Nyelvrokonság
Nyelvrokonság, általában jelenti különböző nyelveknek szerkezetbeli hasonlóságát; p. az indogermán s a sémi nyelvek rokonok annyiban, hogy a szótő belső változásával fejezhetik ki, amit p. a magyar s a japáni nyelv csak hátuljáruló ragokkal jelöl meg. De szorosabb értelemben a Ny.-on rendszerint nemcsak hasonlóságot, hanem közös eredetet értünk.
A magyar nyelv nem «testvértelen ága nemének», mint soká hitték és hiresztelték nálunk, ámbár ez a balhit, melyet a tudomány rég elitélt, még ma is kisért. Igaz, nincsenek oly közel rokonai, mint a franciának az olasz, a németnek az angol, vagy a töröknek a tatár. De minden művelt ember tudja, hogy a német nyelvnek - bár távolabbról - rokona a francia is, az olasznak az angol is, s hogy mindezek a nyelvek egy családból, az u. n. indogermán nyelvcsaládból valók. Hasonló foku rokonai vannak a mi nyelvünknek is, s e rokonaival az őskor századaiban együtt élt, sőt volt idő, mikor azonos volt velük, mert valamennyi egy közös alapnyelvből vált ki és változott el az idő és tér változtával. Mindjárt az első tudós, aki a magyarral is s a finn nyelvvel is megismerkedett, Fogel Márton, hamburgi orvos, már kétszáz évvel ezelőtt fölfödözte, hogy a magyar nyelv szókincse és szervezete rokon a finn és lapp nyelvével. S már száz esztendejénél több, hogy a lapp nyelvre nézve Sajnovics, a többi finn-ugor nyelvre nézve Gyarmathi Sámuel e rokonságot meggyőzőleg bebizonyította. 1848 óta Hunfalvy Pál s kivált Budenz József és tanítványai a tudománynak teljes világosságát derítették a magyar nyelvrokonság kérdésére, s ma azt mondhatjuk, hogy e tekintetben a kétségre sem oka, sem joga nincsen többé senkinek. L. még Indogermánok, Neolatin nyelvek, Nyelvtudomány, Ugor nyelvek.
