Portugál irodalom.

Teljes szövegű keresés

Portugál irodalom. A P. a román irodalmak közt a legifjabb és Portugáliának ugy fekvésénél mint csekély népességénél fogva leginkább ki volt téve az idegen hatásoknak. A P. első korszaka (a XIV. sz.-ig) a provençal műköltészet; Második korszaka (a XVI. sz. elejéig) a spanyol irodalom; harmadik korszaka (a XVIII. sz. közepéig) olasz klasszikai és a drámában spanyol művek; negyedik és ötödik korszaka pedig (a XVIII. sz. közepétől napjainkig) eleintén a francia klasszicizmus s később az angol és a német irodalom hatása alatt állott. A nemzeti irodalmat főként lágy, áradozó szentimentalizmus és melankolikus borongás jellemzi.
I. korszak (1200-1385). A P. a XII. sz. elején keletkezett udvari dalköltők poézisével kezdődött, de teljes virágzásra csak a XIII. sz. közepe táján jutott, amikor is fénypontját dom Diniz-zal (Dénes), a legkitünőbb portugál troubadourral elérte. A királyon kivül dalköltéssel foglalkoztak a király két természetes fia: dom Alfonso Sanches és dom Pedro barcellosi gróf, akik köré számos főúri és polgári költő csoportosult. Mintegy 200 költő neve ismeretes e korszakból. Összesen pedig mintegy 2000 dal jutott reánk. Abban a hat nagy kézirati daloskönyvben, a cancioneirosokban (l. Cancionero) vannak meg, amelyek voltaképen két gyüjteményből állnak. Az első gyüjtemény, mely spanyol földön keletkezett, X. Alfonz számos Mária-énekét (401 darab) foglalja magában és három egymástól jelentékenyen eltérő XIII. sz.-beli kéziratban van meg. Újabban az énekek Cantigos de Santa Maria de Don Affonso el Sabio c. alatt (Madrid 1889) jelentek meg. A második gyüjtemény három töredékes daloskönyvből áll, amelyek közt a legrégibb a XIV. sz.-ból való és Cancioneiro de Ajuda (A Lisszabon melletti ajudai könyvtárban) néven ismeretes. Kritikai kiadásban 1895. Michaëlis Vasconcellos Karolina adta ki. A második, terjedelmes XVI. sz.-beli kódexet, amely a vatikáni könyvtárban van, teljesen Monaci Ernő (Il Canzoniere portoghese della Biblioteca Vaticana, Halle 1875) és javított szöveggel Braga Teofil (Lisszabon 1878) adta ki. A harmadik, bő tartalmu kódexet, ezelőtt Colocci Angelo humanistáé volt, jelenleg pedig Brancuti grófé, Il Canzionere portoghese Colocci-Brancuti c. alatt Molteni adta ki (Halle 1880). A portugál troubadourköltészet java része hangjában, szellemében és formában a provençal minták után alakult; e költésnek csak mintegy harmadrésze áll nemzeti, és hangját, szellemét és alakját tekintve, népies dalokból, melyeket könnyed, élénk ritmus, egyszerü strófa-szerkezet és gyakran a párbeszédes alak jellemeznek. Dénes királyon kivül, aki a költésnek ezt a faját előszeretettel művelte (138 dalát kritikailag megrostálva újabban Lang A. R. adta ki, Strassburg 1894), a következő troubadourok érdemelnek még említést: Estevam da Guarda, a király kancellárja, Joam Coelho, Pae Gomes Charinho, kasztiliai tengernagy, Rodrigueannes Redondo, Airas Nunes stb. E korszak legkésőbbi műve, XI. Alfonz kasztiliai király költeménye már spanyolul van irva. Tehát már 1340 és 1350 közt kezdett a spanyol hatás nyilvánulni. Spanyol irók azonban (igy Pero Gonzalez de Mendoza, Diego Furtado de Mendoza, Macias lovag, Alfonso Alvares de Villasandino stb.) még egy századon át éltek a galiciai v. portugál nyelvvel, de nemsokára egyes portugál irók már spanyol nyelven kezdenek irni.
E korszak prózairodalma nagyon szegény. A legtöbb prózai mű franciából és latinból való fordítás. Átültették a szentirás egyes részeit, feldolgozták a szentek életéről szóló fejezeteket, azonkivül készítettek egyébnemü épületes tartalmu műveket s közmondásgyüjteményeket (O Horto do sposo) stb. A világi olvasmány az ókori mondák anyagából és az Artus- és a gral-mondakörből vett lovagregényekből került ki. Nyomtatásban csak két ilyféle lovagregény van: Estoria do muy nobre Vespasiano (1495) és Cavalleiros da Mesa Redonda (megjelent Berlinben 1887). A történetirás első csirái a rövid krónikákban kereshetők, amilyenek voltak: Chronica da fundaçăo do moesterio de Săo Vicente de Lixboa; Chronica da conquista do Algarve, továbbá a nemesi könyvekben, melyek közül a Nobilario-t Pedro barcellosi gróf, Dénes kiály fia maga irta v. iratta. Az önálló lovagi költészet első kezdetei is még a XIV. sz.-ba esnek. A hires Amadis-regény első, a XIII. sz.-ban keletkezett szerkezete is valószinüleg egy portugál troubadour műve, mely portugál nyelven volt irva.
II. korszak (1385-1521). A XV. sz., mely Portugália történelmi fejlődésére nézve a legjelentékenyebb, irodalmi szempontból tekintve szegény. Különösen a korszak első felében uralkodott néma csend a költészet mezején. Aztán a nemzeti költészet virágzásnak indult és teljesen kiszorította a provençali formákat. Az egyszerü, népies copla, quadra vagy trova, mely az epikai költeményekben már udvarképes volt, most, hogy a lirai udvari és műköltészet is fejlesztette, cantiga-vá és vilancete-vé (vagy villancico) nemesült, melyeknek magyarázására a volta és a glosa szolgált. A felsoroltakon kivül más nemzeti versformák is virágzottak. Említendő, hogy mig az első korszakban számos kasztiliai s más iró portugálul irt, viszont most portugálok a kasztiliai testvérnyelven irtak költeményeket, különösen azóta, amióta számos spanyol hercegnő portugál király alapította burgundi ág védelme alatt is virágzott. Főkép Duarte király, János testvére, dom Pedro infans és ennek fia érdemelnek említést mint olyanok, akik a költészetet pártolták. V. Alfonz, II. János (1481-95) és Emánuel (1495-1521) királyok is sokat tettek a költészet felvirágzása érdekében. Az ő uralkodásuk idejébe esik a fénykora annak az új portugál udvari költészetnek, amelynek terméket Garcia de Resende költő gyüjtötte össze és adta ki. Az ő Egyetemes dalgyüjteménye (Cacioneiro geral, Lisszabon 1516; újabban Kausler adta ki, 3 köt., Stuttgart 1846-1852) mintegy 150 költőről (a XV. sz. második feléből és a XVI. sz. első két tizedéből) emlékezik, akiktől költeményeket is ád. E költemények, melyek nagyobbára portugál nyelvüek (csak néhány van spanyolul irva), legnagyobb részben mulattató tartalmuak. A költészet komolyabb faját leginkább egyházi dalok, erkölcsbölcseleti értekezések, történelmi elbeszélések és hazafias panaszdalok teszik. A Dante hatása alatt létrejött álomképek, látomások, pokoljárások s az Ovidius heroidáinak utánzatai pedig a későbbi, olykor elegiai hangu szerelmi dalokhoz képezték az átmenetet. A víg költészetnek ártatlan tréfák, de gyakran durva szatirák, átkok, kérdések, tanácsok, vallomások, szerencsekivánatok stb. voltak az egyes fajai. A Resende könyvében említett költők nevezetesbjei ezek: Alvaro de Brito Pestanha, Alvaro Barreto, Guterrez Coutinho, Ferman de Silveria, Nuno Pereira, Joăo Rodrigues de Sá e Menezes, Diogo Brandăo, Joăo Manoel, Jorge de Aguiar, Gonzalo Mendes Sacoto, Duarte da Gama, Duarte de Brito. Valamennyi e könyvben előforduló költő fölött óriási magasságban négy válik ki, akik egyszersmind a harmadik korszakba vezető utat is előkészítik. E négy költő: Christovam Falcăo, Bernardim Ribeiro, Gil Vicente és de Miranda. Az eslő, Falcăo, vagy amint ő maga magát nevezni szokta, Crisfal, számos kisebb költeményen kivül csak egy Crisfal c. eklogát irt (legújabban 1894. Oportóban jelent meg), amely a P. legrégibb ilynemü terméke és költői becsénél fogva is nagy jelentőségü. A maga átélt szerelmi búját panaszolja benne epedő lágysággal és a sóvárgó melankolia borongó hangján. Ribeiro, aki szintén irt eklogákat (legújabb kiad. 1890), főkép Saudades c., félig pásztor-, félig lovagregénynek mondható szentimentális prózai művéről nevezetes, amelyet a nép a könyv kezdő szavaival Menina e moça címmel (Lisszabon 1559; legújabb kiad. 1891) ruházott fel. Ribeiro barátja és tanítványa, Sá de Miranda arról nevezetes, hogy a nemzet költői iskolát újjá alakította és a régi, elavult honi versformákba új tartalmat öntött. Carta-i v. Satyra-i és minden ízükben népies Egloga-i egy új szellemnek és ízlésnek vetették meg alapját.
A próza művelésével is a királyi ház számos hercege foglalkozott. Sokat fordítottak vagy fordíttattak mások által Ciceróból, Senecából, Quintus Curtiusból stb. I. János (szül. 1365., uralkodott 1385-1433.) a Mária-kultusz előmozdítása céljából imakönyvet irt, továbbá zsoltárokat szerzett (Salmos para os finados) stb. Duarte király (szül. 1391., uralkodott 1433-38.) fő műve a Hű tanácsadó (O leal conselheiro, Páris 1854) c., 90 fejezetre oszló morálfilozofiai munka, mely azonban teljesen hijával van az önállóságnak. Egész fejezetek vannak benne, amelyek már iróktól valók. Pedro infans (szül. 1392., megh. 1449.) fő munkája az Erényes jótevő (Virtuosa Bemfeitora), mely 6 könyvből és 95 fejezetből áll, nem egyéb mint Seneca De beneficiis c. értekezésének parafrázisa. Tengerész Henrik herceg (1394-1460), Joăo infáns, Affonso barcellosi és grabançai herceg, V. Alfonso (szül. 1432., uralkodott 1448-1481.) is többé-kevésbbé érdemeket szereztek az irodalom körül. De nemcsak királyok és hercegek, hanem egyetemi tanárok, papok, szerzetesek stb. is dolgoztak az irodalom mezején. Említendők egy névtelen tanító irányu komplikációja: A Corte Imerial (Királyi udvar), Pero Menino Livro de Cetreria-ja (vadászatról szól), Vasco Fernandes de Lucena Cicero- és Plinius-fordításai stb. Szónokokban sem volt hiány, igy p. az utóbb említett Luvena is kiváló szónok hirében állott. A történetirás is nagyot haladt e korszakban. A XV. sz. legnagyobbjai e téren: Fernam Lopes, Gomes Eannes de Zurara, Vasco Fernandes de Lucena és Ruy de Pina. A portugál történetirás tulajdonképeni megalapítója: Lopes, aki lelkesülten, de azért pártatlanul és drámai élénkséggel irja le Kegyetlen Péter és Szép Ferdinánd tetteit Chronica del Rey D. Johann de boa memoria, Chronica de D. Fernando és Chronica de D. Pedro c. krónikáiban. Zurara Portugáliának első afrikai hódításairól és ezek hőseiről is, Ruy de Pina legbecsesebb műve II. Jánosról irt krónikája (Chroniva de D. Joăo II). Lucenától irott munka nem maradt fenn. Említendők még egy névtelen Chronica do Condestavel-ja, Frei Joam Alvares Chronica do Sancto e virtuoso iffante D. Fernando (Lisszabon 1527) c. műve és Albuquerque indiai levelei, melyeket királyához irt (114 belőlük megjelent, u. o. 1884).
III. korszak. A Sá de Miranda importálta klasszikai olasz ízlés meghonosodtával a portugál nemzeti irodalom aranykora kezdődik, amelyben a költészet és próza, az epika, lira, dráma, a történetirás és regény egyaránt virágzottak. Költeményeinél kevésbbé nemzetiek Sá de Miranda teljesen olasz minta után irt vígjátékai: Os Esttrangeiros (Az idegenek, 1527-1528) és Vilhalpandos (1538?), melyek Bibbiena és Ariosto hatását mutatják és amelyek révén Mirandát a portugál dráma egyik alapvetőjének tekintik. Az első klasszikus ízlésü tragédiát (Ines de Castro) Ferreira Antal adta ki, aki csakis portugál nyelven irt és portugál nemzeti tárgyakat dolgozott föl; O ciso (A féltékeny) c. műve, mely mint az előbbeni, szintén Olaszországban játszik, joggal nevezhető a legrégibb modern jellem-vígjátéknak. Miranda és Ferreira köré számos más költő csoportosult, akik közt Diogo Bernardes és testvére Frei Agostinho da Cruz, Pero d'Andrade Caninha, Dom Manuel de Potugal, Falcăo de Resende, francisco de Sá e Menezes voltak a legkiválóbb lirikusok. Mindeme költők az u. n. quinhenttista iskolát alkották, amely a népre nem igen volt hatással. Pedig a portugál nép, melynek nemzeti öntudatát az e korba eső, Ázsiában, Afrikában és Amerikában tett hódítások nagyon növelték, vágyva-vágyott nemzeti lelkesedésének a költészetben is szószólójára találni. Gil Vicente, a portugál dráma megteremtője irt is népies költeményeket s Gonçalo Annes Bandarra is adott ki hazafias tárgyu költeményeket (Trovas em ar de profecias, 1664). a portugálok legnagyobb költője, a világhirü Camjeles pedig szintén a nemzeti nagyság dalosává lett Lusiada-iban. Gil Vicente mellett számos kisebb-nagyobb tehetségü költő: Antonio Prestes, Antonio Ribeiro, Chiado, Henrique Lopes, Affonso Alvares, Jeronymo Ribeiro és Camjeles irt még nemzeti tárgyu darabokat. A portugál nemzeti nagyság letüntével a költészet mezeje is hervadozni kezdett. A hősköltemények, melyeket Camjeles utódai irtak, inkább elegiai panaszdalok voltak, mintsem epopeák. Luiz Pereira Brandăo Elegiada-ján (Lisszabon 1588 és 1785), melyben Sebestyén király bukását dolgozza föl, már-már a beözönlő gongorizmus hatása érzik. Ezenkivül még két eposz érdemel említést: Gabriel Pereira de Castros Ulyssea-ja (1636) és Vasco Mouzinho de Quevedo e Castello-brancos Affonso Africano-ja (Lisszabon 1611, 1787).
Mikor nemzeti és politikai önállóságukat a portugálok elvesztették, a spanyol Fülöpök alatt a P. is teljesen a spanyol irodalom hatása alá került. Sok portugál költő anyanyelve mellőzésével egyenesen spanyolul irt. Csak néhány olyan költő volt, akik Camjeles szellemét követték irásaikban (comonistas). Ezek közül nevezetesebbek: Balthasar de Estaço, Estevam Rodrigues de Castro, Ferman Rodrigues Lobo Soporita, aki legelőször adta ki a nagy Camjeles Rima-it, és Frei Bernando de Brito. A pásztori költészetben is néhány költő megőrizte a nemzeti sajátos vonásokat, igy Fernăo Alvares do oriente (Lusitania transformada, Lisszabon 1607 és 1781), de főként Francisco Rodrigues Lobo (Primavera, Pastor peregrino és O desenganado), aki az udvari képzettségről irt, Côrte na aldeia e Noites de inverno c. szellemes értekezésével a P.-ban a szónoki prózát alapította meg. Meg kell még említenünk Eloy de Sotomayor Ribeiras do Mondego c. alatt megjelent pásztori költeményeit (Lisszabon 1623) és Manoel da Veiga Tagarrónak, a legünnepeltebb két portugál bukolikus közé számított költőnek Laura de Amphiso (Evora 1627) c. alatt megjelent pásztori költeményeit, melyeken már erősen érzik Lope de Vega hatása.
A spanyol uralom alól való felszabadulás után is (Bragançai IV. János, 1640) a P. a spanyol irodalom hatása alatt állott és annak sorsában osztozott. Ugy a marinizmus mint a gongorizmus behatolt a portugál művekbe. E korszak nevezetesebb költői: Manoel de Faria y Sousa (Fuente de Aganippe, 4 köt., Madrid 1644), Antonio Barboso Bacellar (1610-63), Violante de Ceo apáca (1601-93) és Dona Bernarda Ferraira de Lacerda (Soledades do Bussaco). A korabeli gongorisztikus, bombasztikus ízléstelenség ellen Jacinto Freire de Andrade, a kitünö prózaista szállott síkra szellemes és éles gúnynyal megirt paródiáiban, de persze sikertelenül. A portugál szinpad a nagy spanyol drámairókat uralta, e mellett néhány portugál dramatikustól (Diamante, mattos Fragozo) is adtak elő darabokat. A hires és zseniális történetiró, Francisco Manoel de Mello is irt egy vígjátékot (O fidalgo aprendiz), azonkivül számos pásztori párbeszédet és egy kötet lirai költeményt (As segundas tres musas de Melodino). A XVII. sz.-beli portugál nyelvü drámairodalom legterjedelmesebb termékei Manoel Coelho Rebello A musa entretenida de varios entremeses (Coimbra 1658 és Lisszabon 1695) c. alatt megjelent bohózatai, amelyek a legrégibb portugál közjátékokhoz tartoznak. A XVIII. sz. elején, V. János udvarában az olasz operák hatása alatt komikus operák kerültek szinre, melyeknek szerzője a braziliai Antonio José da Silva volt, akit az 1739 okt. 18-iki autodafén elégettek.
E korszak prózairodalma ugyanily mederben haladt. Nagyon kedveltek voltak a lovag- és pásztor-regények, valamint a dramatizált novellák, melyek a XV. sz. első fele kalandos hangulatának nagyon megfeleltek. Az az óriási siker, melyet az Amadis de Gaula c. pásztorregény aratott, számos folytatásnak és utánzásnak adott létet. Nevezetes mű volt Francisco de Moraes Palmeirim d'Inglaterra c. regénye (iródott 1544., nyomtatott először Evora 1567), és Jorge Ferreira de Vasconcellos Memorial das proezas da segunda tavola redonda (Coimbra 1567 és Lisszabon 1867) c. műve, melynek tárgya nagyobbrészt a breton mondakörből való. Vasconcellos, aki mint lirikus is kitünt, még három drámát is irt: Comedia Euphrosina (Lisszabon 1616 és 1786), Ulysippo (1618), Aulegrafia (1619). Joăo de Barros-nak, a hires történetirónak Cronica do Emparador Clarimundo c. műve (Coimbra 1520 és Lisszabon 1791) való történet képében a burgundi fejedelmi ház keletkezése történetének regényes rajzát adja. Érdemes a megemlítésre, hogy Barros a burgundi ház családfáját Magyarországban keresi. Nevezetes művei e kornak Bernardim Ribeiro már említett regénye: Menina e moça, Jorge de Montemayor hires Diana-ja, amely azonban spanyolul van irva és Gonçalo Fernandes Trancoso: Contos e historias de proveito e exemplo c. alatt megjelent (1585 és 1596) novellái.
A század közepén a kalandozás vágyai, a letünt lovagság képei helyett a történelmi események kezdték az irók képzeletét foglalkoztatni. Ugyanaz a hősiség, amely a Lusiádák iróját lelkesítette, számos történelmi műnek is adott létet, amelyeken, noha prózában és a krónikák stilusában voltak irva, az eposz költői lehellete érzik. Igy keletkeztek a Historia tragico-maritima (Lisszabon 1773), a Decadas c. mű (kezdte Joăo de Barros, folytatták Diogo do Couto és Antonio Bocarro), Albuquerque Commentariosai (4 köt., u. o. 1557 és 1774), Gaspar Correia Lendas da India c. műve (4 könyv 8 kötetben, u. o. 1858-1882), Ferman Lopes de Castanheda: Historia do bescobrimento e conquista da India pelos Portuguezes (4 köt., Coimbra 1551 és Lisszabon 1833) c. műve, Antonio Galvăonak Tratado dos diversos e desvariados caminhos por onde nos tempos pssados a pimenta e especiaria veyo da India ás nossas partes, e assim de todos os descobrimentos (Lisszabon 1563) c. munkája és Ferman Mendes Pinto Peregrinaçoesei (u. o. 1614 és máskor). A fölfedező korszak királyainak is akadtak történetirói (Garcia de Resende, Damăo de Goes, Francisco de Andrala, Frei Bernando da Cruz).
A régi történelmi munkákat is számosan dolgozták át, a század vége felé pedig, az idegen uralom nyomása alatt, egy az egész nemzet történetét felölelő mű szüksége vált érezhetővé. Legnevezetesebb ilynemü munka a Frei Bernando de Brito megkezdette: Monarchia Lusitana (1 köt. 1597; 2 köt. 1600; újonnan megjelent 8 köt., Lisszabon 1806) c. mű, amelynek befejezett két első része Portugália keletkezésének történetét adja elő az államélet kifejlődéséig. Tovább folytatták e munkát négy alcobacei szerzetes: Frei Antonio Brandăo (1609) és unokaöcscse Frei Francisco Brandăo (1632), Raphael de Jesus (1683) és Manuel dos Santos, akik azonban csak az Afrikában véghez vitt hőstettek kezdetéig jutottak el (1415). Összefoglaló, teljes képet Portugália történetéről Faria e Sousa adott Epitome-jében (Madrid 1624 és más ízben) az Europa Portuguesa, Asia Portuguesa, Africa Portuguesa, America Portuguesa c. önálló műveiben, amelyek azonban mind spanyolul vannak irva. Mesterien dolgoz fel egyes korokat a portugál történelemből Francisco Manoel de Mello Epanaphorasaiban; a hires prózairó, Frei Luis de Sousa is számos kitünő krónikát hagy hátra; Jacinto Freire de Andrade különösen klasszikus stilusával válik ki a hisztorikusok között.
A szónoklat terén a legnagyobb alak Antonio Vieira jezsuita atya, aki élte javát mint misszionárius a portugál Amerikában töltötte és visszatérte után tüzes nyelvvel védte az amerikai benszülöttek jogát a hódítók bírásvágyával szemben s pártját fogta a zsidóknak. Óriási hatása volt IV. János kormányára. Prédikációi és beszédei, melyeknek révén a portugálok legnagyobb szónokának tartják, 16 kötetben jelentek meg (Lisszabon 1679-1754). Méltó társa Vieirának a szónoklás mezején Padre Dr. Manuel Bernardes atya (1644-1710), aki Sermjeles e Praticas (u. o. 1771) c. alatt megjelent beszédein kivül egyéb épületes tartalmu műveket is irt (Luz e calor, u. o. 1696; Floresta de apophtegmas, 5 kötet, 1706-28). A levélirodalom terén három mű válik ki: Vieiras Cartas-ai (4 köt.,) Marianna Alcoforado apáca öt levele, melyek az igazi szenvedély nyelvén szólnak a szerelemről, és Francisco Manoel de Mello Cartas familiaresei (Róma 1664). Ugyancsak Mellótól, ettől a zseniális polihisztortól való a művelődéstörténelmi szempontból nevezetes Házasok tükre c. mű (Carta de gauia de casados, 1650, 1873) és a szatirikus Dialogos apologaesok.
IV. korszak. A P.-t épp ugy mint többé-kevésbbé valamennyi irodalmat a XVIII. sz. elején a francia klasszikai irodalom befolyásolta. Francisco Xavier de Meneses, Eniceira grófja nemcsak hogy lefordította Boileau Art poétique-jét, hanem a benne hirdetett tanok példázására egy gyönge, költőietlen s unalmas eposzt is irt, amelyben a portugál minárkiának burgundi Henriktől való megalapítását zengi (innen a mű címe: Henriqueida, Lisszabon 1741). A francia akadémia mintájára 1721. megalapították az Academia real da historia portuguesa-t, amelynek azonban nem volt befolyása a szépirodalom fejlődésére. Ez akadémiánál sokkal nagyobb hatással volt a portugál költészet fejlesztésére az az egyesület (Arcadia), amely mintegy harminc törekvő tehetséges portugál költőből állott, akik a portugál nemzeti formákban (arcades) a francia álklasszikusokat utánozták. Pombal márki is, aki Portugália kormányát a felvilágosodott despotizmus szellemében vezette, eleinte szintén pártfogást igért az Arcadiának, de később a kormány az egyesülettel ellentétbe jött, ugy hogy az arcadesek egyik legkiválóbbja: Pedro Antonio Correa a börtönben halt meg, ahová Pombal személyes boszuja juttatta. Correa főkép Horatiust utánozta sikerrel, amiért is portugál Horatiusnak nevezik: irt azonkivül néhány vígjátékot is Terentius darabjainak mintájára. Egy másik arcadista Antonio Diniz da Cruz e Silva kitünő komikus eposzt adott (O híssope); Domingos dos Reis Quita főleg a bukolikus költést művelte, azonkivül francia mintára több tragédiát irt; Manoel de Figueiredo szintén sokat buzgólkodott a drámairás emelésén, több jóakarattal mint tehetséggel; Francisco Diau Gomez inkább mint kritikus volt hires, semmint költő. Ez időtájt a francia irodalom hatása túlsúlyra emelkedett Portugáliában, különösen a szinpadon, bár Angliának Portugália politikai viszonyaira való befolyásával az angol művek fordításai is mindinkább nagyobb számmal özönlötték el a P.-at.
Csak a század vége felé vetett két költő új fényességet a portugál költészetre. Az egyik, Francisco Manoel do Nascimento atya (1734-1819), költői nevén Filinto Elysio, a szigoru klasszikus-nemzeti irány legkiválóbb képviselője, aki főként mint lirikus volt kitünő. A másikat, Manoel Maria Barbosa du Bocage-t, a Nova Arcadia megalapítóját, remek, finoman csiszolt szonettei révén kortársai istenítették. Sok utánzója is akadt, akik az ő cégére alatt a gongorizmusnak egy újabb fajtáját: az elmanismót (Bocage álneve után, mely Elmano volt) honosították meg. Követői közül említendők: a tragédiairó Joăo Baptista Gomez (Nova Castro) és J. M. da Costa e Silva (O passeio). Nascimento atya klasszikus iskolájának voltak hivei: az idilljeiről és canzoneiről hires Domingos Maximiano Torres; a szabadelvü tudós és ódaköltő: Antonio Ribeiro dos Santos; a jeles szatirikus: Nicol. Tolentino de Almeida; a főleg mint matematikus nevezetes filozofiai költő: José Anastacio da Cunha, akit Composiçjeles poeticas-ai egynémely szép költeményében a megnyilatkozó finom érzés és a melankolia boruja a romantika előőrsévé avat. Az idegen iránt való szeretetben a legtovább José Agostinho de Macedo ment, aki O Oriente címü eposzához (ugyanazt a tárgyat dolgozta fel benne, amelyet Lusiadas-aiban Camjeles) fűzött jegyzeteiben azt bizonyítja, hogy a portugálok legnagyobb költője mindent az előtte élt olasz és spanyol költőktől kölcsönzött. macedo legjobb költeménye: a meditaçjelo.
A drámai költészet még mindig a francia nyomokon haladt. Az akadémiától megkoszoruzott Osmia c. tragédia is (1785, 1788, 1795 és 1835), bár nemzet tárgya volt, szorosan ragaszkodik a francia egység-szabályokhoz. Ugyanilyfélék Manoel Caetano de Pimenta Aguiar tragédiái és Pedro Nolasco da Cunha németből, angolból és franciából való drámafordításai is.
A próza terén a XVIII. sz. legkiválóbb munkáit a történelmi akadémia kiadványai teszik. Említést érdemel három, a külföldön élt portugál gondolkozó: Antonio Nunes (Cartas sobre a educaçăo da mocidade, Köln 1760), Luis Antonio Verney (Verdadeiro methodo de estudar) és főként Francisco Xavier de Oliveira, aki a protestántizmusra való áttérése miatt hazájából menekülni volt kénytelen. Munkái: Cartas familiares, historicas, politicas e criticas és Discursos serios e jocosos (3 köt., Hága 1742 és Lisszabon 1855).
V. korszak. A XIX. sz.-ban a felszabadulásra való törekvések és a politikai átalakulások a portugálokban is felélesztették és lelkesítették a nemzeti öntudatot. Számos fiatal költő ennek a nemzeti érzésnek a szolgálatába állott és költészetüknek új, népiesebb irányt adtak. Az idegen nyelven való irás rossz szokása is megszünt. S aztán, mint majd mindenütt Európában, Portugáliában is keletkezett romantikus iskola, amelynek feje Almeida Garrett volt. Mellette Alexandre Herculano de Carvalho e Aranjo küzdött a legtöbb sikerrel a romanticizmus zászlaja alatt. Mindketten Francia- és Angolországban érezték át az új szellem éltető fuvallatát és hazájukba térve, nemzeti irodalmuknak ez új, szabad irányban való fejlesztését tűzték ki céljokul. Almeida Garret legelső, feltünést keltő költeményét (Camjeles, Páris 1825) a száműzetésben irta. A legnagyobb portugál költőnek életét és halálát zengi benne mély, hazafias érzéssel. Ugyancsak Párisban, a szerzetesrendek ellen irta Dona Branca ou a conquista do Algarve c. szatirikus költeményét. Legnevezetesebb mindazáltal Adozinda (London 1828) c. verses regénye, mely romantikus szellemben és a nemzeti néprománcok felhasználásával van irva. Almeida Garrett mint régi művek kiadója is szerzett érdemeket. Lirája egyhangu; regényeivel (Arco de Santa Anna, Viagens na minha terra) hazai tárgyakat dolgozván fel, új ösvényre vezette a P.-at. Herculano (l. o.) legjelentékenyebb volt mint történetiró, nagy érdemeket szerzett azonkivül a legrégibb portugál forrásmunkák kiadásával. Költeményeiben új hang zendül: a vallásos lira hangja. Harpa do Crente c. költeménykötetét a nemes pátosz jellemzi. Történelmi fő műve, melyben először adja Portugáliai külső és belső fejlődésének igazi képét, a Historia de Portugal, sajnos, nincs bevégezve. A harmadik nevezetes romantikus Antonio Feliciano de Castillo, az előbbi kettőt felülmulja. Főként verselése volt tökéletes és nyelve zengő. Sokat fordított a klasszikus és modern iróktól is. E három költő vágta csapáson egy sereg követő haladt, akik a vígjátékot, a komoly drámát, a nagyobb elbeszélő költeményeket, a történelmi regényt, a történetirást stb. művelték. A legnevezetesebb történelmi regényirók: Augusto Rebello da Silva (A mocidade de D. Joăo V., 7 köt., Lisszabon 1851-53); Odio velho năo Cança), Andrade Corvo (Um anno na cjelrte, 2. kiad. 1863), Mendes Leal, Gomes de Amorin, Garrett legkiválóbb taníttványa (O amor da patria, 1879; Os Selvagens 1875), Bernardino Pintheiro (Amores de um Visionario, 1874), Silva Gayr (Mario), Oliveira Martins (Phebus Moniz), Figaniere (Guesto Ansures, Lisszabon 1883), Arnaldo Gama (A ultima freira de S. Nicolao), Pinherio Chagas (Ultimo Rei Cavalliero). A legnevezetesebb regényiró a termékeny Camillo Castellobranco (megh. 1890.) volt, aki történelmi regényeken kivül (O senhor do Paço de Ninăes, Lucta de Gigantes, O Juden, O regicida) a legkiválóbb portugál társadalmi regényeket irta (Amor de perdiçăo, Amor de Salvaçăo, O retrato de Ricardina, O bem e o mal). A romantikus lirikusok közül említést érdelemnek: José Freire de Sepra Pimentel, A. L. Palmeirim, Joăo de Lemos,Gomes de Amorim, Mendes Leal, Bulhăo Pato és főleg Ribeiro Tamás (Dom Jayme, Sons que passam, A Delfina do mal). Az említettek közül számosan a drámát is művelték, igy Mendes Leal, Gomes de Amorim, Sepra Pimentel, C. Castellobranco, akik mellett még Biester Ernő és Cordeiro Rikárd drámairók említendők: Újabban a legtöbb sikert arattak: A. Ennes: Os Lasaristas, Lopes de Medonça: O Duque de Visen és Joăo do Camara: Dom Affonso VI. c. darabjai.
Garrett halála után az új nemzedék a romanticizmust a féktelenségig vitte: ez ultraromantikusokat aztán az ifju portugálok váltották fel, akik a coimbrai egyetemen Hegel és Comte filozofiájával ismerkedvén meg, ennek hatása alatt a nemzeti románc- és meseköltészet, a mondák kutatásával, a nyelvtudománynyal, szóval a régi irodalmi művek kritikai tanulásával kezdtek foglalkozni. Az Eschola de Coimbra (coimbra iskola) 1865. kitört harcában a szóvivők voltak: Joăo de Deus, akit Braga Teofil a világ legelső lirikusának nevezett; Anthero de Quental, a költőfilozofus, kinek (21) szonettjei mesterművek, és Braga T., aki Comte pozitivizmusát ismertette meg a portugálokkal Visăo dos Tempos-ában. A romantikus és a pozitivista fő irányokon kivül vannak a P.-ban pesszimisták, szocialisták, naturalisták, szimbolisták, szatanikusok és parnaszszisták stb. A romantikus irány követői közül nevezetesek: Guerra Junqueiro, Gonçalves Crespo, Joăo Penha, Eça de Queiroz, aki Padre Amaro, Primo Basilio és Maios c. regényeiben Zolát utánozta s a francia naturalizmust honosította meg. A coimbrai iskola mellett számos más, önálló tehetség fejlődött; Oliveira Martins, a kiváló történetiró, Rodrigues de Freitas, aki szociálökonomiai tanulmányaival tünt ki; a korán elhunyt Julio Diniz, aki főként a falusi történeteket művelte szerencsétlen kézzel. A lirikusok legkiválóbbjai: Guilherme Braga, Manoel Duarte de Almeida, Joaquim de Araujo, Christovam Aires stb.
Vessünk most egy pillantást a tudományos P. fejlődésére. A tudományok Portugáliában csak a királyi tudományos akadémiának 1779. való megalapításával (Duque de Lafoes) indultak lendületnek. Ez az akadémia és a Coimbrai egyetem számos történelmi munkát adott ki (Portugaliae momumenta historica, Memorias, Annaes). Nevezetes művek: J. Silvestre Ribeiro, Historia dos estabelecimentos scientificos litterarios e artisticos de Portugal (15 kötet, Lisszabon 1871-85); Antinio da Costa, Historia da instrucçăo publica em Portugal (u. o. 1878-88), és Henrique da Gama Barros, Historia da administraçăo publica em Portugal (u. o. 1885-91). Portugál régi tudósainak történetére nézve fő forrásmunka a Bibliotheca Lusitana (Diego Barbarosa Machadótól, 4 kötet, u. o. 1741-59), és az Innocencio Francisco da Silva megkezdette és Brito Aranha folytatta Diccionario bibliografico portuguez, melyből 1890-ig 15 kötet jelent meg. Portugália szellemi életéről a lapok közül legjobban tájékoztat a Revista de Portugal, mely (Oporto) 1889 óta áll fenn. Portugál költemény-gyüjteményeket adtak ki: Almeida-Garret (6 kötet, Páris 1834); Braga (Lisszabon 1877); Leite de Vasconcellos (Oporto 1880); Quental (u. o. 1881) stb.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages