Lábasfejüek
Lábasfejüek (állat, Cephalopoda), a lágytestü állatok egyik osztálya, melynek néhány feltünőbb faja már a régiek előtt is ismeretes volt. Az ide tartozó állatok teste fejből és törzsből áll. A fej szabad és két oldalán a szemek, szaglószervek, elől pedig a karok vannak, melyeknek száma 8 v. több. A karokat alapjukon bőrlebbentyü köti össze izompamatokkal s leggyakrabban szivókorongokkal vagy tüskékkel fegyverzettek, ritkán azonban szivókorong nélküliek. E karok úszásra, mászásra, a zsákmány megragadására és párosodásra szolgálnak. Ezektől nyerte az egész osztály elnevezését. A L. mindannyian ragadozók, halakkal, lágytestüekkel és rákokkal táplálkoznak. Vérkeringési szervük magasfejlettségü, de egykamrás és 2-4 pitvaru szivükben csupán ütőeres vér van, mely utóbbiak a kopoltyuviszerek izmos falazatu duzzadásai. A szivkamrából aztán ütőerek indulnak ki, amelyek hajszáledényekbe mennek át. A hajszáledények aztán vivőeres gyűrükbe egyesülnek, amelyek vivőeres öblökbe nyilnak. A vivőeres öblök összehúzékonyak s ezért kopoltyu-sziveknek is nevezik. E kopoltyu-szivekből aztán a vér a kopoltyukhoz s innen a szivhez jut vissza. A vér fehér, gyengén sárgás, kékes vagy zöldes, réztartalmu, szemcsés vértestekkel. A lélekzést a kopoltyuk végezik, amelyeknek száma 2 vagy 4, ki- és elválasztó szervek gyanánt az u. n. viszér függelékek szolgálnak s a választék a köpenyüregbe jut. Igen fontos kiválasztó szerv a tintazacskó, mely körteforma, keményfalazatu, fémfényü, erősen összehúzódó s a végbélnél a végbél nyilás közelében szájadzik a külvilágba. Ennek váladéka az u. n. sepia, amely 78% vizből, melaninból és sókból áll, igen oldható és kiürüléskor fekete felhőt képez, melynek oltalma alatt az állat ellenségei elől könnyen elillan. A fejet, hátat és karokat csatornaszerüleg körülfutó vizedényrendszer a vérnek vizet szolgáltat. A tenyész egyének váltivaruak és külsőleg is felismerhetők. Két alakuságot csak az Argonautánál találunk, melynél a him jóval kisebb, héja és lapátkarja nincs s a nőstényen élősködő módjára tartózkodik. A többi fajoknál a himnek egyik módosult karja, a hektokotilus kar, szolgál a közösülésre. A him ivarszerv páratlan here, melynek vezetéke a hatalmas spermatoforzacskóval függ össze. Az ondószálacskák a spermatoforokba gyülnek meg, melyeknek falazata a viz hatására felduzzad s az ondószálacskákat kiszorítja. A női tenyészszerv páratlan petefészekből, petefészki üregből, petevezetékből áll, amelyhez még fehérjemirigy is járul, valamint egyes esetekben ragasztómirigy. A peték egyenként vagy csoportosan jutnak a külvilágba hosszunyelü petetokban és szőllőfürthöz hasonlítanak. Közösüléskor a tenyész egyének szájukkal egymással szemben fekszenek és karjaikkal ölelik át egymást. A spermatoforok a köpenyüregbe jutnak. Egyes fajoknál a hektokotiluskar leválik s egy ideig szabadon él. Az ébrények fejükkel függenek a tápláló széken.
A L. kizárólag tengeriek s leginkább a mély tengerek lakói; leggyakoriabbak azonban a forróövi tengerekben. A halakon kivül még az embernek táplálékául is szolgálnak. Kövülve már a szilurképződményekben megjelennek s néhol aztán oly tömegesen lépnek fel, hogy vezérkövületekül szerepelnek. Ez időszerint mintegy 230 élő és 4420 kihalt fajt ismerünk, amelyek két rendbe oszthatók: 1. Tetrabranchiata Ow. négy kopoltyuval és 2. Dibranchiata Ow. két kopoltyuval. A Tetrabranchiaták, az egyetlen Nautilus kivételével, valamennyien kihaltak, mig a Dibranchiaták majdnem fele ma is élő; ezek közé tartozik a Nyolckaru polip (Octopus vulgaris Lam); a Mosusz-polip (Eledone moschata Leach); a Vitorlás csiga (Argonauta Argo L.), amely tárgyat szolgáltatott Tompa Mihály koszorus költőnknek a Vitorlás csiga címü gyönyörü rege megirására; a Kalmár-polip (Loligo vulgaris Lam) és a Tintahal (Sepia officinalis L.), melynek belső, szivacsos mészhéja «ossa sepiae» név alatt ismeretes. A kihalt fajok e rendből legnagyobb részben a Belemnitidák családjából valók, amelyből eddig egyetlen élő sem ismeretes.
