Mozart
Mozart János Chrysostomus Wolfgang Theophilus, máskép Wolfgang Amadeus, német zeneköltő, szül. Salzburgban 1756 máj. 28., megh. Bécsben 1791 dec. 5. Atyja M. Lipót (1719-87) jó zenész és kitünő oktató volt; hegedüiskolája: Versuch einer gründlichen Violinschule (1756) számos kiadást ért. Mint 3 éves gyermek mohón hallgatta nénje M. Mária Anna zongoraleckéit és próbálgatta a billentőket; összeillő hangok ujjongó örömre fakasztották. 4 éves korában hallása nyomán játszott akármit, a hegedüjátékot magától tanulta, és megkisérlette egy handversenydarab szerzését a zongorán; 51/2 éves korában hangversenyben lépett fel: Eberlin Sigismundus Hungariae rex c. daljátékában, de talán csak mint énekes. Atyja felfogta lángelméjét s a bámulatos gyorsan előhaladt gyermekkel 1762. művészi körútra mint Münchenbe, majd Bécsbe; mindenütt csodálatot keltett M. orgona- és zongorajátéka (lepellel borított billentőkön stb.) és fugarögtönzései. Messze körútja 1763. Frankfurton és számos főrangu kastélyon át Brüsszelbe, majd Párisba vezette, ahol első műveit kinyomtatták: 4 hegedüszonátát. Londonban Bach Sebestyén egyik legifjabb fiát, Bach János Keresztélyt is ámulatba ejtette mindennemü készségével; itt 6 hegedüszonátát szerzett. Párison és Svájcon át, mindenütt ünnepelve az elragadt fejedelmi személyek, elismert művészek és a közönség részéről, csak 1766 őszén tért haza Salzburgba, itt irta meg aztán első oratiumát (Márk evang. 12, 30). Egy évig tanult, azután Bécsbe ment; II. József előtt is játszott, testvére szintén; bár a császár maga szólította fel opera irására: a La finta semplice c. első dalművész még sem engedték szinre kerülni irigyei, kik azt a rágalmat terjesztették, hogy nem M. maga, hanem apja költi a fiunak tulajdonított szerzeményeket; hangversenyezni sem engedték. Hanem Bastien és Bastiennen címü kis operája zárt körben (Mesmer dr. házánál; a budapesti operában 1892 dec. mutatták be) szinre került, s 1768 dec. M. maga igazgatott egy nagyszabásu előadást, saját ünnepi miséjét. Olasz körútja (1769 végétől 1771 elejéig) diadalok és ünneplések láncolata volt, elismerték páratlan szellemét olyan tekintélyek, mint Sammartin (Milano), Martini atya (Bologna), Vallotti (Padovában); a pápa aranysarkantyus lovagrendet adományozott neki, s Bolognában, fényes vizsgálat után, az Accademia dei Filarmonici tagjául választották. Milánóban 1770 karácsony óta Mitridate, re di Ponto c. dalművét óriási tetszés közepette 20-szor adták egymásután; Salzburgba térve, La Betulia liberata c. oratoriumot irt, őszre ismét Milanóban kellett lennie Ascanio in Alba c. alkalmi darabjával (egy főhercegi nászra), mely sokkal nagyobb sikert aratott, mint az ünnepelt Hasse Ruggiero-ja. Következő operái: Milanóban (Lucio Silla), Salzburgban (König Thamos) és Münchenben (La finta gardiniera, Az ál-kertészleány, 1775) nagy sikert arattak. A salzburgi érsek rosszul bánása miatt búcsut vett Slazburgtól és anyja kiséretében Münchent, Mannheimot és Párist kereste fel. Itt anyja meghalt (1778 jul. 3.), s M. kénytelen volt újra Salzburgba hazatérni. Udvari orgonás lett 1772., mig Idomeneo operája müncheni rendkivüli nagy sikere után (1781) megvált az érsektől s állandóan Bécsben települt le. II. József császár megbizta az Entführung aus dem Serail megirásával; mint boldog vőlegény érte meg ennek óriási sikerét 1772., s csakhamar nőül vette mannheimi szerelmi tárgyának, Weber Alojziának szintén énekesnő testvérhugát Konstanciát. 1785. Le rozze di Figaro (Beaumarchais után Da Ponte szövegére) Bécsben nem tetszett, mert az olasz énekesek készakarva elrontották; prágai nagy sikere után M. Prágában adatta először a szintén Da Pontéval dolgozott Don Juant (Il dissoluto punito o il Don Giovanni 1787), melyet ott nagy lelkesültséggel fogadtak is, de utána Bécsben nem ért el sikert. A anyagi zavarain segíteni, állás nem kinálkozott M. számára. Lichnowsky herceggel hangversenykörútra indult: Berlin, a drezdai udvar, a lipcsei Tamás-templom s a potsdami udvar hallották, II. Frigyes Vilmos porosz király fel is ajánlotta a 3000 talléros első karnagyi állást, amit M. hazafias érzése nem engedett elfogadni. József császár erre a Cosi fan tutte, ossia la scuola degli amanti (Igy cselekszenek a nők mind, v.: A szerelmesek iskolája) operával bizta meg (179); a következő évben II. Lipót koronázására Prágában La clemenza di Tito (Titus kegyessége) került szinre, és Bécsben utolsó dalműve Die Zauberflöte (Varázsfuvola). Majdnem egészen befejezte a rövid utolsó betegségében (megrendelésre, de balsejtelmek közt) irt Requiemét. Halálos ágyán adták hirül, hogy a Szt. István-dom karnagyául neveztetett ki. Barátai nem kisérték ki egészen a messzi st.-marxi temetőbe, hol egy közös sírba tették, s rövid idő multán senki sem tudta többé sírhelyét. A temetőn 1841 óta, Salzburgban 1789 óta, a bécsi operaház mögött 1896 ápr. óta (Tilgner Viktortól) áll szobra.
M.-ot általában a legnagyobb zeneköltőnek tartják. Ennek csak egyik tényezője az a rengeteg sok, összesen 626 műve, amit oly rövid élettartama megalkotni engedett: 2 mise, 8 vecsernye, 4 egyházi ének, 1 kantáté orgonával, 17 orognaszonáta, 23 opera, száznál több ária és dal zenekari és zongorakisérettel, 23 ének-kánon (2-12 szólamra), 22 szonáta és 5 más darab zongorára, 45 hegedüszonáta és 11 kamarazenemü zongorakisérettel, 48 kamarazenemü csupán vonós hangszerekre, 49 szimfónia, közel száz kisebb zenekari mű (szabadkőmüvesi gyászinduló, szerenádok, táncdivertimentók stb.) és 55 hangversenydarab. A mennyiség helyett a minőséget ismerjük el névadóul, s a kifogyhatatlan költői ér, a mindig friss dallamalkotó képzelet mellett az örökbecsü, a remek alkotások tulsúlya többet nyom a latban. M. gyorsan, könnyen dolgozott, de mindig megvan műveiben a mélység; ha ezt a faktura, a kidolgozás technikai része talán (az egy vagy két hangszerre irt darabokban) néha nélkülözi is, de a mű szellemi oldala nem; azaz zenéje rendkivül kifejező, bensőségteljes. M. ritka fogékony lélek volt, mindent nagyon átérzett; lángelmére vall, hogy minden hangulata rögtön zenébe olvadt; termékenysége közvetlen voltát éppen ez a műveiből áradó sokféle hangulat bizonyítja, főleg operáiban, ahol a legkülönfélébb jellemek, indulatok, helyzetek jellemző zenei festése kézzel fogható. A nagy mesternek egyébiránt önálló, könnyen felismerhető egyénisége is tükröződik: minden művét meg lehet ismerni átlátszó formájáról és könnyed folyásu, édes dallamiról, ami szintén az ő könnyüvérü, a holnappal nem törődő s az életnek mindig napfényes oldalát kereső természetének köszönhető. Az életöröm volt M. igazi eleme; mély kedélye ugyan nem idegenkedett a vallásos magába szállástól és ismerte a tragikus hangulatokat is, de az utóbbiakat ritkán szólaltatta meg, a vallásias érzés pedig nála, a inden szépért élő-haló világfinál, nem lehetett olyan uralkodó elem, mint p. Bach Sebestyénnél s ezért egyházi zenéjét most, száz év multán, felületesnek érezzük. Életteljes, dúsgazdag tartalmu dalművei azonban (Szöktetés a szerályból, Figaro házassága, Don Juan, Varázsfuvola), szimfóniái, a Haydnnak ajánlott quartettek stb. az átlátszó polifonia és kifejezés maradandó, élvezetes minta-alkotásai.
M. özvegye szül. Weber Konstancia, Nissen dán államtanácsos neje lett, megh. 1842. márc. 6. Fiai: M. Károly (1784-1859), Milanóban mint hivatalnok hunyt el. M. Wolfgang Amadeus, született 1791 jul. 26-án, megh. Karlsbadban 1844 jul. 2. Streicher, Alberchtsberger és Neukomm tanítványa lett, zongoravirtuóz és Lembergben a Caecilia-egyesület alapítója. Szerzeményei köznapiak.
