Pán
Pán (gör. a. m. legeltető), görög isten, az erdei tisztások és hegyi legelők védő szelleme, kinek tisztelete Arkádiából terjedt el nemcsak a szárzaföldi Görögországba, hanem Kis-Ázsiába és a szigetekre is. Homeros szerint Hermestől és Dryopsnak egyik leányától származott, mások szerint Zeustól és Penelopétól. Már születésekor olyan sajátságos alaku volt (szarvakkal, baklábakkal, farkkal és szőrösen), hogy még saját édes anyja is megriadt tőle, de Hermes karjaiba vette és az Olimpusra vitte, ahol az istenek nagyon megörültek a furcsa alaku jövevénynek. Majd ismét a földre bocsátották, ahol az erdőket és berkeket vette hatalmába. Ott védi és őrzi a nyájakat (Nomios), vadászik az erdők vadjaira, jó szerencsét hozva a vadásznak (Agreus), körüljár a nimfákkal, akiknek táncaiban résztvesz és kiknek mulattatására a szirinxet (pásztorsíp) feltalálta. De nemcsak ily szelid szerepe van. Mint az erdő titokzatos homályának és a fasudarak zúgásának megszemélyesítése borzalmat is kelt az emberekben és páni félelmet ébreszt bennök, mely rémító hangján alapszik. Jóslótehetséget is tulajdonítanak neki, sőt azt állították, hogy Apollót is ő tanította a jóslás tudományára. Számos szerelmi kalandjai közül, miket a költészet és képzőművészet motivumnak használt, kiemelendők: Syrinxhez való szerelme, ki a Ladon folyó partján náddá változott; Echóhoz és Peitho gráciához való vonzódása. Szent növényei voltak a fenyőfa és a tölgyfa; választott állatai: tehenek, bakok, birkák. Az alexandriai korban Pán mitosza kettős irányban kezd változni. Egyfelől mint lármás, jókedvü mezei isten belekerül Kybele és Dionysos kiséretébe, ahol zajongva járja be a hegyeket és völgyeket, ijesztgeti a fürdő nimfákat. Másfelül az isten nevét a mindenséggel (to pan) hozták összefüggésbe és ugy fogták fel, mint a természet megszemélyesítését. Ily értelemben jelentette aztán a nagy Pán a természetet és az utóbbinak enyészete a nagy Pán halálát. Ez a felfogás az újabb idők költészetében is tért hódított (Turgenyev, Költemények prózában; Reviczky Gy., Pán halála).
Pán (Firenze).
A keresztény művészetben és mitoszban Pán a maga sajátszerü, félig szatirikus, félig állati alakjával, bakkecske lábaival, és szarvaival (l. Daphnis, hol Pán képe is megvan és az ábrát) kétségkivül hozzájárult az ördög és ennek egyik speciális alakja, Mephistopheles kiképződéséhez. A rómaiaknál Pán annyi mint Inuus v. Faunus (l. o.). V. ö. Schröter, Ueber den Mythos des Pan (Saarbrücken 1838); Gebhard, Zur Geschichte d. Panskultus (Braunschweig 1872); Welzel, De Jove et Pane diis arcadicis (Boroszló 1879).
