Hildebrand-dal
Hildebrand-dal, a régi német epikai népköltészetnek egyetlen töredékes maradványa. Két felnémet származásu szerzetes jegyezte föl a VIII. sz.-ban a fuldai kolostorban, egy régibb kéziratot másolva és az eredeti alnémet szöveget saját szójárásuk szerint módosítva. Innen az al- és felnémet elemek sajátszerü vegyüléke, mely ez emléket jellemzi. A dal vége elveszett, közben is hiányzanak egyes versek. A kézirat most Casselben van; a dalt először lenyomatta (de próza gyanánt) Eckart, Commentarii de rubes Franciae orientalis (1729). Tárgya a gót monda köréhez tartozik: Hildebrand, Berni Detre fegyverhordozója, elkisérte Odovakartól elüzött urát a számkivetésbe, a hunnok országába. Harminc év multán visszatérve, a határon daliás ifjuvá felnőtt fiával találkozik, aki nem akarja benne atyját felismerni s egymásután levágja az öreg Hildebrand vitézeit, ugy hogy végre ez maga is kénytelen sikra szállni a kérlelhetetlen levente ellen. De mielőtt a párbaj megindul, a balsejtelmektől zaklatott ősz harcos kérdi fiától, hogy vajjon kicsoda. Ez megnevezi magát és dicsőíti atyját, kit a hir rég elhaltnak mond. Hidebrand most tudva, hogy ellenfele saját egyetlen fia, nem akar vele harcolni, megnevezi magát, sőt ajándékokat is nyujt az ifjunak, hogy engedékenységre birja. De ez csak cselt lát az öregnek kegyességében, csalónak nézi s gyávának nevezi. Most Hildebrand hangos jajokra fakad ugyan, hogy hosszu számkivetés után végre hazatérve, vagy fiától kell elesnie, vagy annak gyilkosává lennie; de megtámadott becsülete kezébe szorítja a fegyvert. A párviadal nagy hévvel megindul, a lándsák darabokra törnek, a viaskodók kardjukhoz fognak és (mint a monda egyéb földolgozásaiból kétségtelen) Hadubrand elesik. A költemény az alliteráló epikai hosszsorban (mely nyolc ütemből áll) van irva s nincsen versszakokra tagolva (ez alakját a Grimm testvérek ismerték föl, akik először adták ki mint költeményt 1812.). Gyorsan lefolyó cselekvénye, tárgyilagos előadása, az elbeszélés drámai elevensége, a költő szófukarsága, a tárgy tragikuma: az igezi népies epika jeles termékévé teszik e dalt, mely egyuttal sejteti, hogy milyenek voltak a hegedősök dalai, mielőtt a nagy époszok (Hibelung-ének, Kadrun) létrejöttek. Első tudományos kiadása Lachmanntól (1833); legjobb kiadása Müllenhoff és Scherer gyüjteményében (Denkmäler deutscher Poesie und Prosa, 3. kiad. 1893); fotográfiai kiadása Sieverstől (1872). V. ö. Möller, Zur althochdeutschen Alliterationspoesie (1888) és Heinzel R., Über die ostgotische Heldensage (1889). A dalt magyarra fordította és magyarázta Heinrich Gusztáv (Egyet. Philologiai Közlöny, VII., 1883, 520-35. old.). Az ifjabb H. ujabb keletü, csekély értékü népballada, mely Kaspar von der Roen Heldenbuch-jában fönnmaradt. L. Heldenbuch.
