Igenév
Igenév (participium, elavult magyar névvel részesülő), a grammatikában az igének azon alakja, mely annak fogalmát mint melléknevet fejezi ki. Eredetileg az I. legtöbb nyelvben nem egyéb közönséges főnévnél vagy melléknévnél. Viszont sok esetben (mikor eredeti értelme és a rokonszavakkal való összefüggése már feledésbe került) főnévvé válik, p. ilyen a csecsemő szóban az emő alkatrész, mely emik elavult igének igeneve; ilyen az adó, esküvő, temető, melyeknek részesülői természete immár egészen elhomályosult. De voltaképen az I.-ek még most is főnevek, melléknevek vagy határozó szók s csak azért veszszük őket külön beszédrésznek, mert minden igéből képezhetők, mert élénken érezzük bennük a cselekvést, s mert az igeragozásban s a mondatszerkesztésben néha különös módon használjuk őket, nem ugy mint egyéb névszókat. A cselekvés fogalma olyan élénk bennük, hogy a melléknévi I.-nél meg is különböztethetjük a folyó, befejezett és beálló cselekvést s az első kettőt néha a határozó I.-nél is. Vannak nyelvek, melyekben a főnévi I.-nek is van befejezett cselekvésü alakja, p. a latin, a német, a francia.
A főnévi I. az elvont főnevek közé tartozik, mert cselekvést jelent, de a cselekvő személytől elgondolva, elvonva; p. irni a. m. irás. A melléknévi I. háromféle, a cselekvésnek három módja szerint: a) a folyó cselekvés igeneve: hulló zápor, folyó viz, hervadó virág; b) a befejezett cselekvés igeneve: a lehullott levél, az elfolyt idő, hervadt virág; c) a beálló cselekvés igeneve: a lehullandó, elhevadandó virágok, az elmulandó idő, a jövendő napok, a meghalandó bajvivók; éppen levelet vala irandó. A melléknévi I.-nek azonban nemcsak a cselekvő lehet kifejezve, azaz a cselekvésnek alanya, hanem a szenvedő is, azaz a cselekvésnek tárgya, az, aki szenvedi a cselekvést mástól. P.: a) ivó viz, ehető gyümölcs, eladó lány, kiadó lakás; b) a látott jelenet, a tapasztalt hiány, vert had; c9 az építendő szinház, a fölállítandó szobor, irandó levél. Megjegyzendő, hogy a folyó cselekvésü igenevet rendesen cselekvő értelemben használjuk, az átható igék befejezett cselekvő igenevét egyaránt ellenben inkább szenvedőben a beálló cselekvés igenevét használjuk cselekvő és szenvedő jelentéssel. A folyó cselekvés igenevét még többféle értelemben használjuk. Jelenthet: a) eszközt, melylyel a cselekvést végrehajtjuk: irótoll, varrótű, ásó, furó; b) helyet, ahol a cselekvés történik: irószoba, hálószoba, temető, ebédlő, nyaraló, fogadó; c) időt, melyben a cselekvés végbemegy: mulató idő, dologtevő nap, húshagyó kedd (vagy csak húshagyó); d) elvontan magát a cselekvést: esküvő a. m. esküvés, takarodót fujnak, fontolóra veszi; a nap is már lemenőben (Arany J.); mint amely madár van elröppenő félben, ugy tett a reménység hervatag szivében (Arany J., Toldi IX.).
A beálló cselekvés igenevéhez többnyire hozzáértjük azt is, hogy szükségképen áll be a cselekvés: mulandó dicsőség, amelynek el kell mulni, kitöltendő rovatok, melyeket ki kell tölteni. Néha nem is beálló, hanem folyó cselekvést értünk rajta: állandó, hajlandó. Elvontan a cselekvést fejezi ki ebben: veszendőbe megy.
A határozó I. voltaképen cselekvést jelentő elvont főnév, mint a főnévi I., csakhogy egyszersmind határozó szó, mert csak határozó lehet a mondatban, még pedig állapothatározó. A határozó I. kétféle: az egyiknek -va ve a képzője, a másik -ván vén. A -va ve végüt használjuk mind cselekvő, mind szenvedő értelemmel. Ha cselekvő jelentéssel használjuk, többnyire folyó cselekvést fejez ki, vagyis olyant, mely az állítmányban kifejezett cselekvéssel együtt történik, p. sirva futnak a fiucskák (Gyulai); várva vár, kérve kér. Ha azonban szenvedő értelemben használjuk, akkor rendesen befejezett cselekvésre vonatkozik: le van tiltva; akit én szeretek, meg van az szeretve (népdal). A -ván vén végü igenevet csak cselekvő értelemben használjuk; régente szenvedőleg is használták s azt mondták p., hogy irván vagyon, meg vagyon mondván, engemet városban berekesztvén tart. Folyó cselekvésre csak olyankor vonatkozik, ha magában foglalja az állítmány cselekvésének okát, p. több tárgya nem lévén, a gyülés eloszlott; nem tudván mit csináljon, haza ment. Különben mindig befejezett cselekvést értünk rajta: elvégezvén dolgukat, megpihentek. Igy is csak olyankor használjuk, mikor félig-meddig független az állítmánytól, mintha egy mellékmondat rövidítése volna, s akkor magának az I.-nek majd mindig van tárgya vagy határozója (az említett példában: dolgukat); sőt néha külön alanya van az I.-nek is, az igének is: szárnyok lévén, elrepültek (Arany J., Rege) az ősz beállván, elköltöztek az énekes madarak; főleg ebben a kifejezésben: egy év mulván (vagy mulva) visszatértek.
