás.
Mint legujabb kutatások bizonyítják, e nép köréből terjedt el az ugynevezett esőkő használata, melylyel bizonyos szertartások mellett, tetszés szerint, bármikor esőt lehet előidézni. A keleti források az esőkő használatát Noe-nek tulajdonítják, ki a földet fiai közt felosztván, az éjszakot Japhet nevü fiának adta. Mivel pedig a Japhetnek adományozott tartományok nagy szárazságban szenvedtek, Noe átadott fiának egy követ, melyre isten neve volt feljegyezve s mely kővel szükség esetén esőt lehetett előidézni. Kaswini persa iró említi, hogy az esőkő a törököktől származott be Persiába; e kőnek több fajai vannak, melyek szinre nézve egymástól különböznek; ha aztán az ember ilyen követ vizbe tesz, csakhamar eső támad. Ugyanezt irja Reschid-ed-din, persa historikus is. A XVIII. sz.-beli persa mű: Si-jui-wie-dzan-bu (a. m. az ország nyugoti határán látottak és hallottaknak leirása) elbeszéli, hogy turk népek Kina határán egy bizonyos követ füzfagallyból font ostorhoz kötve, tiszta vizbe eresztenek, mire aztán eső támad. A kalmük népnél az esőcsináló (saadutsi), ki a közéletben nagy tiszteletnek örvend, bezoar-követ tesz egy csésze vizbe s bizonyos imákat mondva, esőt támaszt; ha pedig zivatart akar előidézni, még port vagy fövényt is dob a csészébe. Indiában esőcsináláskor bizonyos imák elmondása mellett ilyen fajta köveket használnak, sőt régente épp ugy, mint manapság, sok vad népnél szokás, ilyenkor emberáldozatot is hoztak. Manapság az ind esőcsináló egy embert lábainál fogva oly állványra akaszt, mely két függőleges és egy azokra vizmentesen helyezett gerendából áll, aztán az illető nyakához kötött zsinórral az egész testet bizonyos imák elmondása mellett ide-tova lóbálja.
Általánosan elterjedt néphiedelem szerint minálunk is szoros összeköttetésben áll a kő az esőcsinálással. Magyar néphiedelem szerint folyóvizbe vagy kutba nem szabad követ dobni, mert zivatar támad. Sok magyar és erdélyi szász helységben tartós szárazság alkalmával a nép a téglavető cigányokat okozza s összecsődülve, eszközeiket, mintáikat s padjaikat a vizbe dobják azon hitben, hogy ezzel esőt idézhetnek elő; néhol pedig a magyar nép a földbe ásott kutya tetemét tartja a szárazság okának, miért is a földbe ásott kutyát meg szokták keresni és ki szokták ásni. Sok helyt pedig azt mondják, hogy szárazság idején döglött kutyára egy rakás követ kell halmozni, mire csakhamar eső támad. A magyar néphidelemben a garabonciás-diákon kivül, mely rokon az oláh Solomonár-ral, a boszorkányok is szoktak esőt támasztani. A magyar néphitben még maig is érvényesül boszorkánypereinkben előforduló az a vallomás, mely szerint a boszorkányok sz. György-nap virradatra a rétekről lepedőkbe felszedik a harmatot, aztán a lepedőt kicsavarva, a harmatot bőrzacskóba kötik és abból tetszés szerint esőt támaszthatnak. Nevezetes vallomások boszorkánypereinkben azok, melyek szerint az illető boszorkányok bizonyos időre eladták az esőt a törököknek, kik, ugy látszik, itt Magyarországon is az E. mesterségével foglalkoztak. Innen támadhatott boszorkánypereinkben előforduló e vallomások képzete. Egy szegedi monda még maig is említi, hogy egykor, midőn a boszorkányokat a vizsgálat szerint fürösztötték, egyik már a viz alá merült, mire a másik irigyen elárulá, kiáltván: vegyétek ki csak a fellegkulcsot füléből, mindjárt nem fog leülni. A fellegkulcsot kihuzták és az illető boszorkány bármint törekedett, nem tudott a viz alá merülni. Bodo (jur. prud. 225), hires jogászunk, ki a boszorkányper rendtartását megirta, azt mondja, hogy boszorkányok ugy támasztanak esőt vagy jégesőt is, hogy folyó vizbe állva, a vizet hátrafelé vagy a parton levő kövekre locsolják. Egy szegedi boszorkányperünk az E.-ról azt mondja, hogy az illető boszorkány «követ lehajolván, kezivel megtisztogatá, azután helyéből visszafordította, s a föld felől való részvét hasonlókép megtisztogatta». Magyar és erdélyi néphiedelem szerint zápor, esetleg jégeső támad, ha a gyermek ostora végéhez követ kötve, azt a levegőben ide-tova suhintja. Szárazság idejében Románia fővárosában a «sz. Demeter körülhordási ceremónia»-ját szokták tartani. Sz. Demeter reliquiáit, melyek 1774 óta az oláh főváros székesegyházában őriztetnek, a pap körülhordozza a városban, mert hitök szerint e szent esőt hozó tulajdonsággal bir. De van az oláh népnek olyan ünnepe is, melyet nem a templomi, illetőleg papi hatóság szentesített, hanem amely a néphiedelem kifolyása, esetleg ősidőktől megmaradt emlék. Ez az ünnep az u. n. pápáluga vagy pápáruda. Husvét utáni harmadik csütörtökön fiatal oláh, vagy inkább cigánylányok, feldiszítik magukat gyöngyökkel, szalagokkal és bodzafalevél-koszorukkal ugyanynyira, hogy ruhájuk is alig látszik ki a sok zöld levél alól, házról-házra járnak táncolni és esőt kérni. Egy idősebb kilép közülök és egyhangu, de gyors dallammal énekelt versekben esőért fohászkodik, mialatt társnői összefogódzva táncolnak, ugrálnak. Végre a háziasszony tejjel, gyakrabban csak vizzel leönti és aztán megajándékozza őket. Udvarról-udvarra járnak, s mindenki igyekszik őket látni, mert az a hit, hogy kinél nem táncolt pápáruda, annak nem fog jól menni a dolga a következő évben. Hasonló a szerbeknél a Dódola-ünnep. Ugyanily célra oláh falukon husvét utáni harmadik kedden a repontin-t vagy repotiná-t tartják. A nők szomszédonkint összeállva, szalmával összekevert ragacsos agyagföldből pajzsalaku, homoru lepényeket (ceszt) készítenek, s ezekből különféle tésztákat, pogácsát és kenyeret szoktak sütni. Miután megalakították a formákat, kiteszik szikkadni, teleszurkálják virágokkal és zöld ágakkal s borral vagy pálinkával meglocsolgatják. Az ilyen lepényeket aztán a jövő ilyen ünnepig használják, hogy az évben az eső ne maradjon el a határról.
