Glecser,

Teljes szövegű keresés

Glecser, olyan mozgó, szemcsés, lemezes szerkezetü, itt-ott habos jégtömeg, mely az örökös hó határán tul ered és egyre lassu áramló mozgásban halad a völgy felé. Jégár magyar elnevezése találóan fejezi ki a G. fogalmát. Hogy G. képződhessék, nem elég csak egy magas csúcs, hanem első sorban az kell hozzá, hogy az egész vidék az ő hegyeivel, völgyeivel s lapályaival az örökös hó határa fölött legyen, azután pedig, hogy ott a légköri csapadék mennyisége tetemes legyen. Az örökös hó határa a magas hegységeknek az a magassági vonala, melyen felül a légköri csapadék mindig hó alakjában esik és ahonnan a hó soha el nem tünik. Ez a határ a földrajzi fekvés és az éghajlati viszonyok szerint nagyon különböző. Közép-Európában, vagyis az Alpok hegyrendszerében, a Kárpátokat is természetesen hozzászámítva, ez a magasság körülbelül 2750 m., Norvégia É-i részén csak 720 m., középtáján 1010 m., déli végén már 1870 m., A Pireneusokban 3000 m., a Kaukázusban 3300 m., Kaliforniában 4000 m., a quitói Andokban 4800 m., a boliviai Andokban 5600 m., A Himalájában 5670 m., Kilima-Ndsaro-n 5000 m., a sarkvidékeken pedig a tenger szinével egy magasságban. Az egymásra halmozódó hótömegek, hórétegek (az Alpok magaslataira középszámmal évenként 10 m.-nél több hó esik) a nagy nyomás következtében a hegylejtőn egyre lefelé mozdulnak és felületükön a napsugarak és meleg szelek behatása alatt egy kissé megolvadnak. A vizcseppek beszivárognak az alsó rétegekbe és ott ujra hideg éri őket, kemény szemekké fagynak, amelyek egymáshoz tapadva, sürü, kemény tömegeket képeznek. Idő multán a hegy felső lejtőin a hórétegek egész vastagságukban kemény réteggé, jeges hóvá v. firn-né változnak. A jeges hótömegek (a firn) mindig lejebb és lejebb csusznak. A nap melege folytatja az olvasztás munkáját, a reá következő fagy pedig a felolvasztott vizet megint megfagyasztja és ennek, valamint kölönösen annak az óriási nyomásnak hatása alatt, melyet a felső hórétegek az alantabb levőkre gyakorolnak, a jeges hótömegek G.-jéggé alakulnak, s a hegylejtőn hatalmas jégtömegek, G.-ek jégárak keletkeznek.
A firn, melyet a jeges hó megnevezésen kivül még oromhó-nak is mondanak, a tulajdonképeni forrása a G.-nek minél nagyobb tömegü firn képződik, annál nagyobb tömegü lesz a belőle alakuló G. A G. képződéséhez a főfeltétel, hogy a firn valahol felhalmozódhassék. ha a firn nagy katlanokban, mélyedményekben halmozódik fel, hatalmas G.-tömegekké alakul, mely messze le fog érni az örökös hó határa alá és nemcsak széles, de roppant hosszu G.-t fog alkotni. Az ilyen az elsőrendü G., melynek jege tömött, igen szilárd. Ha a firn lapos, meredek hegylejtőkön gyülik meg és ott alakul jégtömegekké, kisebb, soha sem messze lenyuló G. képződik, az ilyen a másodrendü G. v. Lógó-G., jege lazább szerkezetü. Az Alpokban mind a két tipus elegendőképen megvan. A G.-ek száma az Alpokban körülbelül 2000, ezek közül elsőrendü G. mintegy 200. A nagyobb alpesi G.-ek mind hosszabbak egy mérföldnél. Az Alpokban (különösen a Közép-Alpokban) a G.-ek főtömegei a Mont Blanc, a Monte Rosa, a Finsteraarhorn és az Ötzthal hegycsoportjai körül csoportosulnak. Legnagyobbak az Alets (23 km. hosszu), a Görner (15 km.); a mer de Glace (12 km.), az Unteraar (12 km.); a Keleti-Alpok leghosszabb G.-je a Gepats-G. (Ötzthal-G.), mely 11 km., a Paterce (Gross-Glockner-G.) 10 km. hosszu. A szélessége a G.-nek nagyon változó, a völgyek szélességéhez, szüküléséhez idomul. Számos G. az Alpokban több mint 1 km. széles. Az a terület, mely hóval, firnnel táplálja a G.-t sokszor roppant nagy; a nagyobb G.-eké több mint 5 km2 ,de vannak egyesek, melyeknek gyüjtőterülete 40 km2 . Az Alpokban vagy 350 km2 -nyi terület van G.-ektől borítva, vagyis eljegesedve. A G.-ek vastagságát is megmérték, bár nem direkt uton és inkább becslés mint pontos adat számba megy, midőn egyesekét 400-500 m.-re teszik; némelyek az átlagos vastagságot 250 m.-re becsülik. Európában az Alpokon kivül még a Pireneusokban meg Norvégiában vannak G.-ek. Hazánkban a Magas-Tátrában, ugyszintén a Mátrában egyes jelenségek arra mutatnak, hogy valaha ott is lehettek G.-ek. A Pireneusok G.-ei az Alpokéhoz képest igen alárendeltek, a legnagyobbak a Garonne völgye meg a Val d'Ossoue között vannak. A skandináv G.-ek sem közelítik meg az Alpokét, a legnagyobb a Lodal-G., mely 8 km. hosszu és 650-850 m. széles. Izlandon, a Spitz-bergákon és É,-Amerika arktikus szigetein szintén vannak nagy kiterjedésü G.-ek Grönlandnak egész belsejét hatalmas jégtömegek boritják, melyek főképen öt hatalmas árban vonulnak a tenger felé. A legnagyobbszerü közöttük a Humboldt-G., mely ott, ahol a tengert éri, 100 km. széles és több mint 200 m. vastag.
Régebben, és pedig a jégkorban sokkal nagyobb terjedelmüek voltak Európában a G.-ek, mint ma. Az Alpok G.-jei délfelé egészen a Po völgyéig, északfelé egészen a Duna völgyéig terjedtek, Skandinávia jégárjai pedig Németország alföldjéig nyultak le. Skandinávia meg Nagy-Britannia, valamint a Germán-sikság felülete körülbelül olyan lehetett, mint a mai Grönlandé. Ázsiában a Kaukázus, a Mustagh, Küenlün, Thiansan, Jünling, Karokorum és Himalaja hegységeken vannak G.-ek. Dél-Amerikában csakis a legmagasabb csúcsokon, továbbá az Andok déli végén; É.-Amerikában a Sierra Nevadán és a Csacade-hegységben; Uj-Zélandon a déli sziget hegységein. A G.-ek folytonos mozgásban vannak, mozgásuk vagy 8-10 milliomodszor lassubb, mint ugyanolyan tömegü vizé. Évenként vagy 60-120 m.-nyi utat tesznek meg lefelé és a mélyebb völgyekbe is alászállnának, ha az alsó végük mind jobban és jobban el nem olvadna és a lefelé nyomulásnak azzal határt nem szabna. Régóta ismerik a G. mozgását, de az első méréseket Hugi végezte 1827., legtöbb érdeme van azonban e tekintetben Agassiznak, aki különben is legalaposabb tanulmányozója volt a G.-jelenségeknek. A G. mozgásának gyorsasága tömegétől és hajlásának mértékétől függ. A mozgás magyarázata éppen az, hogy a völgy felé hajló tömege a jégnek nyomást gyakorol és ez a nyomás csusztatja az egészet lefelé. A csusztatáson kivül még folyó mozgása is van az egész tömegnek, amit egyrészről a jég képlékenysége, másrészről a nyomás következtében előálló olvadás meg ujrafagyás okoz. A G. felülete csak oly helyeken sima és összefüggő, ahol a hajlása egyenletes; ahol azonban hajlása, vagyis esése megváltozik, ott akadályokkal kell megküzdenie és bármennyire képlékeny is a G. jégtömege, össze-vissza fog töredezni és széles haránt-hasadékok keletkeznek. Azon helyeken, ahol szélessége megváltozik és pedig nagyobbodik, ott hossz-irányu hasadékok állanak elő, a part felé pedig oldal-hasadékok. Ahol a völgy rögtönösen mélyed, ott a G. jege apróbb, nagyobb tuskókra töredezik és jégesések vagy G.-kaszkadok keletkeznek. Ha két hasadékrendszer kereszteződik, akkor a jégsziklák torony vagy obeliszkek módjára felhalmozódnak, feltornyosodnak és u. n. jégtűk emelkednek a G.-en magasba. Ezek sokszor messze elhallatszó dörgés közben omlanak össze. Az Alpok G.-ei a tenger szine fölött középszámmal vagy 2260 m.-ig (általában 1500-2000 m.) ereszkednek alá, mert ezen magasságon alul már egyrészről a Nap melege, a légkör hőmérséklete, de különösen a meleg szelek (Föhn) annyira hatnak, hogy a jég meg nem állhat. Erős olvadás kezdődik már rendszerint az örökös hó határán alul néhány száz méternyire, mig végre az egész G.-tömeg elolvad. Az olvadás határa nem állandó, az egyes évek és vidékek klimatikus viszonyai szerint ingadozó. Hideg, nedves években aránylag kevés jég olvad, a G. lekerül a völgybe; ellenben, ha a nyár nagyon meleg, akkor tulsok jég olvad el, a G. mintegy visszahuzódik; a völgyek egyes olyan részei, ahol előbb G. volt, egészen mentesek a G.-től. Az időleges változásoknál, melyek azt mutatják, hogy az Alpokban a G.-ek visszahuzódnak, vagyis terjedelmük csökken. 1850 óta azt tapasztalták, hogy az Alpok G.-ei 600-1000 m.-t vesztettek hosszuságukból. D. -Amerikában a legalsó határa a G.-eknek 4000-5000 m., a Himalajában 3400 m. A G. felületén az olvadás következtében keletkező viz v. azokba a finom repedésekbe szivárog, melyek az egész G. tömegét átjárják, vagy pedig apró patakocskák alakjában folyik le a G. felületéről addig, amig valahol nagyobb hasadékra akad, esetleg pedig u. n. G.-malomra. Ez utóbbi oly üreg a G.-ben, mely egész vastagságán végig halad és helyenként nagy barlangokká szélesedik. Az egész megolvadt viztömeg a G. alján meggyül és mint G.-patak folyik ki abból. Az a rendesen több méter magas jégboltozattal körülvett hely, ahol a G.-patak a szabadba kerül, a G.-kapu. Számos folyó vize G.patakokból ered, igy a Rhône folyóé.
A jégár felületére a szomszédos helységek lejtőinek omló szikláiból nagymennyiségü kőtuskó, kőporladék kerül, amelyek, amint a jégár tova mozog, hosszu sorban hatalmas sáncokká, u. n. morénákká, halmozódnak. A felhalmozódott kőtömegek helyzete szerint szokás a morénákat megkülönböztetni. Midőn a kőtörmelékek a G. hosszával egyközüen, majd a G. szélén, majd pedig mellette a hegylejtőn fekszenek, oldalmorénák-ról szólunk, mik nem egyebek, mint azon törmelékek összessége, melyek a G. hegyoldalairól hullottak alá. A G. végén levő hatalmas kőtörmelékek, melyek amaz anyagokból halmozódtak fel, melyeket a G. hátán hurcolt és olvadáskor tömegekben lerakott, végmorénák v. homlok-morénák. A G. közepén a G. hosszával egyközüen haladó kőhalmazokat középmorénáknak nevezik vagy guffer-vonalaknak-nak. Ezek két völgy G.-ének egyesüléséből, illetőleg a két összekerült G. oldalmorénáinak egybehalmozódásából keletkeztek. Óriási az a kőtörmelék, kőhalmaz, mely a G. mozgása következtében a szomszédos hegységből a G.-re kerül és mint moréna rakódik le. A morénák szerkezetében nincs semmi rend a törmelék nagysága és fekvése szerint, a rétegességnek semmi nyoma, kisebb nagyobb darabok élre-lapra fektetve és nem ritkán össze-vissza karcolva találtatnak, tehát egészen másképen mint a vizlerakta üledékes kőzetek. A G.-től hurcolt kőtuskók, kőtörmelékek gyakran a G.-meder fenekére kerülnek, v. a meder oldalára és ott a G. medrét vagy medrének oldalát képező kőzeten karcolást idézhetnek elő, mely igen jó jelezője a G.-től megtett utnak. A G. tömege pedig utjában erősen surolja, simitja a vele érintkező kőzeteket és ugy ez a surolás, simítás, mint a karcok jelenléte és a morénák konstatálása, mind megannyi jel arra nézve, hogy valamely vidéken valaha G.-működés volt. Egyes helyeken megesik, hogy nagy kőtuskók, melyeket a G. magával hurcol, megakadályozzák azt, hogy az alattuk levő és általuk elfedett jég megolvadjon, de körülötte a jég megolvad. Ekkor nagy 2-3 m. magas jégoszlopok képződnek, melyeknek tetején egy kőtuskó ül. Az ilyen G.-képződmények a G.-asztalok. A kőtuskó ugyanis abszorbeálta a meleget, a jég alatta megmaradt, körülötte azonban elolvadt. A G. egyéb működésit, l. Erózió, Földoszlopok, Vándorkövek, Viz geologiai működése. Terjedelmes munka és bő irodalmi adatokat tartalmaz a G.-ről Heim A. munkája: Handbuch d. Gletscherkunde (Stuttgart 1885), valamint Penk A., Die Vergletscherung der deutschen Alpen, ihr Einfluss auf die Bodengestaltung (Lipcse 1882).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages