Kegyelem
Kegyelem (aggratiatio, amnestia), a bűncslekmény büntetőjogi következményeinek egészben v. részben elengedése az államfő által. A K. v. végitélet előtt, v. végitélet után foglalt helyt; az előbbi esetben a bűnvádi eljárásnak megindítását v. a már megindított eljárásnak folytatását, a másik esetben a jogérvényesen megállapított büntetésnek végrehajtását zárja ki. Az első esetben a K.-et pertörlésnek (abolatiónak) nevezik. A második esetben (a szorosabb értelemben vett K.) a büntetés egészben v. részben engedhető el. Mindkét esetben a K.-ben egyes bűntettesek vagy a bűntetteseknek egész osztályai részesíthetők (általános amnesztia, közbocsánat). Az általános K. leginkább politikai bűntettesekkel szemben, mozgalmas politikai idők után, mint «fátyol a multakra» gyakoroltatik. Egy harmadik neme a K.-nek a rehabilitáció (restitutio famae s. existimiationis) vagyis a büntető itélet által elrendelt jogvesztésnek (igy nálunk a hivatalvesztésnek s politikai jogok gyakorolta felfüggesztésének) K.-ből elengedése. Bár jogpolitikai és jogbölcseleti szempontból többen az államfő K.-jogát tagadják (legnevezetesebb ellenese Kant), a K. jogát a kulturállamok alkotmányai majdnem kivétel nélkül elismerik s habár a visszaélés veszélyei félreismerhetetlenek is, a K. jogát nemcsak politikai, hanem nélkülözhetetlen jogi intézménynek is el kell ismerni. Csak a K. joga teszi lehetővé a rideg jog szigorának a méltányosság által követelt enyhítését, tehát a «summum jus summa in juria» kikerülését, az érvényes jog hiányainak orvoslását, s ez által a szükségeseknek felismert jogreformok előkészítését. De végül csak a K. teszi lehetővé a végzetes s az emberi gyarlóságnál fogva elkerülhetetlen birói tévedéseknek jóvátételét.
Hazánkban a király K.-joga a királynak eminens jogát képezi és sem a jog maga, sem annak terjedelme közjogilag soha vitás nem volt. Az 1843. büntetőtörvénykönyvi törvényjavaslat a K. jogát elvben elismerte ugyan, de megszorítani akarta. Az országos választmány kisebbsége jelesül a felségsértés, hűtlenség s a tisztviselők és hatóságok elleni sértések eseteinek kivételével a pertörlés jogát egészen eltörölni, a büntetések elengedését illetőleg pedig a K. jogát a büntetés felének s holtig tartó rabság esetében a 12 évet felülmuló tartamnak elengedésére korlátozni kivánta. A kir. K.-jog gyakorlatát egyedül az 1848 évi III. t.-c. 35. §-a szorítja meg annyiban, hogy hivatalos minőségben elkövetett törvénysértésért elmarasztalt miniszterre nézve a királyi K.-jog csak általános közbocsánat esetében gyakorolható. Megkegyelmezni valakinek akarata ellenére is lehet.
K. (gratia), az egyház tanai szerint Istennek azon jósága, melynél fogva az embert bűnössége dacára is szereti s számára az elveszett boldogság visszaszerezhetésére nézve utat-módot nyujt. Innen említtetik Istennek Krisztusban nyilvánított, az az Istennek legfőbb jótéteményét magában foglaló kegyelme. Az ős egyházban a görög hittudósok befolyása alatt az a nézet uralkodott, hogy az üdv főként az embernek a jóra való szabad elhatározásától függ, a kegyelmet pedig ugy tekintették, mint Istennek a jóra való törekvésben támogató hatását; de a latin egyházban szt. Ágoston (l. o.) azon nézetet juttatta diadalra, hogy az üdv elnyerésében a fő, sőt ugyszólván kizárólagos tényező az isteni K., de ezen nézet mellett csakhamar elterjedt az u. n. félpelagiusi felfogás is (l. Pelagius), mely szerint a K. általános, azaz abban mindenki részesülhet. A XVI. sz.-beli reformátusok - Zwingli kivételével - Ágoston nézeteit fogadták el, sőt ez volt a vallásjavítás kiindulási pontja; legszigorubban ragaszkodott ahhoz Kálvin (l. o.) s általában a kálvinisták, kivéve a németalföldiek egy részét. L. Arminiánusok, Eleverendelés, Malaszt.
