Far
Far, a medence hátulsó felszinén két oldalt kiemelkedő duzzanat, melyeket a keresztcsont végétől a gáton levonuló mély behajlás választ el egymástól. A bőr a faron sima, középvastag, a végbélnyilás felé vékonyabb, benne sok a faggyumirigy. Jól táplált egyéneknél a faron vastag a zsirpárna, de a far domborusága nemcsak attól, hanem az erősen fejlett farizmoktól függ. Ez viszonyban van az egyenes járással; állatok fara nagyobbára lapos, azért Buffon a domboru fart emberi jellegnek mondotta (les fessen n'appartient qu'a l'espece humain). Embernél a fardombok a végbélnyilást eltakarják, állatoknál a lapos far miatt a végbélnyilás fedetlen. Szép idomu szobrokon a fardomborulat nem tulságos (azért nevezték a régiek Vénust kallipygosnak), tulságos far torzít, p. a hottentotta nők zsirfara (Steatopygia). Elsatnyult embereknél a fardomborulat petyhüdten lelóg, mit már a római költők kigunyoltak (Hiatque turpis inter aridos nates podex. Horatius).
F.-től (állattenyésztés) függ az állat hátsó végtagjainak ereje, továbbá nőnemü állatoknál az ellés könnyüsége, s a vágó-állatoknál - legalább részben - a nyerhető husmennyiség. A jó F. nagy méretekkel bir, vagyis a csipőtől a fardudorig mérve hosszu, s a két koncizület között széles, továbbá az izmok tömegesek rajta, iránya pedig a hustermelésre szolgáló állatnál vizszintes és lapos, az erőtermelésre szolgálónál ellenben kétoldalt és hátrafelé kissé lejtős, de nem csapott. Alakjai, minők a tojásdad-, dinnye-, ormós-, alma-, kecske-, tornyosfar stb. csak másodsorban érdemelnek figyelmet.
