Exarkátus
Exarkátus (gör.), az a terület, melyet a görög-keleti császárok a keleti gótok ellen vivott győztes háboruk (555) óta egészen a VIII. századig Olaszországban birtak. E terület eleintén Róma városát és határát, a mostani Romagnát, a Riminitől Anconáig elhuzódó tengerparti vidéket, továbbá Velencét és Genovát, végre pedig egész Alsó-Itáliát foglalta magába. Az E. elnevezés az Exarkósz szótól (a legjelesebb, a legfőbb) származik: igy nevezték a császári helytartót, ki rendesen az erős Ravennában székelt. Narses, a keleti gótok legyőzője, volt az első exarkósz 555. óta 568-ig. Az exarkósznak, mint a magister militum utódának hatalma lényegileg katonai jellegü volt és ő nevezte ki az egyes nagyobb városokban a többi főnököt, az u. n. hercegeket. Az exarkósz legfőbb parancsnoka a császári csapatoknak, nemkülönben a zsoldos és a helyi felkelő hadaknak. A hadviselést függetlenül intézi, a külügyi politika kérdéseiben ellenben Konstantinápolyból kapja utasításait, bár mincsen föltétlenül azokhoz kötve. Civil hatalma arra szorítkozott, hogy a fölmerült egyházi surlódásokat orvosolja s kiegyenlítse. A püspökök választásába, ámbátor jogtalanul, minduntalan beleavatkozott. A pénzügy kezelése sem tartozott eleintén hatáskörébe és birói szerep csak azon esetekben érvényesült, ha katonák követtek el valami bünt. Egészben véve megjegyzendő, hogy hatalmi köre a IX. sz.-tól kezdve nőttön-nőtt. - Narses utóda, Flavius Longinus, csakis a még Narses által védelmi karba helyezett nagyobb várakat tudta a longobardokkal szemben megvédeni. A barbárok sikerei gyanut keltettek a császár szivében, a miért is 584. Smaragdus-t állította az E. elére, ki azonban szükségből a longobardokkal békére lépett. Smaragdus utódai közül: Romanus, Callinicus, és II. Smaragdus ismeretesebbek (I. Nagy Gergely pápa levelei nyomán); egészben véve szerencsétlen harcokat folytattak a longobardokkal. Eleutherius (619) fellázadt a császár ellen, de saját katonái cserben hagyták s megölték a pártütőt. 641. Rotharis longobard király ragadta magához a velencei tartomány nagyobb részét, továbbá Perugiát meg a tengerpartot Luni-tól a frankok határáig. A Konstantinápolyban egyre felmerülő vallási surlódások meg felekezeti mozgalmak hasonlóan lazábbá tették az E. és a császárság közötti kapcsot. Midőn Izauri Leó császár 726. Olaszországban is eltiltotta a sz. képek tiszteletét és Paulus exarkósz katonai erővel iparkodott e tilalomnak Rómában érvényt szerezni: az olasz katolikusok tömegesen felkeltek, számos város függetlenítette magát, a pápa pedig átokkal sujtotta Paulust. Csakis Nápoly maradt akkor hű a császárhoz, ill. Exhilaratus bizanci herceghez. A kitörőfélben levő polgárháborut arra használta fel Luitprand longobard király, hogy Ravennát, Osimot, Bolognát és Sutrit kezére kerítse; sőt Rómát is ostrom alá fogta, de itt kudarcot vallott. Később Ravennát vissza kellett adnia a keletrómai császárnak. A kedélyek forrongása 742-ig tartott, a midőn Zachariás pápa a longobardokkal 20 évre békét kötött, az exarkátus lecsöndesedett, az elüzött exarkósz, Eutychius ujra elfoglalhatta helyét. 9 év mulva azonban Aistulf longobard király Isztria megszállása után magát Eutychiust Ravennában foglyul ejté, de midőn Rómát ostromolni kezdé, a pápa Pippint, a frankok uj királyát hivta segélyül, ki két izben sietett át az Alpokon Itáliába és Aistulfot mind a kétszer megverte és visszavonulásra kényszerítette. A béke helyreállta után pedig Pippin Ravennát és környékét a pápának rendelkezésére bocsátotta. V. ö. Egyházi Állam, 756. az E. utolsó nyoma is megszünt Felső-Olaszországban, miután összesen 202 évig fennállott és 18 exarkószt látott. Gaeta, Nápoly, Alsó-Itália mindkét déli félszigete, Korzika meg Szardinia szigetek azonban még továbbra is a keletrómai császárság fenhatósága alá tartoztak, mignem részint az arabok, részint Nagy Károly és később a német császárok, részint pedig a normannok azokat is elfoglalták.
