Német irodalom,
Német irodalom, a szorosabb értelemben vett németek irodalma, tehát a fríz, angolszász, angol és hollandi, valamint a gót és skandináv népek irodalmának kizárásával. A kereszténységet megelőző korszakból irott melékek német nyelven nem maradtak ránk, de a nyelvkincs maga, valamint az ókori (görög és római) irók följegyzései bizonyítják, hogy a németeknek már a legrégibb, a történelem előtti időben volt költészetök, melynek tárgyai és formái, ha részben módosítva is, életben maradtak és tovább fejlődtek a későbbi korszakokban. Ezen őskorszakkal együtt nyolc korszakra oszthatjuk a német irodalom történeti fejlődését.
I. Pogány őskor, Nagy Károly trónraléptéig (Kr. u. 768.).
A költészet elemeit már az indogermán ősnép közös kincséből hozták magukkal a németek: igy bizonyos mondákat és történeteket (az egy helyen megsebezhető Siegfried (Achilles), Hidebrand és Hadubrand (Rosztem) és Szórab; állatokról szóló történetek, ráolvasások, rejtvények), valamint költői formákat is (az epikai hosszu sort, mely nyolc ütemből áll és az alliterációt). E költői alakba öltözteti az indogermán ősnép minden tudását; alliterációs versekben juttatta nemzedékről nemzedékre vallásos és jogi törvényeit, orvosi tanácsait és történeti emlékeit. A költészet szoros kapxsolatban áll az isteni tisztelettel: a kar éneke és tánca volt a kultusz középpontja, ugy hogy a költészet, zene és tánc egységes egészet alkotott. Igy volt ez a régi németeknél is, kiknek legkedvesebb hanszerök a hárfa és a flóta volt. De a költőknek nem volt külön rendjök nálok (mint p. a keltáknál a bárdok és utóbb a skandinávoknál a szkáldok); a költészet valósággal a nép közös terméke és közös kincse volt. E költészet legrégibb tárgyai 8Tacitus elbeszélése szerint, tehát a Kr. u. I. sz. végén) a mitosz és a történelem voltak, dicsőítették Tuisto istent és fiát Mannust, kinek három fiától (Ingo, istvo, Irmino) származtatták a népnek három fő törzsét; és Thor istent, legnemzetibb istenöket, de dicsőítették a három Arminiust is, aki a római uralmat megtörte és élete tavaszán ádáz gyilkosságnak esett áldozatul. Főleg ünnepélyek, lakomák és csata előtt énekeltek, ez utóbbi esetben a szájok elé tartott paizsba énekelték dalaikat, hogy hagjok erősebb és ijesztőbb legyen. Az éneknek e módját nevezték boritus vagy borditosnak, azaz paizsdalnak.
A népvándorlás a régi törzsekkel együtt megszüntette a régi költészetet is, melynek egyetlen emléke gyanánt a merseburgi ráolvasások (l. o.) maradtak fenn. A népvándorlás korszakos eseményeiből alakult a későbbi költészet fő tárgya, a hősmonda, melyben történeti és mitikus emlékek és képzeletek nagy szabásu egészszé olvadtak össze. A hősmonda mint történeti hagyomány élt a nép ajakán, de nyomban tárgyává lett a költészetnek is, hisz jó részben ilyen epikai dalokból merítették Jordanis (l. o.) a tógoknak, paulus Diaconus a longobardoknak, Toursi Gergely a frankoknak, Saxo Grammaticus a skandinávoknak ősi történeteit. E hősmonda középpontja nagy Teodorich, a gótok legjelesebb fejedelme, a mondában Berni Detre letlt, kinek alakjához a hagyomány a népvándorlás leghatalmasabb alakjait, Ermanarichot, Attilát és Odovakart kapcsolta. De nemcsak a hősmonda indul ki a gótoktól, hanem maga az irodalom is. Ulfilas (l. o.) irt elsőben valamely német nyelven, ő alkotta meg az első modern irást, ő fordította le először a szentirást egy modern nyelvre. Az európai irodalmak küszöbén e gót püspök tiszteletére méltó alakja áll. A gót monda és költészet gyorsan jutott el a többi germán törzsekhez, kiknek fejedelmei, mint p. Chlodowech frank király, a gótoktól kértek költőket. A különböző germán nyervek e korszakban még oly közel álltak egymáshoz, hogy a gót költő nemcsak a német, hanem az angolszász és skandináv népek előtt is elénekelhette dalait.
De a gótokat és vandalokat és a velük rokon törzseket tönkre juttatta az arianizmus. A németek urává az a törzs lett, mely a katolikus hitet fogadta el. a frankok, kik az V. sz.-tól kezdve mind nagyobb hatalomra emelkednek. Náluk keletkezett a hősmondának később legnépszerübb ága: a Nibellung-monda, melyben a régi Siegrfied- és Brunhild-mitosz, a meroving és burgund királyok történelme és a gót hagyomány egyes részletei hatalmas alkotássá forrnak össze. A frankok azonfölül fölkarolják és tovább fejlesztik a Berni Detréről szóló gót mondát, valamint azokat a hagyományokat is, melyeknek középpontjában Hug- és Wolfdietrich, Walter és Hildegunde és a bájos Kudrun állanak. E mondákat teljes egészökben ismerte a nép, mely az egyes hagyományokat mind szorosabb kapcsolatba hozta egymással és egymástól független, önálló epikai dalokban dolgozta fel a kedveltebb részleteket. E költészet egyetlen maradványa a VIII. sz. végén följegyzett Hildebrand-dal (l. o.), a gót mondának e megkapó epizódja, mely Hildebrandnak és hadubrandnak, az apának és fiunak tragikus párviadalát tárgyalja. E dal töredékesen maradt fenn, a költészet egyéb termékei mind elvesztek, pedig tudjuk az azon korbeli glosszákból s egyéb följegyzésekből, hogy voltak már akkor lakodalmi és temetési, ünnepi és csatadalok, voltak gúnyversek és verses rejtvények, voltak különösen szerelmi dalok (winileot), melyeknek erkölcstelenségét az egyház és a császárok ismételten megtámadják. Mind e költői termékek pogány szellemüek voltak, a pogány elemek még századok mulva is felismerhetők a költészet legértékesebb alkotásaiban, nem csoda ennélfogva, ha a keresztély térítők ezt az egész irodalmat irgalom nélkül üldözték és megsemmisítették, ugy hogy ebből a gazdag költészetből semmi sem maradt az utókorra. De a pogány költészet tárgyait, szellemét és forrásait még a hatalmas fejdelmekkel szövetkezett hatalmas egyház sem tudta a nemzet emlékezetéből kiirtani.
II. Ó-felnémet korszak. A Karolingok és Ottók kora (768-tól körülbelül 1050-ig).
E korszaknak kezdetén ott áll Nagy Károly (l. o.) hatalmas alakja, a német vérü fejedelmek között sokak szerint a legnagyobb. Előtte már két századon át folyt a német népek között a kulturmunka, a kereszténységre való térítés. Németország térítői nagyobbára irek, mint szt. Kolumbán, szt. Gallus, szt. Fridolin, szt. Primin, szt. kilián, frank származásu a bajorok apostola, szt. Emmerán. A német egyházat angolszász papok szervezték, igy különösen a németek apostolának nevezett Winfried, egyházi nevén Bonifacius (680-755), az első német primás. A keresztény egyház a vadon német földön városokat épít s az általa emelt kolostorokban találjuk a papok iskoláit, a tudománynak és a műveltségnek középpontjait, ezekbe menekülnek a szegények, az üldözöttek (asylum) és szállást találnak a zarándokok. Hires német kolostorok e korból: St. Gallen, Reichenau, Murbach, Weissenberg, Freising, Monsee, melk, Millstädt, Fulda, Corvey stb. Bonifacius és Nagy Károly egymásnak szükséges kiegészítői. A hatalmas fejedelemnek tervei kiviteléhez szüksége volt a nagy apostolra. Nagy Károlynak hármas célja volt: a német népeket egyesíteni, kersztényekké és ez által műveltekké sé tanultakká tenni. E célra hozatott angolszász és olasz tudósokat udvarába; s e miatt fordított nagy figyelmet a német nyelvre és irodalomra. Ő az értelmi szerzője az első német nyelvü prózai munkáknak, amelyek a hivők okulására készültek: a Miatyánk, a Hiszekegy, gyónások és imádságok. Papjai legfordították máté evangeliumát, mely e kornak egyik leszebb nyelvemléke; lefordították isidorus értekezését az Úr születéséről, Augustinus szónoklatát szt. Péterrről, szt. Benedek reguláit stb. A nemzeti pogány és a keresztény szellem sajátos frigyesülését mutatja e korban a nyilván korábbi időből származó wessobrunni imádság és a Muspilli (l. o.), melyet azonban csak később jegyeztek fel. Károly utódai, a róla nevezett Karolingok gyönge és gyámoltalan emberek; korszakuk 911. bekövetkezett kihaltukig egyaránt vigasztalan a nemzet politikai és kulturtörténetében ugy, mint az irodalmat illetőleg. Károly fia Lajos inkább pap, mint fejedelem, nem akarja hallani a nemezti dalokat, csak a vallásos költészetet pártfogolja, a pogány hagyományokból táplálkozó nemzeti mondákat ellenben üldözi. Valószinüleg ő alatta kallódott el az atyja által eszközölt gyüjtemény. Fénypontja e sötét korszaknak hrabanus Maurus fuldai működése (804-847), melynek hatása alatt keletkezett a többi között Tatianus nagy munkájának német fordítása, és későbben otfriednak Jézus életéről irt epikai műve. A pogány költészet általában keresztény költészetttel törekedett e korban kiszorítani a papság. Igy keletkezett 830 körül Heliand (l. o.). Hasonló irányu messiád az első névleg ismert német költőnek, Otfriednak, egy kis weissenburgi szerzetesnek 970 körül irt és Krist-nek elnevezett evangeliumi elbeszélése régi nyolc ütemes epiai sorokban, sorvági rímmel, mely itt lép fel először a német irodalomban s csakhamar egyedül uralkodóvá lesz. A vallás szolgálatában áll a karolingok korabeli költészet majdnem kivétel nélkül. A fönmaradt emlékek nagyrészt töredékek, ilyenek: imádság szt. Péterhez, egy verses zsoltárfordítás töredékei. Kristus és a szamarita nő; legendák szt. Györgyról, szt. Gálról. Azonban minden rendszabályozás és üldözés sem tudta kiirtani a progán költészet és a hőmonda, melyről a nép szivesen halott és énekelt, valamint a szerelmi és táncdalokat sem. Napi eseményeket is folgoztak fel a szerzetesek és a vándordalosok költői alakban. E tekintetben nevezetes s egyetlen emlék e korból a Lajos-dal (l. o.). A Karolingok után 919. A szász dinasztia kerül a német trónra. E korszakot az Ottók korszakának szokás nevezni. Nagy Ottó nagy Károly első méltó utódja, sőt igazi mása, aki a nagy frank nyomdokain halad: római császár lesz, az antik műveltséget előmozdítja és valóságos virágzásra hozza Németországban. Nagy Ottó és utódainak kora a középkori renaissance kora, melynek irodalmi jelenségei latin eposzok, drámák és dalok, klasszikus tanulmányok és latin történeti művek. A kor mesterei Terentius, Suetonius és Vergilius. A német hősmonda tárgyai iskolai gyakorlatokul szolgáltak, a nemzeti költészet pusztul, a vándordalosok éneke a néphez szorult. Elmés és klaszszikus műveltségü nők is nagy szerepet visznek az ottók korában, igy Gerberga, I. Henrik leánya, Theophano, II. Ottó , hadwig, sváb hercegnő s a hirneves Hrotsuit. Az Ottók századát méltán nevezték a német nép latin századának. Az «idegen», «pogány» szellem ellen csak szórványos hangok emelkednek.
A korszak költészete első sorban kolostori. A leghiresebb zárda e korban St. Gallen, mely a magyar történelemből is ismeretes. Itt irta I. Ekkehard (925) a Waltharius manu fortis (Erőskaru Walter) címü eposzát, melyet egy századdal később IV. Ekkehard átdolgozott. Egy elvezsett latin Nibelung-énekről is értesülünk e korból St. Gallen lehiresebb embere e korban Notker, Labeo vagy Teutonicus melléknévvel, ki kitünő latin prózairó és német versekbe szedte a zsoltárokat, német nyelven magyarázta Aristotelest és szeretett fejtegetései közben a német népköltészetre hivatkozni. Terentius hires latin átdolgozója Hrotsuit vagy Roswitha (l. o.), ki megirta Nagy Ottó tetteit, irt nyolc legendát és hat drámát, az utóbbiakat teljesen Terentius modorában és nyelvével, abból a célból, hogy a pogány drámairót a nőklastromokból kiszorítsa. E nőben érte el a középkori renaissance legmagasabb fokát. Kortársa Widukind a szászok történetirója. A kornak sajátos alkotása a XI. sz. elejéről származó, valószinüleg bajor eredetü, latin nyelvü Ruodlieb, mely töredéket a világirodalom első lovagregényének lehet nevezni, mert benne lép föl először a lovagi, a regényes elem. A költemény mondai, történeti, novellai és keleti elemekből alakult. Ezek mellett virágzott e korban egy sajátságos latin nyelvü lira is, az u. n. vagánsok vagy klerikusok (goliárdok) költészete, mely nem egy remeket alkotott, de e mellett sokszor nyers, durva és aljas. Egy vagáns vagyis kóbor költő volt az u. n. állatmondának (l. o.) első feldolgozója is, mely érszben germán termék, de javarészt Rómán keresztül Indiából és Görögországból került német földre. Több latin nyelvü feldolgozása meradt ránk e korból (Ecbasis captivi cujusdam; De lupo; Alveradae asina, De lupo, latrone et asino). Ezen latin költészet mellett a népköltés is élt és vigágzott, a közember szerette a megvetett és törvényen kívűl helyezett vándor dalost, aki regét mondott neki a régi hősökről, Siegfriedről, Berni Detréről, azután újabb emberekről, mint Szakállas Ottóról, Ernő hercegről, a bűbájos Keletről, s jóízü mókákat a Kurziboldról, a nagy erjü kópéról (a német Toldi Miklós).
III. Középfelnémet korszak (körülbelül 1050-1300).
Az Ottók tudományos és művészi törekvéseit és derült életét felváltja a töredelem, a világias műveltségtől való elfordulás, az aszkéta-élet. Szt. Bernát reformátori szelleme áthat a németországi kolostorokba is, amelyek lakói az ember bűnös voltán és a pokok gyötrelmein elmélkednek, a memento mori-t hangzotatják szüntelenül szilaj prédikációkat mondanak a világ romlottságáról. Pokolbeli fajzat számba megy a frank dinasztia (1024-1125) korában a régi hősök dicső serege, ördögi művészetnek tetszik a világi költés, a régi epikai dalok hazugságokank, a lira könnyüvérü termékei erkölcstelenségeknek. Ámde az új idők lehelete előtt e sötét világnézet nem tud sokáig helyt állni. A frank dinasztia alatt az irodalom eleinte a régi kalsszikus nyomokon halad. A költészet majdnem kizárólag egyházias szinezetü, mellette gyéren jelentkezik a vallásos próza is. Terjedelmes e kornak teologiai, bibliai és legendai tárgyu irodalma, melyen különösen 1100 óta francia hatás észlelhető, s melynek javarésze Ausztriából és Karintiából származik. A Mária-kultusz a XI. sz. óta mind jobban terjed az életben és a költészetben egyaránt. A kornak egyik legkedveltebb műfaja a legenda. A legendairók eleinte szárazon és szolgailag követik latin forrásaikat, későbben szabadabb szárnyalást vesznek s néhányan kitünő műveket alkotnak. A kor és a történelem nagy alakjaihoz fűződő legendák: az Anno-dal (l. o.) és a Császárok krónikája (1147), mely a pápa világra szóló fönhatóságát hirdeti s tulajdonkép legendák gyüjteménye. A leghiresebb elmélkedő költemények, Mária-dalok és legendák már a frank császárok korán tul esnek. E korszak leghiresebb Mária-dala Wernher papnak Mária élete címü költeménye (1172), szép A zsidó gyermek címü Mária legenda is. A XI. sz. második felében meginduló nagy szentföldi zarándoklatok visszhangja Ezzo bambergi püspök Krisztus csodáiról irt dala, a XII. sz. legszebb egyházi költeménye. E zarándoklatok és az azokat követő kersztes hadjáratok új elemeket hoznak a költészetbe, keleties, mesés és regényes elemeket.
Egy újabb kor fuvalma érzik csakhamar. Az aszkéta szellem uralma nem volt huzamos életü. A keresztes hadjáratok az egyház hatalmának és dicsőségének hirdetői ugyan, de egyúttal megteremtői a lovagi intézménynek, mely Franciaországban fejlődött ki először, s melynek tagjaiba a Kelet csodái világos kalandorszellmet, ragogó szinpompája és élvezetei pedig az érzékies fényűzésben való kedvtelést oltották, szóval nagyon elvilágiasították az eredetileg egészen egyházi szellemü lovoagiasságot. Ehhez járultak a Franciaországból beáramló finomabb társadalmi szokások és a nők tisztelete (Frauendienst, Minnedienst). Végre a nagy kor meghozta a maga nagy képviselőit a lángeszü Hohenstaufokban, a ragyogó lovagkor e páratlan fejedelmeiben. S a keresztesség, a Kelet hatása, a lovagiasság, Franciaország példája és a Staufok hatalmas egyénisége rohamosan viszi a középkori német költészetet első virágzásához. Az új szellem elől a papság sem tudott elzárkózni. Igy az újabb szellemet lehelő költészetnek első képviselői is egyházi férfiak. Lamprecht pap francia források után irja le Nagy Sándor csodálatos életét (1125 kör.), rengesburgi Konrád pap pedig lefordítja a francia Roland-éneket (1130 kör.). Egy elzászi vándorló hegedős, Heinrich der Glichezare (l. o.) szedte először német rímes versekbe a németalföldi és francia papok kezében szatirává lett állatmondát. Ilyformán eleinte ugy tetszik, mintha a papság és a vándor énekesek vetekednek a közönség kegyéért. Kettejök között tovább virágzott a vagánsok kalandor osztálya, mely elzüllött teologusokból és egyéb deákokból verődött össze s az országot éneklő kodus módjára barangolta be. Voltak azonban közük olyanok is, kik nagy tekintélyre tettek szer. A vagánsok költészete latin vagy féllatin, vándor-, bor- és szerelmi dalok zendülnek meg ajkaikon, melyek között sok a valóságos remekmű. E körökhöz tartozott a lángeszü Archipoeta is, ki Barbarossa udvarában tartózkodott. A vagánsok keblében keletkezett az oratoiumszerü Ludus de Antichristo c. kezdetleges latin dráma is (1165 kör.), mely a német császár eszméinek dicsőítése.
S mikor ennek a tarka költőseregnek, papoknak, vándordalosoknak és vagánsoknak énekein és a kor nagy eseményeinek hatása alatt nagyra nevelődött a nemesi osztály, akkor ez megszünt közönség lenni, maga vette kezébe a lantot és fényes sikerrel szentelte magát a költészetnek. Fejedelmek, sőt császárok ajkain is megzendült a nemrég annyira megvetett és üldözött szerelmi dal és hősi ének, De hogy ez bekövetkezzék, a Nyugat, Kelet és Dél szellemi áramlatainak által kellett előbb járniok a nemzetet s ragyogó politikai nagyságra kellett szert tennie. Ez bekövetkezett a sváb diansztia korában. A keresztes háborukban sokat érintkeztek a németek a franciákkal, az akkori világnak is legfinomabb és legműveltebb népével, s a franciáktól átkerülnek Németországba a lovagisággal együtt a courtois és courtoisie, a vilain és vilanie fogalmaival a nemesebb társadalmi szokások és erkölcsök. A németek életét és költészetét is csakhamar a hövisch és hövischheit, a dörperlich és dörperheit, az udvari finomult ízlés és a falusi, parlagi járatlanság osztja két részre. A társadalmi befolyáshoz járul a francia költők hatása Németországban, mely ugy a forma, mint a tárgyak tekintetében óriási. Az északi francia trouvéres-ek és a délfrancia troubadourok voltak a német költők mesterei. A lovagi költészet zsengéi, a legrégibb osztrák szelemi költészet (Minnesang) képviselőinek, a Kürenberinek és Dietmar von Aistnak szerelmi dalai bájosan egyszerüek, de formailag még egy kevéssé nehézkesek, ugyanaz mondható Rudolf grófnak egyébként vonzóan népies epikai költeményéről. A forma tökéletlensége és a stilus határozatlansága megtetszik Eilhart von Oberge franciából szabadon átdolgozott Trisztán-eposzán is, mely sok népies vonás mellett az udvari stilus nyomait is magán hordja.
Az udvari költészet (höfische Dichtunk) valódi atyjának már a saját korában is Heinrich von Veldekét tartották, ki1170 és 1190 között irta meg francia minta után Eneit címü eposztá, mely alaki tökélye, fölfogásának és stilusának újsága által maradandó hatást gyakorol a kortársakra. Az Eneit, antik tárgyának dacára, a lovagi szellem első megnyilatkozása és a «minne» első megszólaltatója. Irodalomtörténeti nevezetességü a Lavinia és anyja közti párbeszéd a szerelemről. Epikáját különösen utánozták herbart von Fritzlar (Ének Trójáról), Albrecht von Halberstadt és néhány névtelen. Az udvari eposznak nagymesterei hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbacs és Gottfried von Strassburg (virágzott 1210 körül). Hartmann követői: Ulrich von zazikhoven (1195 után), Wirnt von Grafenber (1201-10) és Konrad von Fussesbrunnen (szerepel a XII. sz. végén), köréhez tartoznak Konrad von Heimesfurt és Otte. Valamennyi francia minták után dolgozott. Wolfram utánzói. Ulrich von Türlin (1261-75), Ulrich von Türheim (1270 kör.), kinek Ifjabb Titturel címü művében olvasható a gráltemplom legszebb rajza. Wolfram iskolájára vall egy névtelennek lohengrin címü eposza is (1290 kör.). nyomain haladnak ezeken kívűl Reinbolt von Turn (CII. Sz.), hadamar von laber (1340 kör.) és Berthold von Holle (1260 kör.) és mások. Gottfried von Strassburg (1210 kör.) kiváló ember és nagy művész, az emberi sziv alapos ismerője, korán fölülemelkedő bölcs, ki egyetlen fönmaradt művében, a Tristan und Isoldében a középkor egyik legkellemesebb elbeszélőjének mutatja be magát. Hatalmas nemzeti epikát hozott létre a XIII. sz. első fele, melynek stilusán és tárgyalása módján ugtyan rajta van az udvari epika bélyege, de mely alapjában mégis a nemzeti lélekből táplálkozik. A hajdani hősmondának az emberi tarányokat meghaladó hősei lovagokká lesznek, a mitikus vonásoknak eredeti értelme elhomályosul, a barbárság szertelenségei szelidebb erkölcsi vonásokkal pótoltatnak. Igy áll elő a világhirü Nibelunk-ének mitikus, hősmondai és történeti elemekből a XIII. sz. elején. Formája, a Nibelung-strófa, a magyar irodalomban is sok művelőre talált. A Nibelungok eposzőnak métó társa a Kudurun (l. o.), szintén a XIII. sz. elejéről, ismeretlen szerzőtől, a német szigetvilág eposza, mely a jellemzés erejében és a leirásban kitünő és a női hűségnek bájos rajza.
Az epika mellé méltán sorakozik a köépfelnémet lira, melynek történetében három korszakot (1190-ig) nevezik a lira tavaszának. Ebben a lovagi lira eleinte népies elemekkel táplálkozik, de későbben a francia költészet hatása alá kerül. A Kürenbergi, Dietmar von Aist és Spervogel még népiesek, de már franciásak Heinrich von Veldeke, Heinrich von Morungen és Reinmar der Alte. A második korszak a virágzás korszaka, melyben lángeszü mesterek, mint Walter von der Vogelweide és Reinmar von Zweter az idegen hatást szerncsésen egybeolvasztják a népiessel és saját egyediségökkel. Inkább népies stilüek Nithart von Reuental dalai, melyek a parsztásgot ostorozzák. A harmadik korszakban mindig nagyobb mértékben érvényesül apolgári elem befolyása, a tanító elem tulteng, a minnegesangból meistergesang lesz. A korszak tipikus képviselői Gottfried von Neifen, a Tannhäuser és Konrad der Marner.
A középkor legnagyobb német lirikusa kétségtlenül Walter von der Vogelweide (1160-1230 kör.), mély érzésü dalos, komoly, férfias jellem, ki nemcsak a «minne»-ről énekel, nemcsak a tavasz kellemeit zengi, hanem tollával harcol a császárság mellett s jeles vallásos és hazfias, valamint oktató költeményeket nyújt. A német minnesang nevekben és termékekben rendkivül gazdag. Gyüjteményei közül a legnevezetesebbek a Manesse-féle (1330 kör.), a weingarteni (régibb) és a legbecsesebb a heidelbergai. A lovagiaság elfajulásával elhanyatlik s p. Ulrich von Liechtensteinban valóságos Don Quijote-i képviselőre talál. A XIII. sz. egyúttal a német tanító költészet virágzásának ideje. Főbb alkotásai. Der Winsbeke és Die Winsbekin, melyekben nemes férfi és nemes asszony tanítja fiát és leányát az udvari szokásokra, Der welsche Gast (Az olasz vendég) Thomasin von Zirkläretől, erkölcstani munka, Bescheidenhet (Ildomosság), egy magát Freidanknak nevező, egyébként ismeretlen költőtől 81229 kör.), kinek művét a XVII. sz.-ig sokat olvasták és világi bibliának nevezték; Der Renner (A futár), Hugo von Timbergtől (1300 kör.), mely nemcsak józan erkölcsökre tanít, hanem élesen elitéli a lovagi epikát is,mint a hazugság tárházát. Ezen erkölcstani munkák mellett Stricker műveli a mesét és a példabeszédet.
Mikor a tanító költészet mindinkább tért foglalt, akkor már elhanyatlott a középkori nagy lovagi eposz s a regény váltotta fel. A lovagi regény Németországon csak olyan esztelenséggé fajul, mint Spanyolországban. A közönség hamar is beleunt a céltalan kalandokat halmozó regénybe és reálisabb táplálék után vágyakozott. Helyét a novella foglalta el, mely a XIII. sz. közepe óta az elbeszélő költészetnek legvirágzóbb és legkedveltebb faja. Kiváló képviselői: Rudolf von Ems és Konrad von Würzburg, kik még a lovagi hagyományokon csüggenek. A későbbi, polgárinak nevezhető novellairodalomhoz átmenetül szolgál Ulrich von Liechtenstein (1200-1276( saját dőre életét tárgyazó frauendienstje, melyben a lovagi szerző öntudatlan komikummal beszéli el a maga hóbortos lovagi kalndjait. Az elfajult lovagok által megrontott parasztok közé visz Wernher Meier Helmbrecht címü költői elbeszélése (1250-ből), melyet az első német falusi történetnek szokás nevezni s mely élethű korkép.
IV. korszak. A hanyatlás kora, polgári költészet (1300-1500).
A Hohenstaufok targikus bukásával szomoru idők következtek be Németországra. A «császártalan, rettentő» időben az ököljog járta, a nemesség elvadult s rablólovagsággá lesz jórészt; a főpapság hasonlókép erkölcstelen és tudatlan, míg az alsó papság a nyomorral küzd. Jogtalanság és törvénytlenség vannak napirenden még az erélyesebb császárok korában is, sőt maguk a fejedelmek járnak elül a jogtiprásban és a törvényellenes birtokszerzésben. Németország e korban politikailag is teljesen elhanyatlott; régi ideájáért, a római császári koronáért nem lelkesedett többé, a régi fantasztikus politika helyét szükkeblü és önző «házi» politika foglalta el. A politikai nyomorusághoz irtózatos csapások járulnak: éhségek, áradások, terméketlen évek, a nagy vagy fekete halál: a dögvész. A népen szörnyü kétségbeesés vesz erőt, melyet még növel a tötöktől és a huszitáktól való félelem. Csak egy vigasztaló momentuma van e sanyaru időszaknak: a városoknak és a polgárságnak hatalmas emelkedése, melyeknek kebelében a művészetek, köztük a költészet is, menedékhelyre, buzgó művelőkre találtak. A fejedelmi udvaroktól búcsut vett a muzsa, ott a vándordalos helyét elfoglalta az udvari bolond. A korhoz illő a nyelv is, melyben a dialektusok elhatalmasodnak. A német nyelv sohsem volt barbárabb, mint e két században. A költészetnek e korbeli művelői ugyszólva kizárólag polgárok, kik a régi ideális költői ábrándivilág helyébe becsületes józanságot, gyakorlati életrevalóságot visznek a költészetbe. A régi udvari költészetnek két kései művelője Hugo von Montfort gróf (1375-1423) és Oswald von Wolkenstein (1367-1445). Mindkettő hivatott költő. Az előbbi verseiben a világ folyásáról, a haza és az egyház állapotairól elmélkedik. A lirának többi képviselői polgárok, mesteremberek, kiket mesterdalnokok (l. o.) néven ismer az irodalomtörténet. A mesterdalnokok céhei mellet vigan élt tovább a vándordalosok vidám, könnyüvérü népe, a nép igazi kedveltjei, kiknek körében termett a német népdal. A nép embereinek ez igaz érzésü, egyszerü és természetes alkotásai a hanyatlás korszakának legörvendetesebb jelenségei. Benső vallásos dalok mellett olvashatunk e kor népdalgyüjteményeiben megragadó, sejtelmes tárgyu balladákat és tömérdek történeti éneket, melyek között legnevezetesebbek a svájciak és dietmarscheniek szabadságharcait dicsőítők. A népies történeti énekek némelyikét bámulatos történeti felfogás jellemzi, a legtöbb azonban unalmas és hosszadalmas krónikálás. A műepika e korban is rendkivül gazdag, de kevés eredetiség mellett jobbára költőietlen. Ahol a néppel érintkezik, a tréfás Schwankban, ott a legjelesebb. Ellenben a régi hősmondákat eléktleníti a névtelen szerzőjü «régi» Heldenbuch és Kaspar von der Roen «új» Heldenbuchja (1472-ből). Nem jobb a Nibelungének egy korabeli átdolgzása sem. Annál értékesebb Herrmann von Barkhusen Reineke Vos (megjelent 1498.) címü alnémet fordítása, mely a kornak hű tüköre azon alapeszméjével: aki birja marja, s egyébként is jellemzés és előadást tekintetében kiváló munka. Az idegen tárgyu epikai művek közül megemlíthető Ulrich der Füterer Buch der Abenteuer címü tarka-barka kalandokat összerovó fércelménye.
E kornak egyik legkedveltebb műformája, az allegoria terén Hermann von Sachsenheim 8megh. 1458.) Die Mörin (A szerecsennő) címü művében szerlmi vitát ir le és kesü gőnynyal kel ki romlott kora ellen. Tanító és jelképies irányu I. Miksa császárnak Teuerdank-ja (Der auf Abenteuer denkt, kalandvágyó), melynek allegoriájánál becsesebbek vadászati és hadi kalandjai és különösen nyelve. I. Miksa, akit az utolsó lovagnak neveztek, e művében meg akarta újítani a régi udvari költészetet; de nagyobb érdemeket szerzett magának azzal, hogy a nemzeti és udvai epikának legjelesebb termékeit összeiratta. A verses krónikában kitüntek Peter Suchenwirt, ki jeles lovagokat és fejdelmeket dicsőít; aztán a szabad száju Michael von Beheim (1416-74), ki a többi között ir Ulászló két hadjáratáról II. Murad ellen és László magyar király török hadjáratál; s végre Johannes Rothe (megh. 1434.), Szetn Erzsébet életirója. A kisebb költői elbeszélésben jelesek: Hans von Bühel (Diocletians leben, 1412-ből), a német életet rajzoló heirich von Wittenweiler (Der Ring, 1426 kör.), különösen Philipp Frankfurter Der Pfaffe von Kahlenberg (A tanhegyi pap) címü művével, mely nem egyéb, mint régi mókák és adomák gyüjteménye és érdekes azért, mert a parasztság temészetes eszét többre teszi az előkelőek tanultságánál. Az epikánál különb a kor tanító költészete és szatirája. A legjelesebb középkori német meseiró Ulrich von Boner (1340 kör.), ki Der Edelstein címü 100 mesét tartalmazó gyüjteményében (1460. Megjelent nyomtatásban, az első nyomtatott német nyelvü munka) jó elbeszélőnek, szelid lelkü és komoly embernek mutatja be magát. Nyelve egyszerü és világos. Csekélyebb érdeküek a roppant termékeny Heinrich der Teichner (XIV. sz. végén) és a magyar történelem kútforrásai közé tartozó Heinrich von Mügelin (megh. 1370 kör.) tanító költeményei. A kor leghirsebb szatirikus tankölteményét, a Narrenschiff-et Sebastian Brant (1458-1521) strassburgi városi főjegyző irta. A Narrenschiff a kor összes hóbortjait ostorozza rossz versekben, kevés költőiséggel és eredetiséggel, de a kor gyöngéinek feltárásával először adott példát a társadalmi kritika merészebb gyakorlására. Brant fiatalabb kortársa, Thomas Murner (1475-1536) Narrenbeschwörungjában amannak nyomain jár és főleg a papságot ostorozza.
A hanyatlás korának egyik legfontosabb irodalmi eseménye a széppróza megszületése. E jelentős eredmény előidéző okai voltak: a nyelvnek a klasszikus közép-felnémet nyelvtől való lényeges eltérése, melynél fogva a közönség a régi hires énekeket nem értette meg többé eredeti nyelvükön, és a könyvnyomtatás feltalálása óta szinte betegesen felcsigázott olvasási kedv. Hiába nyomatták le a régi eposzok leghiresebbjét, Wolfram Parzivalját: nem értette meg többé senki sem. Pedig a régi eposzok hősei iránt még most is érdeklődött a nép. Ilyformán valósággal a korszükségletnek felelt meg az, aki érthető prózában mesélte el a régi lovagi eposzokat. Igy keletkeztek az u. n. népkönyvek (Volksbücher), melyek eleintén a régi udvari és nemzeti eposzok prózai másai, később azonban tulnyomólag fordítások franciából és csak csekély részben eredeti német termékek. Ezekből fejlődik ki az idegen eredetre való tekintettel Romannak nevezett regény, melynek legfőbb célja kezdettől fogva tisztán a mulattatás és mely azért művészeti szempontból a legtöbbször értéktelen. Sok e korban a rövid, anekdotaszerü elbeszéléseket tartalmazó gyüjtemény és a keretes elbeszélés, melynek örök mintája Boccaccio Decameronéja. A Decamerone első német fordítója Heinrich Steinhöwel (megh. 1482.). Az erdeti termékek közül világhirü tipust alkotott meg az Eulenspiegel (1483-ból), egy történeti kóbor Csalóka Péternek tréfái és csinyjei, melyeknek éle a kiváltságos osztályok ellen fordul és melyek a kor szelleme szerint tele vannak durvasággal és piszokkal. Rokon vele a Salamon und Markolf (1487). A kor legkedveltebb gyüjteményes munkája: Der Römer tat (1489, Gesta Romanorum), mely a magyar irodalomból is ismeretes s a középkornak kiapadhatatlan forrása. E meddő korban születik meg a német bölcselő próza is. Első művelői az u. n. misztikusok. A német misztika alapvetője Eckhart mester (1260-1327), kinek legjelesebb tanítványai johannes tauler (1300-61), kitünő strassburgi hitszónok, ki nyelvével nagy befolyást gyakorolt Lutherre, és Heinrich von Suso (1300-65), akit elneveztek egyházi minnesängernek, mély érzésü és költői lelkü iró, kinek önéletrajza és levelezése is nagyon fontos. A misztikusokhoz tartoznak még a következő irók: Heinrich von Nördlingen (1330 kör.), Rulman Merswin (1308-82) és a bibliának első, jórészt ismeretlen fordítói. A misztikán kívűl áll ezen kornak legjelesebb prédikátora Johann Geiler von Kaisersberg (1445-1510), kinek különösen Brant Narrenschiff-je alapján mondott prédikációi voltak hiresek. A történeti prózának első figyelemre méltóbb példáit is e korszak mutatja föl; ide tartoznak a városok krónikái, a boroszlói krónika, a svájci krónikák, Justinger Konrád Berni krónikája, Johann Fründ krónikája az őskantonokról, Russ Menyhért Luzerni krónikája. A nagyobb történeti művek között legjelesebb Eberhard Windecke Zsigmond császár életrajza címü műve. A humanismus Németországban is hivatott képviselőkre talált, különösen Erfurtban, mely város egyeteme a kölni egyetemmel éles ellentétben állt, de a nemzeti irodalom fejlődésére nem volt, csak csekély hatása, mert a humanisták a nemzeti irodalmat és a «Frau Muttersprache»-t megvetették. Azonban a humanistákból kerülnek ki a reformáció előharcosai; Luther Márton az erfurti egyetem hallgatója s ezen egyetem humanistáinak világhirü alkotása az Epistolae obscurorum virorum (l. o.), mely kitünő sztira és azon kor műveletlen szerzeteseinek költött leveleiben remek korrajzot nyújt. A német dráma első föllendülése szintén a hanyatlás korszakába esik. A németeknél is, mint másutt, a dráma a keresztény isteni tiszteleten alapul, mihez azonban itt hozzájárulnak némely őskori pogány hagyományok. A legrégibb kersztény dráma, az u. n. minisztérium, a ligurgia kiegészítő része, latin nyelvü és a X. sz.-ban veszi kezdetét. A régi pogány körmenetek és álarcos munlatásgokból fejlődött idővel az u. n. Fastnachtspiel (húshagyói játék9, aminő a hanyatlás korszakából igen sok maradt fönn. A szerzők nevei kevéssé ismertek. Kiváltak Hans Rosenplüt (1450 kör.) és Hans Folz (1470 kör.), ki nagy befolyással volt Hans Sachsra. A német dráma nemzeti irányban való fejlődését megakadályozta a renaissance, mely idővel teljesen kiforgatta a német drámát nemzeti és népies jellegéből A renaissance volt szülőanyja az ifjusági latin iskolai drámáknak is, melyek közül a XV. sz. legjelesebb darabja a francia Maltre Pathelinen alapuló Johannes Reuchlin-féle Henno, melyet későbben többszörösen fordítottak németre. Plautusnak kitünő fordítója akadt Albrecht von Eye (megh. 1475.) kanonokban, ki darabokat még neveikben is teljesen megnémetesíti, aminő eljárást a mi átdolgozóink is követtek a mult század végén a a jelennek elején.
V. korszak. A reformáció kora (1500-1624).
A hanyatlás korában előkészített és a XVI. Sz. második tizedében kitört «egyházjavító» mozgalom adja meg az egész századnak a jellemét. A reformáció lefoglalta ennek a kornak minden nagy szellemét, felrázta magát a népet is, de utoljára nemzetietlen, hazaáruló fejedelmek révén puszta császárellenes mozgalommá fajul. A katolicizmus a század közepén kezd erősebben mozogni s a jezsuitákkal megindíttatja az ellenreformációt, mely sivár, személyeskedő hitvitákra adott alkalmat s mindkét párton elölt minden más érdeket. A papság, a nemesség s a tudósok mind édeskeveset törődtek a költészettel, az utóbbiak latinul irtak, a ragyogó irodalmi mult jeles művei teljes feledésbe mennek, s a nemzet egy nagy bűnt követ el. Teljesen szakít multjával s a korszak évgétől kezdve egészen idegen irodalmak jármában próbálja meg az újraébresztés nehéz munkáját. A költészet terén csak az egyházi ének keletkezik és vesz hatlmas lendületet. A század közepéig tisztán a teologia uralkodik az irodalomban, azontul örvendetes fejlődésnek indul a dráma s arra a pontra jut, hogy egy hatalmas tehetség világirodalmi jelentőségre emelhette volna. De ez a genie nem jött el s Émetország a szellemi és erkölcsi barbárságnak szánalmas képét nyujtja, mikor nyugati szomészdainál első rangu csillagok támadnak. A reformáció kihatásában megmérhetetlen ffontosságu tettet hajtott végre, nevezetesen megteremtette az újfelnémet irodalmi nyelvet, mely Luther lángeszü bibliafordítása nyomán itt lassabban, ott gyorsabban foglalt tért, de kezdettől fogva már a katolikusoknál is érvényesítette befolyását. A korszak grammatikusai, köztük a legnevesebb, Clajus János (1578), nyelvtanaikat első sorban Luther irataira alapítják; s igy terjed el az iskola és a biblia útján a mai irodalmi nyelv, első sorban a teljesen protestánssá lett Északon, ahol az alnémet nyelv irodalmi használatát ugyszólván teljesen megszüntette.
A reformáció megindítója, akornak egyik leghatalmasabb embere Luthe Márton (l. o.). Képe a felekezetek harcában sok mértéktelen dicsőítésnek és gyalázkodásnak volt kitéve; de azt mindenki elismeri, hogy óiási befolyásu népszónok, lángeszü fordító s művészi lélek, ki a költészet terén is maradandót alkotott. Legfőbb irodalmi és kulturtörténeti alkotása a bibliafordítás volt. Német bibliát akart alkotni, azért azt a német nyelvet használta kifejezéseiben és fordulataiban, melyet «az anya használ a házban, a gyermek az utcán és a közönséges ember a piacon». Luther szerette nyelvét, jobbnak és különbnek tartotta bármley más nyelvnél, lélekkel, egész szenvedélyes szivével és kitünő nyelvérzékkel fordított (1517-34). Nem csoda, hogy fordítás a német népek egységének első szellemi nyilvánulása és kapcsa, mert északi és déli német egyaránt olvasta. Luther egyúttal kitünő prédikátor is volt, ki a hallgatóság eszéhez és lelkiismeretéhez fordult s gyakorlati utasításokat adott a bibliai szöveg alapján. Prédikáció remek prózában vannak irva, s föltüntetik a kiváló hitszónokok azt a titkát, melyet Pázmányunknál is észlelhetni. A legelvontabb fogalomnak is megvan Luther prédikációiban a maga érzéki képe, népies körülirása. Hatalmas irói egyéniség Lurther röpirataiban is, melyek egész Németországban óriási hatást keltettek. De ezekben tünnek ki egyúttal Luther gyöngéi is: gorombasága, szevedélyessége, aljas szókkal való dobálózása, mely akkora mértékben alig fordul elő irónál, mint éppen ő nála. Ellenben kiválóan kedélyes eza lángokádó ember nejéhez és gyermekeihez irott leveleiben. Luther igazi megalapítója a német egyházi énekeknek is. Sok költői tehetséggel irt 41 egyházi éneket, melyek között az Ein feste Burg ist unser Gott valóságos forradalmi énekké lett. Nyomában a költészet ezen ága hatalmasan felvirágzott, a legjobb énekszerzők Nicolaus Herman, Paulus Eber, Nicolaus Selneccerus, Philipp Nicolai, az egyházi ének fejedelmi művelői között ott van Mária magyar királyné, II. Lajos is. A rajnamelléki kálvinista felekezet szerzői Paulus Schede és Ambrosius Lobwasser, kit nálunk Szenczi Molnár Albert utánzott. Luther hatalmas egyénisége volt az irodalom középpontja s az irók vagy mellette, vagy ellene foglaltak állást. A mellette küzdők között a legnagyobbak egyik Ulrich von Hutten (l. o.), humanista és katona, tudós és költő és a századnak ellentétekben leggazdagabb jelleme. Luther legnagyobb ellenfele Thomas Murner, ki Von dem grossen luterischen Narren címü művében feltárja és ostorozza a reformáció árnyékoldalait, különösen erkölcstelenségeit, erőszakosságait és hatalmaskodásait. Luther mellett foglalnak állást: Willibald Pirkheimer, Eberlin von Günzberg és különösen hans Sachs, a hires varga-poéta, szintugy Niclas Manuel jeles drámairó. Röpívekben támadják az egyházak egymást, kölcsönösen nevetségesekké teszik összes intézményeiket. E röpívek lesznek előzői a későbbi hirlapoknak.
A XVI. sz. a német népdal virágzásának kora. Megénekli a sziv változó és örökigaz érzéseit ugy mint a kor nagy embereit és eseményeit. A népdal mellett tovább virágzott a mesterdalnokok lirája. A mesterdalnoki iskolák között a legnevezetesebb voltn a nürnbergi, melynek legnagyobb dísze Hans Sachs. «Iskolát» közönségesen a templomban tartottak, s mint legnagyobb vétségek szerpelnek most: Luther bibliai nyelvének megrontása és-pápista tanok. Hans Sachs mellett tanítványa említhető meg, Adam Puschmann (megh. 1600.), görlitzi varga. A költői termelés e meddő korában teljesen elhanyatlott a tanító költészet, mely ez időben gyakran drámai formában jelen meg. Három költő művelői sikeresebben: Bartholomäus Ringwaldt (megh. 1654.), Johann Valentin Andreä (megh. 1654.) és Kasper Scheit (megh. 1565). Az utóbbinak latinból fordított szatitikus Grobianusa a kor elriasztó durvaságának tipikus megjelnítője. Tanító és szatirikus irányu a kor epikája is, melyben a meséknek derék képviselői Erasmus Alberus, de különösen Burchard Waldis (1490-1556), kinek Esopusa a kor egyik legnépszerübb könyve. Kitünő humoros korrajzot adott Georg Rollenhagen (1542-1609) Froschmeuseler (Béka-egérharc) címü művében, mely a század egyik legkitünőbb műve. A novella és regény terén óriási nagy a termelés és igen kevés az érték. A népkönyvek nagyrészt idegen művek fordításai, az eredetiek között ott találjuk a mondák és legendák néhány világhirü tipusát: Faustot, a Bolygó zsidót és a Schildürgereket (a német abderiták). Nagy közkedveltségnek örvendenek e korban a gyüjteményes novellák és adomák (minők a Gesta Romanorum és a Decamerone). Az eredeti német regény megalapítója Jörg Wickram (megh. 1562.), ki négy eredeti tegényében a polgári élet ügyes rajzolója, jó elbeszélő, de kalndot kalandra halmoz s a szerelmet nagyon érzelgőn fogja fel. Jelentősebb nála Johann Fischart (l. o), e kornak egyik legszellemesebb irója, kinek Gargantua és Pantagruelje a francia Rabelais nyomán készült s a kor összes hibáinak hatalmas szatirikus rajza, nyelve a legnagyobb mértékben eredeti. Az idegen regények között a kornakv alóságot világi bibliája és enciklopédiája az Amadis-regény (l. o.).
A kornak legkedveltebb műfaja tagadhatalanul a dráma, melyet a humanisták és meistersängerek egyaránt műveltek, Luther és melanchton kedveltek és ajánlottak, elannyira, hogy p. a vittenbergai egyetemen Terentius magyarázatára külön tanszék volt. Azonban a régi egyházi drámának mint nálunk, akként német földön sem kedvezett a protestntizmus; különösen nem szerette az új-testamentom profanációját. Luther ennek helyébe az ó-testamentomot ajánlotta. Ilyformán a miniszteriumok csak a kat. Vidékeken tartják fönn magukat. A népieds dráma mellett a tudós dráma is fölvirágzik, de a két elem a mostoha viszonok között nem termékenyíti meg egymást, és nem áll elő belőle a német nemzeti dráma, mint p. a spanyoloknál és az angoloknál. Tárgyait a dráma jobbára a bibliából veszi (József, Zsuzsánna, Ádám és Éva, a ptriárkák, a tékozló fiu), azután az epikai költészet régi ismert tárgyait dolgozza föl (Magelona, Griseldis, Trója), sőt történeti eseményekhez is nyúl (Husz és Luther, a török hadjáratok, a Bertalan-éj). A középkori drámának hagyományaihoz első sorban csak a svájci dráma maradt hű, melynek fő képviselői Niclas Manuel (megh. 1536., Vom Papst, Barbali, A bűnbocsánat-árus stb.); Kolros (megh. 1558.); Hans von Rüte (1531 kör.); Jakob Ruof (megh. 1558., Wilhelm Tell). A svájci drámával azonos nyomokon halad az elzászi, melyet különösen két iró művel: Jörg Wickram (A tékozló fiu, tóbiás) és Thiebold Gart (Joseph, 1540-ből9. Augsburgi jeles drámairó Sixt Birck (megh. 1554.), ki a svájciaktól tanult s a latin és német nyelvü drámát alapította meg (Susanna, Wider die Abgötterei, Zorobabel, Judith). A népies dráma mellett felvirágzik Svájcban, de különösen Strassburgban a humanisztikus dráma is Strassburg város 1538. alapított akadémia szinpadán az eredeti latin és görög műveket is előadták korabeli költők latin drámái mellett. A Luther körében a dráma kiváló művelői Agricola, Joachim Greff, de különösen Paul Rebhuhn ( megh. 1546.), aki tehetséges költő és akinek e században elsőnek van tiszta fogalma a drámáról. Susannája a század legjobb szinműve. De e század drámai középpontja Nürnberg volt. Itt élt és virágzott hans Sachs (l. o.), a reformáció lelkes hive (Die Wittenbergisch nachtigall9, rendgeteg termékenységü iró és hivatott költő, kit azonban tanulatlansága és korának fejletlen ízlése nem engedtek nagy költővé nőni. Iskolájához tartoztak leonhard Culmann, Sebastian Wild és Wolfgang Schmeltzl bécsi költő. Ausztriában a század közepe óta különösen az iskolai dráma jut magas fejlettségre s a jezsuiták iskoláiban nagy pompával adatik elő. II. Ferdinánd főherceg 1584. Maga is ir iskolai drámát. Alnémet területéen az «osnabrücki hans Sachs»: Rudolf Bellinckhaus (megh. 1645.) a reformáció szolgálatában irta huszonnégy drámáját, melyek csekély értéküek. Délnémetország a korszak végén még egy kiváló, latinul iró drámairót hozott létre: Nicodemus Frischlint (1547-90), kinek hat komédiáját, melyek jeles komikai érről tanuskodnak, előadták a stuttgarti udvar előtt. Az u. n. angol komédiások, kik a század nyolcvanas évei óta barangolják be a német birodalmat, mindenütt nagy hatással játszottak, de lényeges hatást nem tudtak gyakorolni. Kezdetben valóban angolok voltak e társulatok tagjai, későbben megtanultak németül, utoljára csak németül adtak elő. Játékrendjök darabjait gyójteményekben adták ki, de e kiadásokban a legjelesebb előadott drámák nincsenek meg. Ezek között van marlowe faustja és Shaksperenak néhány (vagy 12) műve, köztök legkitünőbb tragédiái. A német költészetben ez első angol hatást feltüntetik: Jakob Ayrer (megh. 1605.), 69 szinmű szerzője, ki azonban csak külsőségeket tnault el az angoloktól, továbbá a nagyobb költő Heinrich Julius, braunschweigi herceg (1564-1613), ki önálló szintársulatot is tartott és 11 szinművet irt, mely korának sokoldalu képét igyekszik nyujtani s e miatt gyakoriak szinműveiben a népies jelenetek. Az angol komédiások nyomán számos német társaság kis keletkezik, melyeknek azonban az egyház nagy ellensége. Ehhez járul, hogy a művelt osztályok hűtlenek lettek a nemzeti hagyományokhoz s megvetik a népies drámát. Igy történt aztán, hogy ami ebből a harmincéves háboruig megmaradt, azt megsemmisítette az az iszonyatos vérengzés, mely Németországot száz évvel vetette vissza művelődési tekintetben.
A kor tudományos törekvéseit előmozdította a reformáció által annyira istápolt oktatásügy, melynek egyik fő regenerátora Melanchton Fülöp (l. o.), Luther hires barátja. A humanisták fordítják sz ókoti kölzői és prózai műveket, különösen a drámai költőket is, melyek nagy hatást tettek és Plutarchost meg Cicerót. A német történetirás nagy fejlődésnek indul latin és német nyelven. Kitünőek Johannes Sleidanus (megh. 1556.), Beatus Rhenanus (megh. 1547.) és Mathias Flacius Illyricus (megh. 1575.), a tudományos egyháztörténelem meglapítója. Kitünő történeiró a svájci Aegidius Tschudi (megh. 1572.). Az első német világtörténetet Sebastian Franck irta (meghalt 1543.) A német történetirás egyik korszakos úttörője Johannes Thurmayr (megh. 1534.). Megbecsülhetetlen művelődéstörténeti forrás az u. n. Zimmerni krónika (1566-ból). A némoire-irók között Götz von Berlichingen (megh. 1562.) és Platter Felix érdemelnek említést. A teologiai irodalomban Johannes Arndt (megh. 1621.) tünt ki, ki mérhetetlen hatást gyakorolt korára. Kevésbé jelentékeny a zavartfejü görlitzi varga, Jakob Böhme (1624). A német nyelv ezen időben lesz az állam és a törvényzozás nyelve, tehát fejlődik a jogi terén. Művészeti és matematikai téren kitünő németséggel irt Albrecht Dürer (l. o.), a világhirü festő.
VI. korszak. Az önállótlan utánzás kora (1624-1748).
A XVII. sz. szomoru korszak a német nép történetében. Németország a szellemi és erkölcsi tönk szélére jutott a harmincével háboru alatt (1618-48). A nép jóléte odalett, erkölcseben elvadul. Az egyetemek szörnyü durvaságoknak szinhelyei. A protestáns teologia üres vaskalapossággá fajult, a joggyakorlat szörnyü önkényes és kegyetlen volt. A tudomány egyéb ágai sem nyujtatnak vigasztalóbb képet. A költészet alig mutat föl egyetlen egy maradandó becsü művet. Franciaország befolyása minden téren érvényesül, a hazai nyelv és szokások mindinkább megvetés tárgyai lesznek a műveltebb osztályoknál. Mindazáltal e kor költészete vezet át az újfelnémet költészet virágzás-korához. A korszak végén támadó kiváló férfiak: Aug. Hermann Francke (l. o., megh. 1727.), Christian Thomasius, Johann Balthasar Schuppius, Christina Weise, Samuel Pusendorf, Gottfried Wilhelm Leibniz, Justus Georg Schottelius egy minden tekintetben jobb kornak hajnalát hirdetik. Számos nyelvűvelő társaság támad, hogy a szükincsében ugy mint mondattanában eléktelendetett német nyelvet megtisztítsa. Még nagyobb hatásuak voltak a század végén az egyetemeken létrejövő «német társaságok», melyek előbb a költészet gyakorlására alakultak, későbben azonban a német nyelv és irodalom fejlesztését tűzték ki feladatukul. A korszak irodalma fejlesztését tűzték ki feladatukul. A korszak irodalma Németország észak-keleti tartományaiban virágzi; feje a költészet terén Opitz Márton, kinek 1624. megjelent (első) német poétikájától szokás datálni az utánzás korát. Opitz mindenek felett alaki tökéletesség után törekedett s ez maradt az egész kor törekvése egy századon át. Tanítványai támadtak Sziléziában, Szászországban, Königsbergben és aRajna vidékén, kik az első sziléziai iskolát alkotják , melynek fő céljai. A didaxis, a természetesség, az alaki és nyelvi szabályszerüség. Andreas Tscherning (megh. 1659.), Peter Titz (megh. 1689.), és August Buchner (meghalt 1661.) mellett Simon Dach (1605-59), a kitünő dalköltő (Ännchen von Tharau), Robert Robertin (megh. 1648.), a zenész -költő, és különösen Paul Fleming (1609-40) a jeles dal-, szonett- és vallási énekköltő említendők ez iskola tagjaiul. Fleminggel kapcsolatban ide tartoznak még Philipp von Zesen (1619-89), a német politikai regény meglapítója, költői tehetség, kit a tudóskodó nyelvészkedés rontott meg; Jakob Schwiger (1645 kör.), a század leghiresebb szerelmi dal-gyüjteményének, a Geharnischte Venusnak kiadója. Fontosabb ezeknél Johann Rist (1607-1667), kitünő drámairó, néhány napdallá lett dal szerzője, kinek egyházi énekei föntartották magukat a tamplomban a jelenkorig. Az egyházi ének legkitünőbb képviselője e korban Paulus Gerhardt (1607-76), igaz mély vallásos érzelmeket tolmácsoló költő, kinek egyházi énekei föntartották magukat a templomban a jelenkorig. Az egyházi ének legkitünőbb képviselője e korban Paulus Gerhardt (1607-76), igaz és mély vallásos érzelmeket tolmácsoló költő, kinek százhusz egyházi éneke közül sok még ma is használatos. Katolikus részen nem kisebb dicséret illeti a jezsuita Friedrich Spe von langenfeld-et (1591-1635), aki igaz költő s az alaknak mestere. Spe azonfölül egyike az elsőknek, kik a szörnyü boszorkánypörök ellen fölkeltek. Szerzetének kitünő korabeli latin költője Jakob Balde (megh. 1668.). Opitzcal némileg ellentétes állást csak néhány jelentéktelen strassburgi iró foglal el. Költőiségre, igaz érzés kifejezésére törekedtek a nürnbergi Pegnitzschäferek is a «józan» Opitzcal ellentétben. Az ezen körbe tartozó irók azonban (Georg Friedrich harsdörffer, Johann Klaj, Sigmund von Birken) sokkal csekélyebb tehetségüek, semhogy alapelvöknek megfelelhettek volna.
Opitz a korabeli epika és tanító költészetre is észrevehető befolyást gyakorolt. Az epika azonban teljesen alásülyedt, maga a népies, a tréfás elbeszélés (a Schwank) is csaknem kipusztul, a történeti költemények száraz krónikáknál nem egyebek. Opitz tanításának megfeleően annál nagyobb fejlődést mutat a tanító költészet, mely különösen az episztola, epigramm és szatira formáját szereti. Az epigramm egyik legkiválóbb német képvelője Friedrich von Logau (1604-0655), szellemes, éles megfigyelő, kora hibáinak hatalmas ostorozója. Mellette még Hans Grob (megh. 1697.) és különösen Christian Wernicke (megh. 1720.) tüntek ki. Az utóbbit vehetni az irodalmi kritika megalapítójának Németalföldön. Jó epigramma-iró Johann Scheffler (Angelus Silesius, megh. 1677.) is. A szatirában kitünt az alnémet nyelven iró Johann Lauremberg (megh. 1658.), ki népes stilusban különösen a külfödeiskedést ostorozza és az alnémet nyelv irodalmi használatát ajánlja. Tanítványa Joachim Rachel (1618-69) a század legjobb felnémet szatirikusa. A kor prózai szatirája formátlan, de tekinélyes műveket alkot. Johann Michael Moscherosch (1601-69) spanyol eredetü költő spanyol minta után irta Gesichte Philanders von Sittewald címü szatira-sorozatát, mely kortörténeti tekintetben is kitünő forrás. Szerzőjét mindenütt erős nemzeti érzés vezérli, azért fakad ki legélesebben a külfödeskedés ellen. Szelidebb lelkü Johann Balthasar Schuppius (megh. 1661.), a német nyelv tudományos művekben való használatának egyik első előharcosa. A kor gyarló ízlésének egyik kiáltó tanuja Abraham a Santa Clara (l. o.) bécsi udvari hitszónok, szikrázó ötletekben, elmés és trágár mókákban és adomákban egyaránt gazdag iró, ki korának éles szemü birálója.
Nagyon kedvezőtlenül hatott Opitz a korabeli drámai költéseztre, mert történeti érzéke nem lévén, a mult drámai törekvéseit semmibe sem vette. Egy ideig fönmarad még az ellentét a tudós és a népdráma között; a korszak végén azonban a népdráma teljesen kipusztul, a tudós dráma pedig az egész korszak alatt ókori, holland, francia és olasz minták utánzása. Opitz a drámairó ugyan csak fordító, de megalapítója az operának (Daphne 1627), mely műfaj csakhamar nagyon elterjedt Németországban, az udvarok nagyban pártolták, Hamburg városa külön operaházat épített (1678), a legelőkelőbbek foglalkoztak operaszövegek irásával. Az opera mellett az oratorium Händelben és Bachban geiális művelőkre talált a XVIII. sz. elején. Később az idegen hatás száműzi a nemzeti operát; 1740. maga Hamburg olasz opera-társaságot szerződtet. A korszerü ünnepi játékban kitünt Johann Rist Das friedewünschende Deutschland és Das friedejauchzende Deutschland (1653) címü darabjaival. A kornak legnagyobb drámaköltője Andreas Gryphius (l. o.), ki jó lirai költő is. Az angol komédiások, kiknek a harminc éves háboru alatt nyomuk vész, sok kóbor szinésztrsulatot neveltek, melyek a nagy háboru lezajlásával gombamódra fölszaporodtak. Kétes emberekből verődnek össze s a népnek mulattatói, nagy szerepet játszik köztük a kötéltáncos és a Hanswurst (bohóc), akinek jól kell tudni rögtönözni. Ám a művelt osztályoknak kedveltjei a be-bejövő idegen, francia és olasz társulatok voltak, amelyek fényes játékrenddel birtak és művészi játékot nyujtottak. Ezek mellett a szegény német szinészeknek sanyaru volt a sorsuk; megvetett és sokszor megvetésre méltó csőcselék voltak ezek, kiket azonban csüggedni nem engedett a hazafias lelkesedés. A leghiresebb és legnépszerübb társaságnak a feje volt Johannes Velthen von Veltheim (Magister Velthen, 1640-1693), aki a legnagyobb német városokban játszotta jobbára idegen darabokból álló játékrendjét. Velthen meghonosítója a francia klasszikai drámának, ő nevelte az első nőszinészeket és ő hozta be Németországba a mai (francia) szinpadot. Mindezzel Velthen a modern német szinháznak egyik megalapítója. Csak a XVIII. sz. elején fejlődnek ki az u. n. Haupt- und Staatsaction-féle darabok, melyek gazdagok véres jelenetekben és iszonyu tettekben, de melyekből azért nem hiányozhatik a Hanswurst. A német dráma e sajátságos fajtáját Gottsched tette tönkre. A népdráma e korszak végén teljesen kivész. Annál nagyobb pompával adják elő az iskolai drámákat.
A kornak legsajátosabb, legjellemzőbb képviselői azonban nem az első sziléziai iskola tagjai, sem a többi elősorolt költők, hanem azok az irók, kiket második sziléziai iskola néven szoktak emlegetni. Izlésök bizarr, sőt dőre, szeretik a dagályos irásmódot, a sikamlósat és érzékit, s e mellett példátlanul önhittek. Részben ők is Opitz tanítványai, csakhogy ők a képzelem szükséges voltát hangsúlyozták, mert ezt költőben lényegesebb kelléknek tartották az értelemnél. Ezen magában véve helyes elvet azonban annyi esztetikai áltételel tarkítják, hogy egész költészetök manap élvezhetetlen és esztetikai és erkölcstani tekinteben egyaránt alszerü. A kor példátlan elaljasulásának jele pedig az, hogy megrendelt arcátlan költeményeiket a legtisztességesebb házakban is örömmel fogadták. Meg kell még jegyeznünk, hogy ez iskla költői mint emberek a legtöbbször felette jóravalók. Ide tartoznak: Christian Hoffmann von Hofmannswaldau (1617-1679), császári tanácsos és a boroszlói tanács elnöke, kinek heroidáit és sírfeliratait orcapirulás nélkül nem olvashatni, s kinek dalai is jobbára frivolok és aljasok, de alaki tekintetben legtöbbször kifogástalanok. Őt tartják a második sziléziai iskola fejének és sokat utánozták. Nálánál több oldalu Daniel Casper von Lohenstein (1635-1683), kinek még dalai is telve vannak tudákossággal, tulzással és torzítással. Fontosabbak drámái. Kevésbé jelentékenyek: Hans Assmann von Abschatz, Christian hallmann, August von haugwitz. A második sziléziai iskola a német irodalomnak egyik legnagobb szégyenfoltja.
Opitz befolyása a regényirás terén is észlelhető. Ő irta az első német pásztorregényt (Hercynie), mely stilusával korszakot kezd a német széppróza fejlődésében. Utána csekély önállósággal művelték e műfajt Schuppius és Prasch. Nagyobb virágzásnak indult a szintén idegenből importált heroikus regény, melyre a mintát szintén Opitz adta meg angolból fordított Argenisével. A regény e fafa rendkivüli népszrüségnek örvendett Németországban. Megalapítja Philipp von Zesen Adriatische Rosemundájával, melynek különösen egyik pásztori epizódja sikerült. Andreas Heinrisch Buchholz (1607-71) Herkules und Valiska, Herkuliskus und Herkuladiska cimü regényeivel az Almadis-regényeket akarja kiszorítani. Anton Ulrich braunschweigi herceg (1633-97) Die asiatische Banise oder blutig- doch mutiges Pegujával, emly tele van pusztítással és vérrel. Egyik legbámultabb heroikus regény e korban Lohenstein Arminius und Thunsneldája, mely az Amadisok módjára valóságos ismerettár. Egyébiránt mindezen regények csak irodalomtörténeti kuriozumok, melyeknek semmi becsök sincsen. A második sziléziai iskolának ki kellett hivnia az ellenzéket. Eleinte az u. n. «udvari poéták' lépnek fel ellene, de csak nagy félénken, Friedrich Rudolf von Canitz, Johann von Besser, Johann Ulrich König, Carl Gustav Heraeus, Johann Christian Troemer, Valentin Pietsch. Miként ezek a felsőbb körökben a helyes ízlés kezdeményezői akarnak lenni, akként akarja Christian Weisse (1642-1708) a középosztályt józanabb és tisztább költői táplálékkal ellátni. Az első nagy lirikus az újabbkori német költészetben Johann Christian Günther (l. o.), kit kicsapongó élete kora sírba vitt. A jó ízlés előharcosai között tisztes állást foglal el Barthold Heinrich Brockes (1680-1747), ki az angol ízlésnek és a leiró költészetnek inaugurálója a németeknél (Irdisches Vergnügen in Gott) s ki a klasszikus kor nagy költőire, Klopsockra és Wielandra is volt némi befolyással. A drámában a XVIII. sz. elején a «Haupt- und Staatsaction» nevü véres drámák kezdenek uralkodni, melyekből azonban felette kevés maradt ránk. E szörnyü darabokban a rögtönző Hanswurst volt a legkedveltebb alak. Ennek legkitünőbb személyesítője a bécsi Josef Stranitzky (megh. 1728). A Hanswurst és Staatsactionok leghevesebb ellensége Gottsched volt, a következő kor egyik érdekes irodalmi vezére.
A kor tudományosságának leghatalmasabb képviselője Gottfried Wilhelm Leibniz (l. o.), a német nyelvnek és akadémiának egyik leglelkesebb előharcosa és az utóbbinak megalapítója (Berlin 1700). Bölcseleti rendszerét a nemzet közkoncsévé Christian Wolff (1679-1754) tette német nyelvü előadásaival. A német nyelvet bölcseleti előadásaiban először alkalmazta Christian Thomasius (megh. 1728.), a felvilágosodás egyik előharcosa. A kor nagy nyelvésze, a német történeti nyelvészet előkszítője Justus Georg Schottelius (1612-1676), ki a német nyelvet már történeti fejlődésében is tanulmányozta. A hitélet valóságos megújítói és ennek kapcsán az erkölcsökre rendkivül jótékony befolyást gyakoroltak az u. n. pietisták, köztük Philipp Jakob Spener (megh. 1705.), Gottfried Arnold (megh. 1714.) és Christian Scriver (megh. 1693).
VII. korszak. Az újfelnémet irodalom virágzásának kora (1748-1832).
Az újfelnémet irodalom virágzása körülbelül 80 évnyi időközönát tart s oly műveket hoz létre, melyekért Renan szerint az egész világ irigye Németországnak. A termékeny eszméknek oly gazdagságát látjuk az eddig megvetett német földről világgá kelni, melyhez hasonlót az úkor nem ismer s amely eszmékenk népszerüsítésén Taine szerint még manap is fárad az egész tudósvilág. Az új virágzás korát közönségesen 1748-tól szokás számítani, amikor Klopstock Messiásának három első éneke megjelent. Ámde éppen ezen korszakos eposz megjelenését olyan irodalmi harcok előzik meg s olyan irodalmi irányok bélyegzik melyek nélkül Klopstock föllépése nem is érthető. Azért ezt az előkészítő kort rendesen a virágzás korával együtt szokás tárgyalni. Miként a mult korszaknak mester Opitz, akként az irodalom föllendülését közvetlenül megelőző koré Johann Christoph Gottsched (l. o.). Nemsokára egész iskolája támadt, melynek főbb tagjai Schönaich, Triller és Schwabe. Gottsched fő töredvése a szinház reformja. Elkeseredett harcot folytat az otromba Hanswurst és a vérengző Haupt- und Staatsactionok ellen, szinészekkel szövetkezik 8Karoline Neuber) az ízlés reformálása végett, feleségével (Luise Gottsched) francia minták után készült és fordított szindarabokat ad ki és Haldokló Cato-jában mintaszerü német tragédiát akar nyujtani. E mellett szorgalmas gyüjtője a német dráma történeti adatainak. Érdemei,hogy a jó ízlés érdekében küzdött, a nyelvrontás és dagály ellen síkra szállt és egyszerüséget, természetességet és tisztaságot követlet a stilusban. Ámde áltanainak egyoldalu alkalmazása kritikáiban, valmint előre törő ifju tehetségeknek részéről való elnyomatása és saját szellemi meddősége idővel hatlmas ellenfeleket talált, akik végre irodalmi élőhalottá tették. Ellnei mindenekelőtt két svájci kritikus, Johann Jakob Bodmer (l. o.) és Johann jakob Breitinger (l. o.). Gottsched Bodmer Milton-fordítását megtámadván s a vallásos költészetet, különösen a csodásságnak aköltészetven való alkalmazását föltétlenül elitélvén, elkeseredett harc fejlődött ki, melyben végre is a svájciak győztek, kikhez az ifjabb tehetségek kivétel nélkül csatlakoztak volt. Gottsched ellen fordult mindenki, s szinte kegyetlenül s valódi érdemeit is ignorálva Christian Ludwig Liscow (megh. 1760) és Lessing. Tanítványainak javarésze is 1744 óta ellene támadt és az u. n. Leipziger Dichterverein-t alakította (l. Lipcsei iskola). Az iskola legnevezetesebb költője Christian Fürchtegott Gellert (l. o.) regény- és drámairó, de különösen népszerü mint meseiró, jelesek egyházi énekei is. Nálunk Péczeli és mások utánozták. Gellertet vallják mesterökül Willamov, Michaelis, Burmann és Pfeffel meseirók.
Gottsched és a svájciak harcán kívűl áll a kornak két legkiválóbb költője, Haller (l. o.), kinek iránya követőkre talált a hallei, másként porosz költőkben, kik egyik mesterök után anakreontikusoknak is neveztetnek. Köztük Joh. Wilh. Dudwig Gleim (l. o.), Christian Ewald von Kleist 8l. o.). Eleinte anakreontikus, később hazafias és vallásos ódákat irt Johann Peter Uz (megh. 1796.) Az iskola elismert birája formai tekinteben Karl Wilhelm Ramler (megh. 1798.), Horatius gyönge utánzójs. Johann Georg Jacobi (megh. 1814.) édeskés dalok szerzője, melyeket nálunk Szentjóbi Szabó László utánzott. Anna Luise Karsch (megh. 1791.), a korában nagyon ünnepelt alkalmi költőnő, szintén ide számítható.
Ilyen ellentétes irodalmi viszonyok között tünik föl az újfelnéémet irodalom aranykorának megindítója és első nagy irója, Friedrich Gottlieb Klopstock (l. o.). Megalkotja az új német költői nyelvet s erőt, bájt, változatosságot és emelkedettséget lehel belé; verselése és új (antik) formái által a német költészetet alaki tekintetben is fölszabadítja és mérhetetlenül gazdagítja. Vallásáos eposza, a 20 énekes Messiás inkább remek lirai költemények sorozata, de jellemzés és szerkezet tekintetében gyarló; mindazonáltal mérhetetlen hatást gyakorolt korára és sok utánzatot vont maga után. Nyelve és formája (hexameter) által egyaránt korszakos e nagy mű. Formai változatosság, mély érzés, fönség és a nyelv merész kezelése jellemzi Klopstock ódáit, melyek Horatius mellés, sőt nem egy tekintetben fölé helyezik. Kevésbé sikerültek egyházi énekei. Vallásos és hazafias drámái (az utóbbiakat barditoknak nevezte) is inkább ragyogó lirai költemények. Prózai művei által különösen a nyelv és a verselés tisztaságát mozd1totta elő. Követőinek száma igen nagy. Barditjai - Klopstock tévesen azt hitte, hogy a bárdok német költők voltak - támasztották a bárdok körét, melyhez Kretschmann, Mastalier, Denis és Gerstenberg tartoznak. Rajongóan tisztelt mestere ő az u. n. «Göttinger Hainbundnak» is (l. Göttingai ligetkör). Klopstock hatása alatt kezd irni, de utóbb egészen ellenkező irányban működött a kornak másik kiváló irója: Christoph Martin Wieland (l. o.). Eleinte vallásos irányu költő, de mint ilyen jelentéktelen; később a görög bölcselők és Lucianus, Voltaire és Cervantes hatása alatt világnézete gyökeresen megváltozik. Vidám életkedvet kezd hirdetni, sőt mihamar oly frivol lesz, hogy a megbotránkozó Hainbund műveit Klopstock születése napján elégeti. Követői: Johann Bapt. Alxinger (megh. 1797.); Alois Blumauer (megh. 1798.), a Travesztált Aeneis szerzője; Konrad Arnold Kortum (megh. 1824.), kinek Jobsiade c. szatirikus eposza a mult századi diákéletnek kitünő rajza. Regényeit utánozták: Mor. Aug. von Thümmel (megh. 1817.); Aug, Gottlieb Meissner Alcibiadesében (1778); Wilhelm Heinse (megh. 1803.) regényeiben a frivolság uralkodik, de Ardinghellója szellemes irodalmi kritikákat nyújt; Johann Kaspar August Musäus (megh. 1787.), szatirikus regények irója, ki azonban népmesék feldolgozása által maradandóbb érdemeket szerzettt; sokat olvasták Johann Timotheus Hermes (megh. 1821.) regényeit is. Wieland hatott ezeken kívűl Gellertre és Kniggére is.
A N. egyik legmerészebb és legtermékenyebb szelleme Gotthold Ephraim Lessing (l. o.). Sokoldalu tudós, páratlan kritikus (Macaulay sszerint Európa legnagyobb kritikusa) és kiváló költő. A legnagyobb német zsurnaliszta, ki éles kritikáival megtisztítja az irodalmat az avult előitéletektől és tévedésektől, de azért a művészi és erkölcsi álláspontot soha meg nem tagadja. Prózáját a mai napig nem multa felül senki, mintha e sajátságos, férfias, világos, drámai és szabatos próza titkát (mint egy francia iró mondja) Németország elvesztette volna. Kritikája rombol, de épít is egyőttal. Mesterei a régiek, kikben a művészet és költészet tetőzését látja. Nem nagy költő, de annál termékenyebb kritikus, ki nemzetét megszabadította a francia hatás igájától és számos balvéleménytől, és mint ilyen a N.-nak etgyik alapvetője, kitől nemzete még namap is tanul, mert «egyike a legbátorabb és legigazabb halandóknak, kik valah gondolkoztak» (Erdélyi János). Köréhez tartozik: Moses Mendelssohn (l. o.), Thomas Abbt (l. o.), Christoph Friedrich Nicolai (l. o.), ki különösen mint kiadó szerzett magának kiváló érdemeket; a szatirikus vénáju Christlob Mylius (l. o.) és Christian Felix Weisse (l. o.), aki drámáiban a francia szabályszerüséget össze akarta kapcsolni az angol sszenvedélyességgel. Lessing legnagyobb kortársa a műtörténelem tudományos megalapítója Johann Joachim Winckelmann (l. o.), ki Geschichte der Kunst des Altertums c. művével mélyreható befolyást gyakorolt a német szépészet fejlődésére. Mellette a kornak esztetikusai J. A. Sulzer (megh. 1779.) és Christian Garve (megh. 1798.). A N.-nak eszmékben leggazdagabb férfia e korban Johann Gottfried Herder (l. o.). Mestere az «észak máguszának» nevezett Johann Georg Hamann (l. o.) volt, ki irataiban s még inkább társalgásában számos termékeny eszmének hirdeője, mivel a kor sok kiváló emberére mély hatást gyakorolt. Herder sem született költő, miként Lessing; de igen élénk benne a költői iránt való érzék és bámulatos az átületetés tehetsége, mely fordításait (Stimmen der Völker) remekművekké avatja. Ő az első modern irodalomtörténész. Egy világirodalom eszméje, melyben a németség játszaná a közvetítő szerepét, szintén nála villan meg először. E mellett teljesen tudja méltatni Ossian és Shakspere költészetét s megalapítója a modern történelmi bölcseletnek (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit, 1784), bár az utóbbi téren sokat tanult Voltairetől és Rousseautól. Következményeiben nagyon fontos az a találkozás, amely Herdert 1770. Strassburgban a fiatal Goethével összehozta.
Johann Wolfgang von Goethe (l. o.) már előbb is irt anakreontikus dalokat, melyekben valódi érzés heve lüktet. Herder fiatal barátját beavatta a görög költők, Shakspere, a német népdal és a német mult szépségeibe és figyelmessé tette Rousseaura. Az eszmék, melyeket az idősebb kortárs hirdetettt, termékeny talajra találtak. A Faust első gondolata föl-fölmerül az ifju lángész lelkében. Gött von Berlichingen címü drámájában szétrobbantja a szigoru forma bilincsit s a régi kor lovagját saját kora politikai és társadalmi eszméinek hordozójává teszi, mivel hallatlan hatást ért el. Ezen shaksperei szellemben irt drámájával egyúttal meginditója a hazafias és lovagi regények, drámák, operák beláthatatlan sokaságának. Götzöt 1774. Werther követte, a kor szentimentalizmusának klasszkius könyve, mely az érzelmekben való duskálkodást kórsággá emelte s európaszerte, különösen Olasz- és Franciaországban nagy hatást ért el; e mellett azonban Werther művészi szerkezet, nyel és jellemrajz által egyaránt kiváló munka. Goethe ezen műveivel azon irodalmi forradalom kellő közepében áll, melyet Sturm und Drang-korszaknak szokás nevezni. Ezt előidézték Lessing kritikái és Herder eszméi, Rousseaunak korszakos föllépése, Shaspere műveinek és a népköltészet termékeinek hatása, végre Németországt szánalmas politikai állapota. Egy csomó fiatal iró tartozik a «Stürmer und Dränger» csoportba, mely nevét Max Klinger Sturm und Drang (Féktelenség és ösztön) címü tragédiája után kapta. Természet és erő, lángész és eredetiség: ez iróknak untig hangoztatott jelszavai, ezek szerintök a született költő jellemvonásai, melyekkel együtt jár minden művészeti és társadalmi törvény megvetése, mi féktelenségre vezetett s azt erdményezte, hogy ez irócsoport egyik tagja sem alkotott maradandó művet. Götznek megjelenése óta Goethét tekintik a Sturm und Drang-korszak fejének. Az ide tartozó irók azonban két körre oszthatók. A strassburgiak és frankfurtiak köre, melynek lapja a Joh. Heinrich Merck (megh. 1791.) által szerkesztett Frankfurter gelehrte Anzeigen, első sorban az egyénnek alaki és az érzelmet elölő szabályoktól való irodalmi felszabadítását célozta, mint Merck, Herder és Goethe, később azonban ezekhez néhány féktelen drámairó csatlakozott, mint Jakob Reinhold Lenz (1751-92); a termékeny Friedrich Max Klinger (1752-1831), ki később politikai tanregényeket irt, Heinrich Leopold Wagner (1747-78). Nagyobb önállóság jellemzi Friedrich müllert-t (1750-1825, Maler Müller), ki jeles idilleket irt. A Sturm und Drang-korszak utolsó képviselőja a nagy Schiller fiatalos hevü első drámáival (1781-84), melyeknek a zsarnokok ellen táplált gyülöletet a szerző hazájának Württembergnek gyalázatos állapotaira vezetendő vissza. Ugyancsak a «zsarnokok» heves gyülölője Daniel Schubart is (1739-91), a fiatal Schillernek egyik első mestere. A Sturm und Drangkorszak zavaraiból csak a két legnagyobb tehetség emelkedik ki megerősödve és megtisztultan. Goethét 1775. Kátoly Ágost herceg meghivja udvarához Weimarba. Ott találja Wielandot, s az ő szavára meghivják oda Herdert is. A kis városban összetalálkozik a kiváló szellemek egész kis csapatja. Ott van Ludwig von Knebel (1744-1834), propertius és Lucretius jeles fordítója; Einsiedel (megh. 1828.), ki spanyol és Terentius-féle darabokat ület át; Seckendorff (megh. 1785.), jeles zeneszerző; Musäus. 1799 óta Weimar lakosa, Johann Christoph Friedrich von Schiller is (l. o.). A kis várost a két legnagyobb német költő Németország irodalmi középpontjává avatta. Goethe a német irodalomnak legnagyobb költője. Páratlanul sokoldau: nincsen olyan költői műfaj, melyben remekművet ne alkotott vagy irányt ne mutatott volna. Művei az élet tükörei. Munkái egyúttal az eszmék dúsgazdag tárháza. Legremekebb művei: lirai költeményei, melyeket egyszerüség, kellem hasonlíthatatlan szinezés és igaz érzés jellemez; Hermann und Dorotheája, az idilli eposznak eddig csak a svéd Runeberg által megközelített remeke; végre Faustja, az újkor legnagyobb költői műve, mely az emberiség lelki vajudásait mutatja be Faust életében és belső harcaiban. Nagy barátja, Schiller, a németek legkiválóbb tragikus költője, Shadspere óta a világirodalom első tragikusa. Nem olyan nagy költő és művész, mint Goethe, sok nála a retorika és a gondolati elem; de hasonlíthatatlanul több benne a történeti és a tragikai érzék, mint amabban. Schiller különösen az ifjuság és a nők költője, míg Goethét a férfiak szeretik.
Ám a kortársak korán sem olvasták olyan mohósággal a két nagy költő, mint gondonók, népszerüségök csak lassan terjedt s náluknál kedveltebbek voltak az irodalmilag meglehetősen műveletlen német közönség előtt a kor kisebb rangu irói; a szinpadon uralkodnak; Aug. Wilhelm Iffland (1759-1814), a kitünő szinész; August Kotzebue (l. o.), Németország legtermékenyebb és leleményben leggazdagabb drámairója. A lira terén Friedrich Hölderlin (1770-1843) remek ódákat és elégiáka tnyujtott; Friedrich Matthisson (1761-1831) és Johann Gaudenz von Salis-Seewis (1762-1834) elegiai alaphangu eiró költeményeket irtak, melyek nálunk is nagy hatást gyakoroltak; Christoph August Tiedge (1752-1841) lirai és elbeszélő művek, valamint egy Uraniai címü nagy tankölteménynek szerzője, melyet korában sokat olvastak; Johann Gottfried Seume (1763-1810), kinek csekély értékü költeményei tiszta, férfias jellemét hiven tükröztetik vissza. A regény terén kintünt a kornak talán legnépszerübb irója, Jean Paul Friedrich Richter (l. o.), jeles humorista, azonban alaktalan és érzelgő iró, kinek nagy számu regényeiben sok a csillogó részlet és a mély gondolat. Jean Paul méltó vetélytársa Theodor Hippel (1741-95). Ezeken kívűl a lovagi és rablóregények végtelen sorát termelték Spiess, Cramer, Vulpius, Schlenkert; érzékcsiklandoztatók Schilling, Althing és Jul. v. Voss regényei. A kor egyik legjobb regénye K. Ph. Moritz: Anton Reiser címü lélektani regénye. Jean Pault utánozták Bentzel-Sternau gróf és Karl Julius Weber, a Demokritos hirneves irója is.
Goethe és Schiller a klasszikus ókort vették mintául, ennek alapján akarták a német irodalmat újjáalakítani; a nemzet történeti multjával és költészetével pedig semmi kapcsolatban sem voltak. Ezen a hiányon segíteni a romantikus iskola volt hivatva, mely a középkorra és annak irodalmára és művészetére alapította esztetikai alapelveit, de a jelen bölcseleti irányaitól és a déli román nemzetektől ugy, mint az angoloktól is sokat tanult. Ez iskola 1830-ig nagy befolyással volt a német szellemi életre és tagjai között néhány kiváló költő, tudós és államférfi van. Ezek a férfiak fedezték föl újra a régibb N.-t; az ő hatásuk alatt támadt elő a német nyelvtudomány, a történeti nyelvészet és a kritikai történelmi tanulmány. A távol Keletnek, az ind és persa irodalomnak remekeit és az olasz, spanyol és portugál irodalom legfőbb termékeit németre fordították és magyarázták. Ők alapvetői az irodalomtörténet tudományos tárgyalásának is, s a népköltészet felkutatásában is elévülhetetlen érdemeik vannak. E jeles tulajdonságaik mellett azonban sok árnyékoldaluk is van. Bizonyos tekintetben a nemzeti stilus és szellem megrontói, mert idegen mintáik szerint ingadozó az ízlésük; kevés bennök az alkotó tehetség, inkább csak az alak mesterei; egyoldalu bölcseleti eszmék (Fichte, Scheling) kifejezésére törekszenek költészetökben, végre a középkor tiszteletében annyira mennek, hogy azt még a társadalmi intézményekben is meg akarják újítani és e miatt a modern szabadelvü irók közül mindenek fölött Goethét tisztelik, akire némi hatással is voltak. Költészeti alapevök a fantázia szabadsága; a klasszicizmus világosságával és szabatosságával szemben nálok fő a hangulat és a szinezés, az ember és a természet rejtelmes oldalaival szeretnek foglalkozni; sejtelmes, sóvárgó vágy él bennök egy ismeretlen világ után. Költészetök ennélfogva igen gazdag tévedésekben, olyan balfogásokban, minőket egy nemzet romantikája sem mutat föl.
A régibb romantika székhelye előbb Jena, későbben Berlin. Fejei a két Schlegel testvér. August Wilhelm von Schlegel (l. o.) a romantikus iskola folyóiratának, az Athenäumnak alapítója, ki vorlesungen über schöne litteratur u. Kunst és Über dramatische Kunst und Litteratur címü felolvasásáaival a modern irodalomtörténetnek egyik alpvetője, a déli költő formák utolérhetetlen mestere; de legnagyobb érdemeket Calderon- és különösen Shakspere-fordítása által szerzett. Shakspere-fordítása a nagy brit költőt valóságos német költővé avatta. Öcscse, Friedrich von Schlegel (l. o.) különb költői tehetség, ki a szanszkrti tanulmányok kezdeményezője Németországban. Történeti és irodalomtörténeti felolvasásait szellemes, kissé aforisztikua felfogás jellemzi. Érdemei a tudományos irodalomtörténet megalapításában nem kisebbek bátyjáénál, de költői művei aránylag csekély értéküek. Legnagyobb költőjüknek a romantikusok a Novalisnak nevezett Friedrich von Hardenberget (l. o.) tartották, kinek világi és egyházi énekei nemes érzelmek tolmácsolói. Az iskola legtermékenyebb irója Ludwig Tieck (l. o.), ki a novella és a drámai szatira mestere, Shakspere egyik leghivatottabb magyarázója és ennek fordításában Aug. Schlegellel osztozik a dicsőségben. Egyőttal a középkori minnesang megismertetője. Lirai költeményei csekély értéküek. A középkori és a népies költészet méltatásában Tieck találkozik az ifjabb romantikus iskolával, melynek ez fő jellemvonása. Ennek fő székhelye Heidelberga, fő tagjai pedig: Clemens Brentano (l. o.), első rangu, de fékeztlen tehetség, bájos dalok és románcok szerzője, ki kitünő mesét és népies novellát is irt, Ludwig Achim von Arnim (l. o.) a történeti regényben tünt ki. E két iró érdeme a Des Knaben Wunderhorn címü német népköltészeti gyüjtemény kiadása (1806), mely a politikai sanyaruság napjaiban mérhetetlen lelkesedéssel fogadtatott és gazdag tartalmával nagyban hozzájárult a német költészet regenerálásához. Arnim , Bettina irta a Briefwechsel Goethes mit einem Kinde címü hires regényt, melynek semmi történeti alapja nincsen. A kor legnagyobb hirlapirója Joseph von Görres (l. o.), a régi német népkönyvek gyüjtésével szerzett magának érdemet. Az iskola, általában a német irodalom egyik legnagyobb drámairója Heinrich von Kleist (l. o.), ki a drámai szerkezetben és jellemzésben egyaránt jeleskedik s remek történeti szomorujátékoknak, meg egy népies vigjátéknak szerzője. Korának kedvelt romantikus drámairója Karl Immermann is (l. o.), kinek fiatalkori véres drámáit később tisztultabb alkotások követték, melyeken Calderon és Shakspere hatása érzik, de melyek nem mentek romantikus tulzásoktól sem. Nagyobb sikert ért el regényeivel és költői elbeszéléseivel. A kor sanyaru politikai és társadalmi viszonyai, a keresztény hitéletnek teljes kuszáltsága és zavart bölcseleti eszmék szülték az u. n. sorstragédiát, melyben az ember a vak sorsnak, vagy dőre véletlennek, gyakran valamely egészen észellenes átoknak halálig kergetett áldozata. Ilyen tragédiákat irtak: Zacharias Werner (Der 24. Februar), Adolf Müllner (Die Schuld, hiresség tette nevét egész Európában; magyarra fordította Döbrentey), Erns Houwald (Das Bild). Ennek az iránynak hódol fiatal korában a jeles Grillparzer is. A sorstragédiát különösen Platen üldözte aristophanesi modorban irt vigjátékaival. A regényben és a novellában Friedrich Baron de la Motte Fouqué és E. Th. Amadeus Hoffmann jeleskedtek. Többé-kevésbé romantikai eszmék hatása alatt állottak még: Eichendorff (l. o.), Schulze (l. o.), Chamisso (l. o.), Wilhelm Müller (l. o.), Heine (l. o.), a sváb és az osztrák költők, szinugy a szagadságharcosok dalosai. A romantikus iskolának legnagyobb ellenfel Platen, későbben heine. Az u. n. sváb iskola feje Ludwig Uhland (l. o.), első rangu tehetség, kit méltán mondhattak a legnépszerübb és legegészségesebb romantikusank. Iskolájához tartoznak: Justinus Kerner 8megh. 1862.), Gustav Schwab (megh. 1850.), W. Waiblinger (megh. 1830.), Karl Mayer (megh. 1870.), Albert Knapp (megh. 1864.) Eduard Mörike (megh. 1875.). Ide sorolható Wilhelm Hauff (l. o.), kinek lelkesítő dalaiban igaz hév és népies nyelv, de egyúttal szertelen franciagyülölet található, Karl Theodor Körner (l. o.), a Zrinyi szerzője, széltiben énekelt szabadságdalait (Leyer und Schwert) hősi halálával pecsételte meg, jeles hazafias költő még Max von Schenkendorf is (1783-1817). Lelkes hazafiság, különösen hazfias bánat és harag hidetője Geharnischte Sonette címü költeményeiben Friedrich Rückert is (l. o.), kit sokoldalu és mély érzésü lirája a németek egyik legjelesebb lirikusává avat. Tanítványa Leopold Schefer (1784-1862), kinek gondolatokban gazdag Lainbrevier-jét egykor sokat olvasták. A romantika egy fattyuhajtásának, asorstragédiának művelője eleinte az osztrák Franz Grillparzer (l. o.); későbbi drámáit azonban mély lélektani jellemzés, realisztikus élénkség és szabatos szerkezet a N. legjobb e nemü művei közé emelik. Gyönge drámák és jó lirai költemények irója J. Chr. von Zedlitz (1790-1862), kedvelt szinköltő volt Ludwig Deinhardtstein (megh. 1859.), a német bohózat és tündéries játék mestere Ferdinand Raimund (megh. 1836., Der Verschwender), mindannyian osztrákok. A kor felkapott drámairói még: a rendkivül termékeny, de manap elfeledett Ernst Raupach (megh. 1852., Hohenstauf-drámák9, a szónokias E. von Schenk (megh. 1841., Belizárjával nyitották meg a pesti magyar szinházat 1837 aug. 22.), Michael Beer (megh. 1833., Struensee), Joseph von Aufenberg (megh. 1875.), Fr. Von Üchtritz (megh. 1875.). A sorstragédia ellen leghevesebben küzdött August Graf von Platen (1796-1835) aristophanesi vigjátékaiban, de fontosabb ő mint románc- és lirai költő. A romantikus iskolában gyökerezik Heinrich Heine is, ki azonban későbben annál maróbb szatirával fordult szellemi dajkája ellen.
A német költői irodalom e kiválóbb képviselői mellett, különösen 1815 után, valóságos belletrisztikai özön árasztja el Németországot. A vásári irodalom e zajongó korában sokat emlegetett nevek voltak néhány régebbin kívűl: Fr. Kind, az érzelgő és erkölcstelen Clauren (regényiró), Tromlitz, von der Velde (novellisták). Jeles életrajziró hirében állott Varnhagen von Ense, kitünő műkritikusében Rellstab, manap méltán elfeledett nevek. Contessa, Johanna Schopenhauer, Luise Brachmann, Henriette Hanke termékeny, de felszines, sőt tartalmatlan elbeszélők. Örvendetesebb jelenségek Schmid Kristóf nálunk is ismert ifjusági iratai (Die Ostereier 1816) és Heinrich Zschokkénak, a sokat olvasott Stunden der Andacht (1809-től) termékeny szerzőjének nagyon elterjedt, komyol életbölcsleletet hidető novellái. Pestalozzinak, a hires pedagogusnak Lienhart und Gertrudaj kitünő neveléstani regény. Ámde nagyobb és tartósabb lendületet a német prózai elbeszélő irodalom csak Ealter Scott hatása alatt vett; ekkor tüntek föl W. Hauff (l. o.) Lichtenstein-jével és Willibald Alexis (l. Häring), a legjelesebb német történeti regényiró. A német irodalom felvirágoztatásában kiváló részük van a kor kiváló prózairóinak is. E kor szülte a legnagyobb német bölcselőt, Immanuel Kant-ot (l. o.), a kriticizmus alapítóját. Ekkor éltek Wilhelm von Humboldt (l. o.), esztetikai, bölcselő iró és kiváló nyelvész, Goethe és Schiller nagyságának egyik első hirdetője; Alexander von Humboldt (l. o.), a hires utazó és természetbuvár, kinek Ansichten der Natur és Kosmos c. művei a széppróza remekei. Kiváló történészek: Johannes von Müller, Tim. von Spittler, Ludwig Heeren, Christian Friedrich Schlosser, majd Friedrich von Raumer, Heinrich Leo és a következő korszakba átnyuló Leopold von Ranke (l. o.), a legnagyobb német történetiró. Jakob Philipp Fallmereyer (l. o.), Karl Ritter (l. o.) a tudományos és összehasonlító földrajz megalapítója, Franz Bopp (l. o.) az indogermán összehasonlító és Franz Diez (l. o.) a román nyelvészet alapvetője, a Grimm testvérek (l. o.) a német nyelvészet és mitologia tudományos megalapítói, kiknek nyomában a jeles nyelvészek egész raja támad, a bölcselő
Fichte (l. o.) és Schelling (l. o.) kiket a kettejüknél nagyobb Hegel (l. o.) vált föl az uralomban: mind oly szellemek , kik koruknak irányt adtak és nagyobbrészt elévülhetetlenül vannak bejegyezve a tudományok történetébe; hatásuk jórészt nemcsak Németországra szorítkozik, hanem kiterjed más országok szellemi világára is.
VIII. korszak. Jelenkor, Goethe halálától (1832-től).
E kornak igazi, általánosan elismert szellemi vezére nincsen, mint a multnak Luther óta; jellemző vonása, hogy az irodalom szeret a napi politika, sőt a pártok harcaiba beleszólni. Hogy mennyire gátolja ez maradandó becsü művek alkotását, azt mutatja az a sűrű feledés, mely napjainkban az u. n. Ifjú Németország (l. o.) irodalmi termékeit nagy részben borítja. Az ifjú Németország egyik feje Heinrich Heine (l. o.), a német Liednek és prózának első rangú mestere, Goethe mellett a legnagyobb német dalköltő. Szellemtől és éles szatírától szikrázó hirlapi cikkei a reakció és a romantika ellen vannak intézve , bár az utóbbiból indult ki ő is. Tökéletes formájú, érzelmes dalai mellett későbbi termékeiben frivol és arcátlan. Nincs német költő, ki a külföldön nagyobb hatást ért volna el, mint Heine. A kor legjelesebb hirlapirója Ludwig Börne (l. o.), ki kiváló esztétikai és birálati cikkeit is a politikai tendencia szolgálatában irja. Börne a forradalom fanatikusa, kitünő stilista, de nagyobb alkotásokra képtelen. A csodálat, melylyel kortársai iránta viseltettek,minap jórészt érthetetlen. Karl Gutzkow (l. o.) termékeny regény- és drámaíró, kinek Wally die Zweiflerin c. regánye arra bírta a Bundestagot (1835), hogy a jungdeutsch irdalmi termékeket eltiltsa. Vele rokon szellem Heinrich Laube (l. o.) jeles szinműíró és szinigazgató. A Jungdeutschlandhoz tartoznak még Gustav Kühne, Theodor Mundt, Ludolf Wienbarg. 1840-től kezdve lép föl a politikai lira, a márciusi forradalom előhirnöke gyanánt. Friedrich von Sallet (megh. 1843.) ilynemü költeményei nem értek nagy hatást; de valóságos vihart keltettek Georg Herwegh (l. o.) politikai költeményei, melyek IV. Frigyes Vilmos figyelmét is fölköltötték. Hoffmann von Fallersleben (l. o.). Ugyancsak a politikai múzsa szolgálatában állanak Karl Beck (megh. 1879.), Moritz Hartmann, Franz Dingelstadt (l. o.), a későbbi Burgszínházigazgató. Exotikus lirájával keltett feltünést Ferdinand Freiligrath (l. o.), néhány remek dalnak szerzője, ki eleinte azt hirdette, hogy a költőnek « a kor őrtornyán », a pártok felett kell állania, de később maga is beáll politikai lirikusnk. A kor divatjának hódolt eleinte egy osztrák Anastasius Grün is (l. o.), kinek későbbi alkotásait, melyek formai szépségük által kiválók, sokat olvasták kortársai. A szelidebb Alfred Meissner (megh. 1885.) mellett Platen tanítványa, a balladái által elhiresült M. Graf Strachwitz (megh. 1847.) távolabb áll a politikai harcoktól, mig a jeles Emmanuel Geibel-t (l. o.) még az ellenfelek támadásai sem tudták művészi álláspontjától eltéríteni. Felvirágzik a népies szójárási költészet (Kobell, Nadler, Holtei, a Stöber testvérek ). Anette von Droste- Hülshoff a lenagyobb német költőnő, a vallási és családi érzelmek és vesztfáliai hazája szépségeinek költője. Gottfried Kinkel politikai napi érdekű költemények mellett jeles lirai és epikai költeményeket is nyujt. A naiv gyemekverset műveli Robert Reinick, a gyermekmesét Wilhelm Hey, a komikus balladát August von Kopisch, mig Egon Ebart és Julius Mosen balladái komoly történeti eseményeket tárgyaznak, de a tendenciától nem mindig mentek. szép dalokat irt a sváb Gerok és a türingiai Julius Sturm. A gnomikus költészet mestere Feuchtersleben. A kor jobb hangzásu nevei közé tartoznak még: Luise v. Plönnies, Betty Paoli, Karl Simrock, Franz von Gaudy, Wilhelm Smets, J. N. Vogl, J. G. Seidl, A. Frankl, K. Dräxler-Manfred, Fr. Daumer, W. Wackernagel, L. Pfau, Al. Kaufmann, Titus Ulrich, Nik. Becker lirikusok. A magyar születésü Nikolaus Lenau egyike a legkiválóbb német lirikusoknak, a szenvedélyes vágyakokásnak, a gyötrő kétségeknek, a világfájdalomnak legfőbb német képviselője, kinek költészetében az elégületlen kor minden fájdalma tükröződik. A kor egyéb epikusai:O. Gruppe, Friedrich von Heyden, Alfred Meissner (Ziska 1848); Chr. Fr. Scherenberg (Waterloo 1849), Julius Mosen (Ritter Wahn 1831), Zedlitz (Waldfräulein 1843), Kinkel (Otto der Schütz 1841). A dráma terén eredeti szellem Chr. D. Grabbe (1801-36), ki azonban erkölcsi féktelenségének lett az áldozata. Georg Büchner Dantons Tod címü műve a kor egyik legjellemzőbb drámája. Raupachot követi a népszerüségben a lapos Cherlotte Birch-Pfeiffer, szatirikus szalonvigjátékokat ir Bauernfeld, nem kevésbbé népszerü drámairó Friedrich Halm (l. o.), Karl von Holtei és Roderich Benedix, akik mind a kor politikai irányzatától távol állanak. Griepenkerl, J. L. Klein, A. Dulk és mások a szónokias iránydráma művelői. A kor legnagyobb drámaírója Friedrich Hebbel (l. o.), kitűnö tragikus, ki azonban a borzalmas, sőt rút tárgyaktól sem irtózik. Prózai elbeszélés terén Immermann nyomán a falusi novellát kiváló sikerrel ápolják: Berthold Auerbach a sváb, Jeremias Gotthelf a svájci népélet ismertetője novellákban. Auerbach utánzói Jos. Rank, Melchior Meyr, Wilhelm Örtel von Horn. Az alakítás ereje és ragyogó leírásai által kitünö regényíró Charls Sealsfield (Karl Postel); a történeti regényben kitünt Heinrich König (megh.1869.); egyházias szinezetűek Ida Gräfin von Hahn-Hahn hosszú lélegzetű regényei; természeti képekben jeleskedik Adalbert Stifter, a kor egyik legrokonszenvesebb elbeszélője. Megemlitendők ezeken kivül a jungdeutsch irányregény utolsó művelői közül A. v. Sternberg és El. Starklof; a termékeny de felszines Karl Spindler, Henriette Paalzow, Karl Herloszsohn, Aug. Lewald, K. v. Wachsman, Robert Heller stb. Az etnográfiai regény terén jó hangzású név a Gerstäckeré, az északi történetekben kiválik Th. Mügge, vidám humorista Gaudy. Az útleírásban, essayban és tárcaírásban jeleskedtek Pückler-Muskau, Theodor von Kobbe, az üres élcelődései által elhiresedett M. G. Saphir, Adolf Glasbrenner és mások.
Az 1830-50. lefolyt húsz év irodalmát áttekintve szembetünő a termelés óriási mennyisége mellett valóban értékes művek csekély száma.
A politikai harcok, a forradalom előjelei a költészet fejlődésére nem hatottak kedvezően. 1849 után elsimulnak a politikai vihar hullámai. A politika ugyan nem hallgat el többé az irodalomban, de nem az övé már az első szó. Szembetünő azonban a hajdani német idealizmusnak, a tisztán művészi törekvéseknek tünedezése, mely balságon a nagy háború (1870-71) sem segített. Az élet mind anyagiasabb irányt vett, az ipar mindinkább tért hódított, s az életfenntartás nehézsége és sokfélesége, a militarizmus hovatovább jelentkző súlya az irodalmon is ott hagyta a maga nyomait. Ezekhez járul a modern élvhajhászat, a vallási és erkölcsi élet ijesztő lazulása, a forradalmi eszméknek rohamos térfoglalása és az irodalmi túltermelés, mely a költészetet nagyrészt a reklám jármába hajtja. Mindezek a költészet sajnálatos elhanyatlását és sok téves irányzatát vonták maguk után. Az eposz terén Oskar von Redwitz bámulatos sikere édeskés Amaranthjával (1849) az ízlés beteges elfajulásának jele. Jobb költői elbeszéléseket nyujtottak Joseph Pape és különösen Weber Dreizehnlinden-jében, mely Droste-Hülshoffra emlékeztet. Gans zu Putlitz álmadozó erdei romantikája (Was sich der Wald erzählt) mellett sikerrel műveli az epikát Otto Roquette (Walmeisters Brautfahrt). A kor leghiresebb költői elbeszélése Joseph Viktor von Scheffel (l. o.) Der Trompeter von Säckingen címü valódi költői szépségekben gazdag költeménye. Scheffel ezenkivül a történeti regénynek és a humoros dalnak mestere. Sokoldalu és világos tekintetü iró Gustav Freytag (l. o.), erősen nemzeti szabásu iró, jeles drámairó (Die Journalisten, Die Valintine), a társadalmi regény (Soll und Haben, Die velrorene Handschrift) fölül nem mult mestere, ki történeti elbeszéléseiben modorossá lesz. Egyik legnagyobb drámai tehetségöknek tartják a németek Otto Ludwig-ot (l. o.), ki egyúttal novelláival is feltünt. Egyéb elbeszélők: Eduard Höfer, M. A. Niendorf, Theodor Fontane a jeles balladaköltő, F. W. Hackländer (l. o.), kinek egykor sokat olvasott katonai életképeiben sok a felszinesség. Mély és alapos emberismerő és élénk elbeszélő Gottfried Keller, ki korunknak talán legjelesebb német elbeszélője.
A költészet- és művészetpártoló II. Miksa bajor király által Münchenbe vont irókat «müncheni iskolának» szokták nevezni, bár az ideszámított irók felette különböző irányuak és tehetségüek. Köztük a leghiresebb novellista Paul Heyse (l. o.), a bájos forma mestere költészetben és prózában egyaránt. E körhöz tartoztak még: Friedrich Bodenstedt (l. o.), a Mirza Shaffy szerzője, ki a poétai forma és a gnómikus költészetnek mestere; Hermann Lingg a Völkerwanderung irója; a kulturhistóriai novellában kitünő H. Riehl; Julius Grosse, kedvelt lirai és epikus költő; Wilhelm Hertz, középkori költők szerencsés utánzója; s végül F. A. von Schack, a költészet minden fajában jeleskedő költő is épp oly alapos, mint formás essay-iró. Miként Hertz, akként más irók is a tudós kutatásnak eredményeit igyekeztek a költészetben értékesíteni. Igy Scheffel, Georg Ebers, az egyiptomi regény legnépszerübb művelője; a germán kulturtörténeti regényben Felix Dahn tünt ki; jeles lirai költemények mellett kiváló költői elbeszélő és szatirikus, valamint regényiró az osztrák Robert Hamerling, Franz Trautmann és mások. Tehetséges lirikusokul tüntek föl: Wolfgang Müller von Königswinter, Julius Hammer (jeles tanköltő), a népies dalokban jeleskedő Otto Roquette, az alnémet szójárásban iró Klaus Groth (Quickborn a. m. eleven forrás), Julius Rodenberg (egyúttal regényszerző), J. G. Fischer (drámaköltő) és a kedélyes, egyszerü Emil Rittershaus, Albert Traeger, Richard Leander, Martin Greif, A. Leuthold (a két utóbbi első rangu), Hieronymus Lorm, Arthur Fittger, Wilhelm Walloth, von Schönaich-Carolath (a legjelesebb jelenkori német lirikus) stb. A szójárási költészet jeles művelői Grothon kivül az osztrák Fr. Stelzhamer és Kaltenbrunner, a bajor Karl Stieler, a frank Friedrich Hoffmann, az alnémet Brinckmann és Hobein. A tanköltészetben W. Jordan, S. Heller és Dranmor érdemelnek említést. Az epikai költészet jeles művelői: W. Jordan (Nibelungen) Ferdinand Gregorovius (jeles történetiró), Rudolf Gottschall (jeles irodalomtörténész), Aug. Becker, Adolf Strodtmann, az örökké fiatalos jókedvü Rudolf Baumbach, Julius Wolff (a legolvasottabbak egyike), Ed. Griesebach (Der neue Tannhäuser).
A dráma terén legtöbb napi érdekü termék. A szinpadi hatás hajhászata ijesztő mértékben felszaporította a mulékony érdekü és értékü termelést. Komoly törekvésü drámairók az 50-es és 60-as évekből: Alfred Meissner, R. Gottschall, Robert Prölss, Hans Köster, Moritz Heydrich, Nagy szinpadi sikerek fűződnek A. E. Brachvogel nevéhez, még inkább külső sikert ért el H. Mosenthal. Újabb tehetségek: Joseph Weilen, Albert Lindner, Ferdinand von Saar; Adolf Wilbrandt, az újabb kornak egyik legtehetségesebb és legkomolyabb törekvésü drámairója, kinek méltó társa Ernst von Wildenbruch, ki azonban legújabb műveiben a naturalizmusnak hódol. Az osztrák népszinmű és novella jeles művelője Ludwig Anzengruber. G. zu Putlitz, E. Wichert nemesebb törekvésü irók, Paul Lindau nagy szinpadi sikereket aratott, szintugy az alatta álló L'Arronge, Schönthan és Oskar Blumenthal. A történeti vígjáték terén föltünt Hippolyt Schaufert. A legújabb kor drámairói közül a leghangzatosabb nevek: Richard Voss, Gerhart Hauptmann és Hermann Sudermann, kik naturalisztikus irányzatuak és műveikben társadalmi kérdéseket fejtegetnek. A regényirodalmi termelés beláthatatlan tömegü és aránylag kevés értékeset mutat föl. A legjelesebb német humoristák egyike Fritz Reuter, a mecklenburgi életnek utólérhetetlen festője alnémet (plattdütsch) nyelven. P. K. Rosegger eredeti és kiváló tehetség, a stájer élet mesteri rajzolója. A jelen kornak legjelesebb regényirói a régiebbek közül Friedrich Spielhagen, az újabbak közül Hermann Sudermann. Érdemes nevek e téren: Luise von Francois, Hans Hopfen, Hermann Grimm, Konrad Ferdinand Meyer (egyik legjelesebb jelenkori iró, Jürg Jenatsch, Der Heilige), Georg Hesekiel, Wilhelm Jensen, Ludwig Steub. A törvényszéki, exotikus, politikai, biografikus regény terén sok elhibázott mű jött létre. A regényirónők között hirnevesek Fanny Lewald, Ottilie Wildermuth, E. Werner, Amely Bölte, E. Marlitt, Ida von Düringsfeld. A novella jeles művelői a régibb Theodor Storm, Hieronymus Form, és Leopold Kompert mellett Schacer-Masoch, Lindau, Marie Ebner-Eschenbach, Elise Polko stb. Julius Stinde a humoros rajz kitünő művelője.
A német császárság nem lendítettt nagyot a német irodalmon, melyben szembetünően kevés a nagy tehetség. A legújabb kor irodalma idegen költők jármát hordja, különösen Zolát, Ibsent és Dosztojevszkijt utánozzák manap német földön. A legújabb időben némi föllendülés észlelhető; hogy tartós lesz-e, az a jövő titka. De az az egy bizonyos, hogy a németek többé nem a «költők és gondolkodók» népe, mint Bulwer nevezte őket, hanem a katonák, iparosok és hivatalnokok népe, mely messze eltért a Goethe korszakának ideális hagyományaitól.
