Rabszolgaháboruk,
Rabszolgaháboruk, az ókori római történelemben azok, melyeket a rómaiak a köztársaság korának alkonyán és nagyrészt a provinciákban lázadó rabszolgáik ellen viseltek. Közönségesen hármat szoktunk megkülönböztetni. Az első Kr. e. 138. tört ki Ennában Szicilia szigetén s csakhamar kiterjedt az egész szigetre. A vezérszerep a sziriai Eunusnak (l. o.) jutott, kinek leveretése után (132) a fogoly rabszolgákat hol keresztre feszítették, hogy a kősziklákról letaszították. Ám azért a második R. ismét csak Sziciliában tört ki Kr. e. 103., még pedig azért, mert számos ember, akit jogtalanul tartottak a rabszolgaság állapotában, ez ellen a szenátushoz folyamodott, s mikor ez utóbbi az ő javukra döntött, a megvesztegetett helytartók vonakodtak a szenátus végzését végrehajtani. Tryphon és Athenion vezetése alatt ez a lázadás is rendkivüli méreteket öltött, a római seregek ismételten vereséget szenvedtek, s az egész mozgalmat P. Ruupilius konzul csak nagy nehezen tudta a rabszolgák vérébe fojtani. A harmadik R.-ra nézve, melyet másképen gladiátor-háborunak is szoktak nevezni, l. a Spartacus cikket. V. ö. Schambach, Der italische Sklavenaufstand (Berlin 1872) és Bücher, Die Aufstände der unfreien Arbeiter 143-129. v. Chr. (Frankfurt 1874).
