Quintilianus
Quintilianus Marcus Fabius, római iró, szül. Kr. u. 35 és 38 között valószinüleg Calagurrisban (Hispania), megh. 96. vagy csakhamar ezután. Atyja rétor volt, aki fiát gondosan neveltette. Rómában korának legelső szónokait hallotta (Julius Africanust, Servilius Novianust, Galerius Trachalust, Vibius Crispust, Julius Secundust). 59. visszatért Hispaniába, s ott maradt 68-ig, amikor Galba császárral együtt Rómába ment s ott is maradt kettős minőségben, mint ügyvéd és a retorika nyilvános tanára; ez utóbbi állásában ő volt az első, aki Vespasian idejében tanári működéséért fizetést húzott. Tanítványai közt nagy számmal akadtak politikai és irodalmi kitünőségek (az ifj. Plinius, Domitianus huga Domitilla, talán Tacitus is). Husz év nyilvános tevékenység után visszavonult s Domitianustól a consularia ornamentával járó kitüntetést kapta. Tapasztalatainak és tanulmányainak gyümölcse fő műve: De institutione oratoria, melyet 92-93-ban kezdett meg és 94-95. fejezett be. Tizenkét könyvben mindazt összefoglalta, amit a görög és római szónokok elméleti és gyakorlati téren megalkottak, s erről a szónoklatnak, sőt tágabban véve, a tudományos és erkölcsi alapokra fektetett stilusnak olyan kézikönyvét alkotta meg, aminőhöz foghatót az ókorban hasztalanul keresünk. Kisebb jelentőségü művei (melyeknek egyébként csak címeit ismerjük): Libri II artis rhetoricae, az akarata ellen közzétett Sermones, s a következő: De caussis corruptae eloquentiae (melyet egy időben tévesen akartak Tacitus hires dialogusával azonosítani). A neki tulajdonított Declamationes c. munkának (19 nagyobb és 145 kisebb beszéd és vázlat) semmi köze Q.-hoz.
