Miszticizmus
Miszticizmus (gör.), a tudástól és hittől abban különböző iránya a lelki életnek, hogy mig a tudás a gondolkodás közvetítésével szerez meggyőződést, a hit e közvetítés nélkül, néha a gondolkodás ellenére fogad el valamit igaznak; a isztika egynek érezvén magát a megismerendő tárgygyal, közvetetlen bizonyosságot érez a tárgy az istenség, mely az érzés szerint mindenütt jelen van, mindenben van és amelyben minden van. Mivoltát tekintve tehát mindennemü misztika közvetlen megismerés, azaz nem is megismerés, mert a megismerés föltételezi, hogy a megismerő és megismerendő két külön való, hanem a megismerőnek a megismerendővel való összeforrása, egyesülése; a misztika nem is teoretikus elmebeli művelet, a M. élmény, belső esemény. De lényegéből folyik, hogy nem is rendes állapota a léleknek, hanem estatikus rajongás, amelyről nem is lehet világosan számot adni, nem lehet leirni magyarázni, közölni. Aki nem élte át, sohasem is értheti. Nem tartozik a tudomány körébe; fantasztikus, a panteizmushoz hajló vallási rajongás. A misztika az újplatonizmusban jelentkezik határozottan, onnét utat talált a kereszténységbe (Dionysius Areopagisa) s a hitélet külsőségeivel szemben időnkint mint energikus reakció jelentkezik. Fő képviselői Bernát de Clairvaux, Hugo de St. Victor, de hatalmasabbak a germán misztikusok: Eckhart mester, Tauler, Suso, Ruysbroek, később Jacob Böhme, Angelus Silesius, Swedenborg, Baader, Schelling stb. V. ö. Görres, Die christliche Mystik (2. kiad. 1879, 5 köt.); Noack, Die chr. Mystik; Denifle, Blumenlese aus den deutschen Mystikern des 14. Jahrhunderts (2. kiad. Graz 1878).
