Rákóczy
Rákóczy (rákóci és felsővadászi). Régi középnemes család, mely országos jelentőségre csak a XVI. sz. második felében kezdett emelkedni s másfélszázados dicső szereplése után férfiágon 1756 jun. második felében, leányágon 1780 jul. 8. halt ki. Egyik ága, mely mindvégig a rákóci előnevet használta, megmaradt az ősi birtokon a középnemesek sorában s a fejedelmi ággal körülbelül egy időben, 1754. halt ki R. Andrással.
Rákóczy-család címere.
A másik ág az 1517. megszerzett Felső-Vadász abaújvármegyei községről felsővadászi előnévvel élt; ezen ágból R. Zsigmond és Ferenc 1588., R. Lajos 1607. bárói, R. Pál országbiró grófi rangot nyert, I. R. György fejedelem 1645 dec. 16. a linzi béke értelmében megkapta a római birodalmi hercegi címet, II. R. György pedig 1654 jun. 23. Varsóban megszerezte a lengyel indigenátust; I. R. Ferenc választófejedelem a birodalmi hercegi cím mellett 1664 szept. 14. Ebersdorf örökös magyar grófságot s 1666 jul. 30. a sárosvármegyei örökös főispánságot kapta; II. R. Ferenc száműzetése alatt Franciaországban a Sárosi gróf nevet viselte; fiai közül R. József Bécsben Kráoly császártól a marchese di Santo Carlo, később (1723) marchese di Romanuccio, apjától a Munkácsi herceg nevet és címet kapta; R. György előbb marchese della Santa Elisabetha, 1723. conti di Giunchi, apja rendelkezése értelmében Makovicai herceg, ő maga pedig Franciaországban a Terislaw gróf nevet viselte. A család címere: vörösmezőben hármas zöld halomból növő arany keréken álló, aranynyal áttört, kiterjesztett szárnyu fekete sas, mely fölemelt jobbjában arany markolatu egyenes kardot tart. Jelmondata: Si Deus pro nobis, quis contra nos.
A R.-család az Árpád-kori Bogát-radván nemzetségből ágazott ki, mely krónikáink szerint Csehországból vette eredetét s ősi birtokai Zemplén vármegye délnyugati sarkában, aztán föntebb a vármegye közép táján nyugat felé a Helmec patak mentén s északkeletre ettől az Ondova bal partja hosszában terültek el. Őse az a Buger (azaz Bugat) fia Radoan lehetett, kit a Márk-féle krónika Salamon egyik fő emberének mond s 1067. a zastyi alapítólevélben «Palatinus Comes Radowan» néven említtetik. Szintén e nemzetség ivadékának tekinthető a II. István idejebeli Ciz ispán, ki a görögökkel vívott karasu patak melletti ütközetben esett el. az első biztos adatok azonban csak 1227-ből származnak, midőn a nemzetség több tagja beleegyezik, hogy egyik vérrokonuk Bogát fia Filke megölése miatt Chepan fia Chyznek párviadal útján a Filke testvérére, Istvánra szállt lázoni, berethei és luci birtokrészét ezen István Sándor fia Mognak engedje át, akit a Filke halála ügyében társul vett maga mellé. Az itt említett Csepán fia Csiz volt a R.-család őse, Sándor fia Mog pedig, kitől a Monoky-, Dobi- és Luczy-családok származtak s aki a megölt Filke dolgában az ellenfelek, Csiz és István közt a közbenjáró volt, ugy látszik a Csiz ágazatához tartozó legközelebbi vérrokon volt. Ugyan e miatt 1252. újabb egyezkedés volt a nemzetség tagjai közt, e szerint Csepán fia Csiz és Gyapol megmaradtak Körtvélyes, Orod, Rogolch (Rákóc) és Morva birtokában, ellenben Merket, Sóskutat és Kézát átengedték berethei Istvánnak és fiainak. Gyapol fiának Pálnak nem voltak örökösei, IV. László király tehát 1278-iki oklevelében megengedi, hogy Pál tetszése szerint hagyományozhassa jószágait, melynek értelmében 1282. az egri káptalan előtt ősi birtokait Körtvélyest, Arácsot, Marát (Morvát) és Sinket Csiz fiaira Lászlóra és Csepánra hagyta. Ezt az oklevelet László unokája, Rakouchi Mihály fia Balázs (1327) újra átiratta s a következő 1328. évben Izsépi János fiaival Mátéval és Lukácscsal, akik vele együtt legközelebbi vérrokonai voltak Gyapol fia Pálnak s igy nyilván Csiz fia Csepán ivadékai, oly módon egyezkedett, hogy az Iszépieknek átengedte Arácsot, ő pedig megtartotta Rakolchot, Körtvélyest, Morvát és Sinket. 1348. Rakolchi Balázs fiai Benedek és Gyapol János tiltakoznak az ellen, hogy atyjuk eladja valamelyik birtokát az Izsépieknek. 1350. ugyancsak osztozkodnak az Iszépiekkel az egri káptalan előtt. Itt megszakad a R.-család leszármazási táblája és sem azon Ábrahámot nem tudjuk a családfán elhelyezni, kinek fia Rakouchi Pál 1351. mint királyi ember fordul elő, ha csak Wertnerrel az 1349. említett, de egészen más ágbeli Cseley László fia Ábrahámmal nem veszszük egy személynek; sem Rakochi Mihályról nem tudunk többet, mint hogy özvegye 1409-12. fordul elő a nyilván rákóci ágbeli morvai Gyapol fia Benedekkel együtt; sem R. Leukus közelebbi viszonyait nem ismerjük, aki a vörösvári levéltár egy genealogiai jegyzéke szerint Lászlónak és Istvánnak volt az apja, körülbelül Zsigmond korában élt s a R.-család az ő ivadékaiban élt tovább. Föltehető ugyan, hogy a XIV. sz. első felében élt R. Balázs két fia közül Benedek volt a R.-család ősapja s az 1409 előtt elhalt Mihály az ő fia volt, Leukus pedig az unokája, de az sem lehetetlen, hogy a R. nevet Benedek testvére Gyapol János fiai, András, János és László közül vette föl valamelyik, akiket egy 1392-iki oklevél, midőn a rokon Monokyakkal, Luczyakkal, Dabyakkal, Izsépiekkel és Cseleyekkel osztozkodtak, Morvai Gyapol fiainak nevez. A XV. sz.-beli családtagoktól is hézagosak ismereteink. 1440. R. János fordul elő; 1466. R. László, András és Pál említtetnek, mely utóbbiak közt László talán Leukus fia, András és Pál pedig unokái; 1469. előjön R. István, aki aligha lesz egy személy Leukus fiával. A XVI. sz. elején R. Zsigmond és Ferenc testvérek szerepelnek, kiket Kőváry László R. Gáspár fiainak állít, de nem tudni, mi alapon; ezek 1517. háromezer arany forintért megszerzik az abaújvármegyei Felső-Vadászt és Selyebet; közülük Ferenc 1527-30. szendrői kapitány volt; egy 1525-iki oklevél még Lajos, Márton és György nevü testvéreiket is említi; az utóbbi 1526. zemplénvármegyei alispán volt. Zsigmond fiai közül János már 1521. életben volt, nem bizonyos, hogy ő vagy pedig Rakovszky János volt-e az 1588-iki likavai kapitány; a másik fiu György 1568. szatmári kapitány volt. Jánostól származik a fejedelmi ág.
)
Lásd a mellékelt családfát.
1. R. (I.), Ferenc, választott erdélyi fejedelem, szül. 1645 febr. 24., megh. 1676 jul. 8. II. R. György fejedelem és Báthory Zsófia egyetlen fia. Még atyja életében, 1652 febr. 18. Erdély fejedelmévé választatott. De atyja 1660. életével együtt trónját is elvesztvén, R. sohasem juthatott trónra. Ő ekkor magyarországi birtokaira vonult. Népes és ragyogó udvar közepette nagy fényben élt, többnyire Patakon, Makovicán vagy az ez alatt épült kastélyban. Vakbuzgó anyja befolyása alatt katolizált. 1666 márc. 1. nőül vette Zrinyi Ilonát (l. o.). 1667, Sáros vármegye főispánja. A Zrinyi és Frangepán-féle összeesküvésbe bonyolódván, az 1670-iki tiszavidéki felkelés leveretése után csak anyja és a jezsuiták közbenjárására, nagy váltságdíj árán menekedhetett a büntetéstől. Makovicai várában halt meg, s Kassán temettetett el. Egy 4 éves leánya, Juliánna, a későbbi Aspremontné, s egy negyedfél hónapos fia, II. Ferenc maradt, kire nagy történelmi szerep várt.
2. R. (II.) Ferenc (nevét önmaga mindig i-vel irta), máig élő nagy történelmi alak; ha csak R.-ról szólunk, mindenki őt érti alatta. Szül. Borsiban (Zemplén) 1676 márc. 27., megh. Rodos-tóban 1735 ápr. 8. Alif negyedfél hónapos volt, mikor atyját I. R. Ferenc erdélyi választott fejedelmet elvesztette. Mint árvát édes anyja Zrinyi Ilona kivánta volna gyámsága alá venni, Lipót császár tanácsosai azonban, amint értesültek a fejedelem haláláról, azonnal vitatni kezdték, hogy R. és testvérnénjének gyámsága Lipótot illeti, főkép azért, mivel I. R. F. tudván, hogy családját politikai szerepénél és jelentőségénél fogva a tényleges hatalom mindenkép el akarná nyomni: végrendeletében fiát Lipótnak különös pártfogásába ajánlotta. Csak nagy nehezen lehetett kivinni Lipót magyar tanácsosai révén Bécsben, hogy a R. árvák gyámsága, Lipót főgyámsági jogának fentartása mellett, édes anyjokra Zrinyi Ilonára ruháztassék. Igy vált lehetővé, hogy R. zsenge ifjuságát magyar környezetben, férfias lelkü anyja vezetése alatt tölthesse s gyökeret verjen lelkében az a hazafias érzet, mely nevéhez fűzötten később mintegy jelképivé vált hazánkban. Előbb Munkács, Sárospatak és Regéc várában, majd 1680., vagyis Báthory Zsófia halála után ismét s ezentúl állandóan munkácsi várukban laktak, mely hely iránt R. különös vonzalmát haláláig megőrizte. Ott a természettől jószivü, engedelmes gyerek, kiben «semmi rossz hajlamot nem tapasztaltak», anyja gondos nevelése mellett Kőrössy György kamarás (udvarmester) és Badinyi János nevelő kezére bizatott. Ez időben, 1682. Zrinyi Ilona letette özvegyi fátyolát, Thököly Imre gróf nejévé lett, miután nem élt többé Báthory Zsófia, a zsémbes «nagyasszony», ki a kurucok fővezérével, a protestáns főúrral való házasságban családja jövendő veszedelmét látta. Ő ugyanis férje II. R. György halála után visszatért a kat. egyház kebelébe s fiát, a még gyerek I. R. Ferencet is áttérítette. R. tehát már katolikusnak neveltetett. Báthory Zsófia egyfelől a R.-ak kat. vallását, másfelől a család politikai helyzetét féltette a kuruc irányzattól. S csakugyan, amint egybekelt Zrinyi Ilona Thökölyvel, a R.-aknak azon birtokait, melyek nem voltak a Thökölynek hódolt részeken, a kormány azonnal elkobozta. Vallás dolgában azonban a család változatlan maradt.
Thököly nem avatkozott neje «kedves apróinak» nevelésébe; «Ferkő» katolikus nevelőit nem helyettesítette protestánsokkal. Őt egészen a nagy politika foglalta el s valószinü, hogy mostoha fiát is azért vitte magával 1683. egész a pozsonyvármegyei Cseklészig, hogy a fejedelemfiu jelenléte emelje ninbuszát. A törökök kudarca Bécs ostrománál lejtőre vitte a «kuruc király» ügyét, ki az események súlya alatt R. személyét ismét saját céljaira kivánta felhasználni. Hogy t. i. a fényes portánál irányában támadt bizalmatlanságot megszüntesse, kezesül akarta őt Konstantinápolyba küldeni. Zrinyi Ilona eleintén ráállott a tervre, de mikor valósítani kellett volna, nem tudott megválni fiától. Kevés idő mulva a török Váradon el is fogatta Thökölyt, ki rabságából szabadon bocsáttatott ugyan, de a török álnokságán felbőszült párthiveit még kiszabadulta előtt elvesztette. A visszavívott Buda várfokán Thököly egykori kurucai már egy táborban hadakoztak a császár seregével. Egész Felső Magyarország, Munkács vára kivételével, Lipót birtokába került, a R.-ak javainak legnagyobb részével együtt, melyek annyit jövedelmeztek a fiskusnak, hogy jóformán az egész felföldi császári had azokból tartatott fenn. Császáriak foglalták el Regéc és Patak várát; a R.-ház ottani kincstárait feltörették, s több milliónyi értékü aranyat és ezüstöt koboztak el. 1685. nov. havában Caraffa gróf, majd Caprara gróf császári tábornok ostroma alá fogta Munkács várát is, hol Zrinyi Ilona oly elszántan védte magát, hogy nem boldogulhattak a körülzárolással. R., a 12 éves gyermek is ott forgolódott a bástyákon, bátorítva, lelkesítve a vitézeket. «Senki sem engemet, - irja Zrinyi Ilona - sem két gyermekemet megijedt állapottal bizony nem látta; valamint eleim, ugy voltunk készek fejünk fennállatáig a várat megtartani, életünk letételével.» A császáriak 1687. másodszor és harmadszor is hozzáláttak a vár vívásához, melyet Zrinyi Ilona, miután férjétől értesült, hogy segítséget sem ő, sem a török sem adhat, 1688 jan. 17. a személyesen a vár alá szállott Caraffa Antal grófnak, az eperjesi bakónak kénytelen volt feladni. A kapituláció szerint a R.-árváknak összes javai visszaadatnak, ők maguk azonban, atyjuk végrendelete értelmében ő felsége gyámsága alá adatnak, azon hozzáadással, hogy a fejedelem asszony velük együtt rangjához illő kisérettel Bécsben fog lakni, honnét csak a felség engedélyével távozhatik. Abban is megegyeztek, hogy a R.-árvák többé nem anyjuk vezetése alatt állanak, hanem «annak gondviselése alatt, kit ő felsége melléjök fog rendelni». Ami azt jelenti, hogy az udvar a Macchiavelli Principe-jében kifejtett elvek szerint a helyi dinasztiák elleni küzdelmében már eddig is többeknél alkalmazott politikáját kivánta a R.-akkal szemben is gyakorolni. A maga idegen és abszolutisztikus légkörébe akarta vonni a még gyermek R.-t, hogy elszigetelvén nemzetétől, érdekeinek megfelelő német főúrrá tegye. Kollonics Lipót bibornok, a magyaroknak és szeparatisztikus törekvéseiknek esküdt ellensége, vállalkozott a feladat végbevitelére. Kollonics az 1688 márc. 27. Bécsbe érkezett R.-családból R. nénjét, a 16 éves Juliát személyesen vitte magával az orsolyák klastromába, s mivel ez, anyjától mát ugy is elszakítva, öcscsétől nem akart megválni: lábaival rugdosta be a kapun, R.-t pedig jószágigazgatója lakására vitte. Négy nap mulva végbúcsut kellett vennie az ifju R.-nak édes anyjától, akit soha többé nem látott; mert ugyanakkor a bibornok rendeletére a csehországi Neuhausba indították útnak, hogy a jezsuiták ottani kollégiumában neveltessék, ha lehet jezsuitává, épp ugy mint nénjét Juliát, ha lehet, apácává. R.-t Neuhausban a kollégium anyakönyve szerint 1688 ápr. 8. vették föl a szintaxisták közé, még pedig nem mint fejedelmi sarjadékot, hanem felsőbb utasításhoz képest, mint «grófot (comes)». Miután a zárdából Badinyit is elküldötték, R. teljesen elszakadt régi környezetétől. Ezentúl többnyire csak tanáraival érintkezett, mert korán fejlett és tudvágyó lévén, örömestebb társalgott idősbekkel, mint vele egykoru kamarás pajtársaival. Hódító egyénisége, előkelő származása, s az a politikai cél, melyet személyével el akartak érni: a klastrombeli nemesi konviktus tagjai közt kétségkivül legkiválóbb figyelem tárgyává tette, mi kifejezést nyer abban, hogy maga a házfőnök rendesen éppen ő vele szeretett sakkozgatni. Egy jezsuita igy ir róla: «Egész valójában semmi sem középszerü, szavai, magatartása, járása csupa máltóság, ugy hogy minden fejedelemre emlékeztet benne, de kevélység nélkül, mert amily nemes, épp oly emberséges, ámbár tekintélyét mindig megőrzi». 1690 aug. nevelője kiséretében a prágai egyetemre ment. Eleintén a jezsuiták kolostorában lakott, majd különös engedélylyel magánlakásba költözött, s egész lélekkel feküdt neki a mennyiségtani, természettani, építészeti és hadtudományi művek tanulmányozásának. Ezalatt 1691. nénjét nőül vette Aspremont-Reckheim Góbert gróf. 1692. anyját kiváltotta Thököly, s őt is magával szerette volna vinni Törökországba, de az udvar még annyit sem engedett meg, hogy édes anyja Bécsből való távozásakor elbúcsuzzék egyetlen fiától.
R. Julia, férjhez menetelével nagykoruvá lett, s igy szerecsésen felszabadult Kollonics gyámsága alól. Aspremont ekkor neje nevében követelte a törvényszerü leánynegyed kiadását ugy az ingó mint az ingatlan javakból. Kollonics azonban kijelenté, hogy mindaddig, mig R. nagykoruvá nem lesz, semmit sem bocsát ki kezei közül. Ebből a két testvér nevében folytatott pör támadt, melynek Aspremonték ugy vetettek véget, hogy császári pátenst eszközöltek ki R. Bécsben jövetelére s nagykorusítására. Az ekkép 1692. önállósított R.-nak első dolga volt, hogy testvéries egyességre lépjen nénjével. Ettől fogva a számításukban csalódott Kollonics és a jezsuiták hosszu ideig nyilt ellenségekül viselték magukat vele szemben. R. most nővére és sógora tanácsára jegyet váltott a császári házzal rokon Magdolna hessen-darmstadti hercegnővel, s midőn e lépését a császári gyóntató Lipót elé terjesztette, a császár erről mit sem szólt, hanem meghagyta neki, hogy tapasztalat szerzése végett utazzék Olaszországba. 1693 tavaszán útnak is indult, s egy évig tartózkodott olasz földön, jobbára Rómában, hol főként a művészet remekeit tanulmányozta s e tárgyban még leckéket is vett. 1694 elején Bécsbe, majd Magyarországba utazott s máj. 25-én sárosvármegyei örökös főispáni székét foglalta el. Mivel időközben arájának holt hirét vette, jövendőbelijéül Mária Amáliát szemelte ki. Eddig is meggyőződhetett arról, hogy a császári udvar nem szeretné, ha fejedelmi házból nősülne, ürügyet kellett használni, hogy leánynézőbe mehessen. A Rajna mellékére jutván, a szende, szép nőt megszerette s még ez év szept. 25. házasságra lépett vele. Hazatérőben már megkapta mátkájának darmstadti Magdolnának szemrehányó levelét s tisztán láthatta, hogy a halálhir koholása tisztán csak az udvar fondorlata, mely nem tűrhette, hogy egy vele rokon nővel keljen egybe. Bécsben a császár haragja fogadta bejelentés nélküli házasságáért. Szobafogságot kapott, melyből nagy bajjal szabadult meg. Valóban örvendhetett, midőn ifju nejével végre valahára maga ura lehetett, saját váraiban. Jó ideig a pataki várban, Szerecsen, majd eperjesi házában s oly kisebb váraiban lakott, melyek - jelentéktelenségük miatt - nem voltak ellepve császári katonasággal. Egyébiránt semmi közügybe nem avatkozva, egészen magán életet élt. A császáriak nem biztak benne, a magyarok szintén nem. 1696. született első fia, kit a keresztapául fölkért I. Lipótról Lipótnak kereszteltetett. 1697-ben nagy nehezen kieszközölte, hogy római szent birodalmi hercegi rangja, ha utódaira nem is, legalább az ő személyére elismertessék.
Lipót ekkor már 10 éve, hogy nem tartatott országgyülést. Egészen Kollonicsék abszolutisztikocentralisztikus rendszere szellemében kormányzott. A közelégületlenség nőttön nőtt. «Ó szegény magyarság», igy szól egy históriás ének:
Idegen nemzetre szállott szép országod,
Tőled elvétetett arany szabadságod.
Thököly bujdosó kurucai a közhangulatot felhasználva, éppen R. jószágain, a Hegyalján zendülést támasztottak, meglepték és elfoglalták Tokaj, Patak és Újhely várát, s mindenkép azon voltak, hogy az ifju R.-t vezérökül nyerjék meg. R. a szervezetlen, parasztlázadásszerü mozgalom elől kitért. Tudta, hogy veszedelemben forog, mihelyt a legcsekélyebb okot adja arra, hogy belekössenek. A Hegyaljáról sietve távozott Bécsbe, hol az udvar előtt annyira-amennyire tisztázhatta magát a gyanutól. Nem ok nélkül tette meg e lépést. Ha a köznép is benne látta természetes vezérét, a magyar rendi szabadság megsemmisítésén dolgozó központi kormány még tisztább tudomással birt az ő politikai jelentőségéről.
R-nak már neve magában véve nagy politikai programm volt, mely nem csupán a hazai viszonyokra vonatkozott, hanem egész Európa valamennyi nagyobb államának érdekeit érintette. A magyar nemzet politikai és vallási szabadságért a 30 éves világháboru küzdött fejedelmi háznak egyetlen sarjadéka, ki nemcsak származásra, hanem vagyonra is legelső volt a magyar nemzetben; a sokoldalu ragyogó tehetségekkel ékes ifju, kinek egész eddigi életét családjának természetes ellensége, a császári udvar ármánya kisérte: egyaránt figyelemmel és várakozással tölté el ugy a magyar nemzetet, mint a császári udvart és az európai hatalmasságokat. Saját nemzete, elkobzott alkotmánya romjain keseregve, idegen zsoldosok garázdálkodásait nyögve: epekedő sovársággal fordult feléje. «Házam tekintélyénél - irja önéletrajzában - s őseim nevénél fogva egyedül az én személyem egyesíthette a hazafias törekvéseket s csakis én eszközölhetném ki a külföldi fejedelemnek barátságos támogatását. Ha valakit, ugy engem illetett a dédapám, I. R. György által III. Ferdinánd császárral kötött nagyszombati (máskép linzi) békekötés helyreállítása, mely megerősítette volt az országnak később legnagyobb részben eltörlött szabadságait. nevezett ősömnek a Franciaország és Svédország királyaival kötött véd- és dacszövetségei kiterjesztettek az utódokra is: amiért hozzájuk fordulni egyedül én voltam jogosult.» Fenkölt, nemes, büszke és érzékeny lelke tisztán látja a hivatást, melyre a gondviselés őt kijelölte.
Bécsben ekkor tényleg hóditott tartománynak tekintik Magyarországot, hol csak hadd érvényesüljön a fegyver joga (jus armorum) a «rebellis» lakosokkal szemben. Aki jó lábon áll a központi hatalommal, elkövethet bármit, semmi bántódása. Köz- és magánjog egyaránt lábbal tiporva. Az újszerzeményi bizottság az u. n. török jogot (jus turcicum) alkalmazza, s kiforgatja birtokaiból a törököktől visszavett részekben a régi földesurakat. Szóval Caraffától Kollonicsig Magyarországon valóságos rémuralom állott fenn, melynek szándékait legigazabban Kollonics azon mondása fejezi ki, hogy Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá fogja tenni (faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholocam). Ily állapotok előidézése csak eszköz Kollonics céljai érdekében, melyektől az őszinteséget nem szabad megtagadnunk. Abban az időben Hobbes mindent elnyelő Leviatánjának, az állami egységnek megvalósítása volt az uralkodó eszme világszerte. Midőn 1696. a rendi szerkezet helyébe Magyarország újjá szervezésére kormányzati tervet (Einrichtungswerk) mutat be a Bécsbe hivott magyar mágnásoknak, kétségkivül meggyőződését fejezte ki eme szavaival: «Nincs ami inkább érezteti velünk ő császári királyi felségének atyai jóságát, mint abbeli eltökélése, hogy ezentúl Magyarországgal ugy fog bánni, mint többi örökös tartományaival. Magyarország törvényeiben sok minden megigazítandó, mi hogy könnyebben sikerüljön, legtanácsosabb félre tenni a hagyományos törvénykönyv köteteit s belőlük csak azt tartani meg, mit ügyes személyek kiválogattak s ezek mellé elfogadni azokat, mit ugyanazon személyek fognak kidolgozni s aztán könyörögni ő felségénél, méltóztassék azokat az ország örökös törvényei gyanánt megerősíteni s kihirdettetni. A nagy számu nemességnek kiváltságai a közterhek viselése alól: minden jó kormány elvével ellenkeznek.» Elismerjük, hogy mindez, mint az idők követelménye, az állameszmének éppen eszményi felfogásából ered. Mind a mellett teljesen igaza volt Széchenyi Pál kalocsai érseknek, ki nemzetei nevében igy szólt Lipóthoz: «Az a mód, melylyel a miniszterek akarják, a célt veszélyezteti. E gyülekezet nem lehet hivatva a fenforgó kérdések megoldására; nemcsak azért, mivel törvényellenes ily nagy fontosságu ügyekről az országon kivül tanácskozni, hanem mivel ilyenekben állandó, tartós végzést csak országgyülés hozhat. A nemességet kiváltságaitól megfosztani a szabad embereket szolgaságra vetni: fölötte veszélyes kisérlet, mely különféle rossz következményeket vonhat maga után.»
Ime egyedül a királyi párt itélte meg a helyzetet rideg tárgyilagossággal, az alkotmány szelleméhez a változott idők, kivált a nemrégiben hozott 1687-iki törvények szerint alkalmazkodva. Kivánsága egy szóval kifejezve: az önkormányzat. Ez a párt azonban sokkal hidegebb és mérsékeltebb, sokkal udvaribb, hogysem megfelelő ellenfele lehetett volna a központi kormánynak, mely a nyilt törvényszegést nap-nap mellett önhatalmulag minden téren gyakorolván, tényleg lázító politikát űz, időnkéntt kivehetőleg egyenesen abból a célból, hogy a kiváltságos nemzetet lázadásba s ezzel öngyilkosságba kergesse. 1687. a magyar országgyülés eltörölvén a törvényes ellenállás jogát (jus resistendi): a kormány tisztában van azzal, hogy ezentúl a nemzet, ha koronás fejedelme ellen támad, önmaga teszi félre az alkotmányt, melyet állítólag védelmezne. A nemzet önbiráskodási joga, melynek jelszava: vim vi repellere licet, vitatható, mint észjogi elmélet, de a rendi magyarság, mely folytonosan éppen a törvény betüjét emlegette, csak bizonyos következetlenséggel hivatkozhatott reá. S oly szerencsétlenek voltak a viszonyok, hogy mégis szükségkép elő kellett venni azt a önbiráskodási jogot. Mert a nemzetek lelke históriai képződmény, mely benső természetének megfelelő irányban fejlődik s ettől csak a erőszak térítheti el. Történetellenes felfogás dicsérni vagy kárhoztatni azt a harcot, melyet R. nemzete nevében fölvett, a törvénytelen eszközökkel bár, de végtére mégis a törvény jogcímén uralkodó királya ellen. Ez a harc a viszonyokban rejlett és nagy szabásunak kellett lennie, mert a küzdő felek egyaránt erősen eszményi irányzatuak. R.-t a keresztény erénytannak az erkölcsi kötelességekről alkotott dogmája viszi a viharba. Kiinduló pontja eszményi, álláspontja a harc folyamán mindenkor önzetlen, tárgyias, személyes érdekeit alárendelvén a célnak, amelyért fegyverre kelt. Ez a cél a haza szabadságainak megmentése, vagyis a régi, Ausztriától független Magyarország fentartása volt.
Az eszme közössége kapcsolatba hozta őt Bercsényi Miklós gróffal, kinek fő uralma, Ungvár, különben is szomszédos volt R. birtokaival. Eperjesen 1697-99 telén egyidejüleg tartottak nagyúri nyilt háztartást. Bercsényi nagy műveltségü ember, az országnak vagyonra R. és Forgács Simon után leggazdagabb főura, családi összeköttetéseinél fogva a legelső magyar főurakkal rokon, 1696-tól 1699-ig a vármegyék s a császári szoldateszka közt előforduló vitás ügyek fölebbviteli forumán a felsőmagyarországiak részéről a polgári érdekek képviseletére megválasztott tartományi főhadibiztos volt. Mint ilyennek bő alkalma volt megismerkednie a katonaság szörnyü kihágásaival és az egész kormányrendszerrel. Szenvedélyes lelke előtt tarthatatlannak tünt fel a tényleges helyzet s a kibontakozást egyedül az ország rendi szabadságainak helyreállításában látta. Egyéniségnek ismerete fontos azért, mert a R. szabadságharcának vezéreszméjét, vezérlő elemeinek egész lelki világát ő képviseli legigazabban. Valóságos lengyel főúr, nemcsak abban, hogy pazar fénynyel élt, családi címeres zászlója alatt bandériumokkal, tulajdon udvari zenekarral járt-kelt az országban, hanem még inkább lengyel a rendi szabadság világszerte halványuló eszméjének ápolása által. Eperjesen a legnehezebb napokban ismerkedett meg R.-val. «Vadászataink közben - irja R. - egyre bizalmasabbakká lettünk egymás iránt. Őszinte barátságunk nőttön nőtt, ugy hogy én az én keserüségeimet tártam föl előtte, ő viszont az övéit én előttem, kölcsönösen orvoslatot keresvén. Csodálkozva s megvigasztalódva tapasztalta, hogy kebelemben a német köntös alatt is igaz magyar hazafi szív dobog; mig a nemzet felőlem másként vélekedett.» A minden felől kelepcével környezett R. egyedül vele szemben látta megengedhetőnek, hogy álarcát félre dobva, igaz világításban mutassa be önmagát. Összejöveteleiken megállapodtak abban, hogy kedvezőbb idők beálltával azonnal megragadják az alkalmat, s fegyverrel szereznek érvényt közös eszméiknek.
Ritka jó alkalom közeledte tartotta már feszültségben az egész európai politikát. A testileg-lelkileg nyomorék II. Károly spanyol király napjai meg voltak számláva és az utolsó spanyol Habsburg örökségén előre láthatólag kegyetlen harcot fog vívni a Bourbon- és az ausztriai ház. A francia kormány az eseményeket előkészítendő, Villars grófot azzal bizta meg, hogy R.-val összeköttetésbe lépjen. R. nem bizott a fecsegő követben, Szavójai Eugen barátjában; vigyázott magára. Midőn azonban 1700 őszén Feriol őrgróf, ura XIV. Lajos nevében, egész váratlanul felszólítja, hogy az elégületlen magyarok élére álljon, biztosítván egyúttal jelentékeny pénz- és fegyversegedelemről: Bercsényivel együtt elérkezettnek látta a tett idejét. 1700 nov. 1., éppen azon a napon, melyen II. Károly spanyol király meghalt, levelet irt XIV: Lajosnak és külügyminiszterének. «Franciaország jóléte és érdeke, ugymond, azonos Magyarország jólétével és érdekeivel; a rendek elégedetlenek a bécsi udvar törvénytelen eljárásával; most inkább, mint bármikor, célt lehet érni, ha Franciaország és magyaroktól meg nem vonja segélyét.» A leveleket Longueval nevü belga származású császári hadnagyra bizta, kit közel 3 éve ismert, s ki hosszu szabadságra Felső-Magyarországból éppen hazafelé indulván, Belgiumból könnyü szerrel átrándulhatott Párisba. Longueval be volt avatva R. titkaiba, s menten elárulta Bécsben. Erre a kormány, többet akarván tudni, megengedte, hogy útját folytassa. Párisban a kém átvette a külügyminiszter levelét, melyben R. számára pénz és alkalmas hadi tisztek küldését helyezte kilátásba. Ez iratot kormánymegbizásból R.-nak kézbesítvén, tőle 1701 febr. 11. kelt újabb leveleket vett át, melyeket Bécsben ismét közölt a kormánynyal; aztán tovább ment, de Linzben, szinből, elfogatta magát. R. ápr. 18. Sáros várában levelet kapott nénjétől Aspremontnétől Bécsből: Longuevalt elfogták, s magyar urak leveleit találták nála. A lengyel határon fekvő sárosi várból R. könnyen menekülhetett volna; mind a mellett beteg neje oldalán várta be az elkerülhetetlen veszedelmet. Solari császári tábornok még azon éjjel, felsőbb parancsra, elfogta, s Eperjesre, onnan Németújhelybe (Wiener-Neustadt) vitte, hol ugyanazon börtönbe zárták, melyből nagyatyja Zrinyi Péter 30 évvel azelőtt a vérpadra lépett. Miután már 6 hete ült börtönben, végre megjelent nála kihallgatása végett az ausztriai udvari kancellár egy cs. kir. hadi tanácsos kiséretében. R. kijelenté, hogy a császár iránti tekintetből szóba áll ugyan velük, de mint német birodalmi herceg s magyar mágnás, a maga törvényes birájának csakis ama két állam törvényszékeit ismeri el. Másnap szembesítették Longuevalal, ki egy személyben vádló s egyetlen tanu gyanánt lépett föl. A kormány semmibe se véve R. tiltakozását, osztrák urakból alkotta meg a rendkivüli törvényszéket, miként a közelmultban Zrinyiét és Frangepánét. A vád elkészülvén, R.-nak azzal kézbesítették, hogy ha 30 nap alatt nem válaszol, mint makacs fog elmarasztaltatni. R. a vádirattal megjelent a városi polgármester előtt, a királyi esküvel megerősített országos törvényekre hivatkozott, melyeket ő maga is, mint sárosi főispán, védeni tartozik. «Készebb vagyok, ugymond, véremet ontani, mint a törvényeket megszegni, más birát, más törvényt fogadván el, mint amelyet azok előszabnak.» Másnap a polgármester, utasításához képest, R. asztalán hagyta a vádiratot. «Ám tegye, amit parancsoltak; én hozzá nem nyulok, ha velem rothad el az a papiros.» Nyilvánvaló volt, hogy R. veszve van, ha valamikép meg nem szabadítják. Felesége az ő elfogatása után azonnal Bécsben termett, s tudatta, hogy az angol, porosz, mainzi és hannoveri követeknél tett lépései következtében, ezek már rendeletet kaptak ügyének támogatására. Majd a jezsuiták is, valószinüleg francia érdekből, Lehmann Godofréd dragonyoskapitányt, ki maga, zászlótartó öcscsével együtt, szöktette meg R.-t dragonyosközlegényi ruhában. R. a császárhoz intézett levelet hagyott hátra s abban kijelenté, hogy most is kész Magyarország törvényei szerint törvényt állami. Börtönéből egyenesen Lengyelországba menekült, hol elfogatása óta Bercsényi, Du Héron francia követ pártfogása által már védelmet és második otthont talált. R. azonban még itt is veszélyben forgott, főkép a fejére kitűzött 10 000 frtnyi díj miatt, ugy hogy jónak látta rokonánál, Sieniawski hercegnőnél vonni meg magát. Bercsényivel Varsóban találkozott. XIV. Lajossal közölt tervük szerint, lengyel segítséggel törne be R. Magyarországba, seregeit a már Linzig hatolt bajor választó hadával egyesítendő. E fejedelmet akarták az ország belegyezésével a magyar trónra emelni.
A már teljes erővel vívott spanyol örökösödési háboru miatt Magyarországból a császári csapatok a Rajna mellékére a Felső-Olaszországba távoztak. A magyar korona területén alig maradt mindössze 30 000 katona. R. munkácsi uradalmában népmozgalom ütött ki, mely zászlókat kért tőle, kinek a neve már magában véve zászló. R. eleget tett kivánságuknak. Ez hiba volt. Mert a pórlázadás a nemesség ellenállását vivta ki. A szatmáriak Dolhánál Károlyi Sándor főispán vezérlete alatt szét is verték őket. R. most attól tartott, hogy ha jövetelével késlekedik, a nép végkép elveszti bátorságát. 1703 jun. 15. már az ország határán Kliniec nevü faluban, Lawoczne mellett fogadta az Esze Tamás vezetése alatt megjelent magyar csapatokat, rossz parasztpuskákkal fegyverzett 200 gyalogot és 50 lovast. Serege 3000 főnyire emelkedvén, R. Vereckén át bejött az országba. «Átléptem, ugymond, Magyarország határait, mind Caesar a Rubicont, hogy ne legyek a lengyeleknek terhére.» A paraszthad némi szervezéséhez csak akkor lehetett hozzálátni, mikor Bercsényi némi francia pénzzel s 600 főnyi lengyel zsoldoscsapattal érkezett a fejedelemhez. Kezdetben mind a mellett nagy nehézségek közt tudták fentartani magukat Munkács táján, bár a várban rokkantakból álló csekély őrség, környékén pedig Ungvárig és Szatmárig mindössze néhány század dragonyos állott velük szemben. A fő-fő veszedelem abban jelentkezett, hogy éppen a nemesség nem akart csatlakozni R. zászlóihoz. Hiába intézte a fejedelem Vásáros-Naményból kiáltványait a szabolcsi nemességhez, vállalatát ekkép indokolva: «Szabadulásunkra oly kedvező az alkalom, hogy ha most nem, soha többször hazánk szabadságát nem remélhetni.» A nemesség tartózkodó állást foglalt el, mire nagy oka volt. A magyar nemes, főleg a Tiszaháton, épp oly keményen bánt jobbágyaival, mint a szomszéd lengyelség. «A nemesség nálunk, R. szavai szerint, oly korlátlan jogokat nyert jobbágyai fölött, hogy a törvények szerint csak lelkét lehetett a parasztnak tulajdonául tekinteni. A népnek az a része, megy tótok-ból és oroszból áll, elég türelmesen viseli e jármot, de a magyar jobbágyok oly gyülölséggel viseltetnek uraik s az összes nemesség irányában, hogy ugy látszik most is csak elvesztett szabadságukat kivánják megboszulni.» Mivel pedig R. támadását parasztlázadások előzték meg, a katonai fedezet nélkül maradt nemesség attól tartott, hogy ha táborba száll, kuriáját megrohanják saját jobbágyai. R.-nak most az volt a feladata, hogy fölkelését kivetkőztesse köznépi jellegéből. Ez csakhamar sikerült is. Miután a kállai várdát bevette, a hajduk katonai rendje csatlakozott hozzá; «a várban, irja R., 4 kis ágyut találtam és néhány mázsa lőport, ime ebből állott tüzérségem!» Aztán Huszt várát foglalván e Ilosvay Imre, végre valahára egy egész vármegye, t. i. Máramaros nemessége csatlakozott hozzá. Károlyi Sándor, a Sennyeyek és Andrássyak is megjelenvén táborában, R. hadserege azzá lett, amiért alkottatott: a rendi szabadság fölkelő seregévé. 1703 szept. 26. már azt irhatta XIV. Lajosnak, hogy hatalmába ejtette az országot egész a Dunáig. Mire «kinyilt a kikelet», kezében volt a Dunántúl nagy része is, ugy hogy a császáriak a Drávántúlra, Erdély és a várak egy részére szorítkoztak. Ekkor tette közzé Recru descunt vulnera inclytae gentis Hungarae (föl repedeznek a nemes magyar nemzet sebei) kezdetü világhirü kiáltványát, hogy igazolja ország világ előtt támadását. Önmaga, az örök igazságnak felajánlott emlékirataiban ekkép jellemzi a fölkelést s abban vitt szerepét:
«Az Úr engem eszközül használa, hogy fölébreszszem a magyarok kebelében a szabadságnak szerelmét, mely a rossznak megszokásából már-már hűlni kezd vala.» «Nem célom igazolni az egyes nagyok minden fölkelését a régi királyok alatt, de könnyü lesz mindenkinek, ki a történeteket olvassa, megkülönböztetni a lázadás okozta mozgalmaktól a szabadság általános, jogos és törvényes védelmét, midőn a vármegyék egyesülten, mig amazokban csak a nagyok s zendülő hűbéreseik fogtak fegyvert. Azért a vármegyék ezen egyetértése a közveszedelmet, vagyis a törvény és a szabadság megsértését bizonyítá; és a rész szerint való nagyravágyás szította mozgalmakban egyéb következményük nem vala, mint hogy egyeseknek alattvalói egymás közt zavarogtak. Az elsőket tehát a nemzet háboruinak lehet nevezni, melyeket jogai védelméért kezdett, az egyesek zenebonái pedig méltán megérdemlik a lázadás és fölségsértés nevezetét. Ha nemzetem dicsőítését tűztem volna ki feladatul, el nem hallgathatnám e helyen, hogy ősi szabadságainak alapitója szent volt. Felhoznám Szt. László példáját is, ki hogy megmentse ezeket, fegyvert fogott oly király ellen, ki idegenek tanácsával kormányozott és megfosztá őt trónjától. Igy az ő példájára, kit az egyház szentjei közé sorozott, kimondhatnám, hogy nem azok érdemlik a gyülöletes nevet, s mindazon mocskot, melyet a rágalom századok óta szór a szabadság védőire, kik jogaikat védelmezik, hanem akik mind a törvényt, mind esküjöket megtörték.» Az udvar a Recrudescunt kibocsátásával egyidejüleg kényszerítve látta magát arra, hogy R.-val mint hadviselő féllel alkudozásba ereszkedjék. Ez irányban ad meghatalmazást 1704 jan. 2. a hazafias érzelmeinél, autonom törekvéseinél fogva az ellentáborban is nagyra becsült Széchenyi Pál kalocsai érseknek, ki Gyöngyösön értekezett a fejedelemmel. R. a tárgyalásokon a külhatalmak garanciája által biztosított békére törekedett, a végből, hogy ha az udvar, szokása szerint, nem tartaná meg a föltételeket, a biztosító hatalmaknak jogos címük legyen Magyarország megsegítésére. Az alkudozások nem vezettek eredményre. R. még ekkor méltán bizhatott a francia és bajor segedelemben. Azonban 1704 aug. 113. a franciák és bajorok tönkre veretnek Höchstädt mellett. Egész Bajorország a szövetségesek kezébe kerül, s a bajor fejedelem, a trón jelöltje, a helyett, hogy Csehországba törne, ott egyesülendő R. hadaival: immár földönfutó. R. serege «félmeztelen» volt. Adót nehéz volt kivetni; nem lehetvén követelni, hogy a nép szolgáljon is, fizessen is. Kisegítőül nagy mennyiségü rézpénzt vertek, mely szokatlan volt a magyar földön, hol IV. Béla kora óta ismeretlen volt a rézpénz. E pénz, melyet az ezüst pengővel szemben kongónak, másként, Pro libertate felirata után, libertásnak (l. o., képét pedig az Ermek mellékletén) neveztek, hovatovább nehezen volt megtartható forgalomban. A francia hadi segély rendetlenül és egyre kisebb adagokban jött. Pénz hiányában aránylag igen csekély hadat lehetett tartani. Rendes, jól fölszerelt katona nem volt több 7000-nél, mig a néphad s a köznemesi csapatok tizszerannyian. Alkalmas vezérek és tisztek, lovak és fegyverek egyaránt hiányoztak. Az egész nemzeti had csakis a személyes vitézségre támaszkodhatott. Egyedül ezzel folytatta a nemzet szabadságharcát rendes hadseregek ellen, amint R. keserüen konstatálja: «minden tapasztalás, mit mondok!? a háboruknak fogalma nélkül». A küzdelem mindazonáltal nagyon változó szerencsével folyt. 1704 jun. 13. Forgács Simon nagy csatát veszt Heister ellenében Koroncónál. Odaveszett R.-nak legrendezettebb gyalogsága, éppen az a fegyvernem, mely a tüzérséggel együtt csak igen gyengén volt a túlnyomóan lovasságból álló magyar seregben képviselve. Mert a gyalogsági szolgálatot a nemesség, sőt általában a magyarság mindig lenézte. Példabeszédül járta, hogy csak a kutya jár gyalog. Pedig a gyalogra nagy szükség volt, főleg a rácok miatt.
A rácokat R. hiába igyekezett megnyerni a nemzeti ügy számára. Amily kitartással küzdött a rután és tót R. zászlói alatt, épp oly szívósan ragaszkodtak a rácok a császár ügyéhez. «Ezen népfaj, - irja róluk R. - mely a magyarnak természetes ellensége, ha seregem valamely hadteste hozzá közel táborozott, csendesen meghúzta magát lakhelyein. De mihelyt a had eltávozott, a rácok azonnal reárohantak az elhagyott városokra és falvakra ott csak öregeket, asszonyokat és gyermekeket találván, rajtok igazi barbár kegyetlenségeket követtek el, nők s gyermekek lemészárolása s égetése által.» Irtó háboru folyt e két fél között: rác és magyar nem adott egymásnak «pardont». 1704 telén R. Érsekújvárat foglalta el, de e sikert ellensúlyozta a rövid idő mulva bekövetkezett nagyszombati csatavesztés. Itt R. személyesen vezette a sereget Heister ellenében. «a hadi mesterségen - ugymond - nagyon újonc lévén, örömest éltem volna azok tanácsával, kik magukról azt állíták, hogy értenek hozzá. De ezen első ütközetem meggyőzött arról, hogy közülünk senki sem érti a taktikát, hogy legénységem jóakaratu, de azonkivül hogy fegyverzete nagyon hiányos, tisztjei sincsenek, kik vezetni tudnák.» Ez volt a fő oka annak, hogy az egész hadjárat alatt a magyarság nagyobb ütközetben mindig a rövidebbet húzta. Ezért kerülték a rendezett nagy csatát. Minden sikerül: a portyázás, az ellenség háborgatása, hirtelen megrohanása, apróbb hadi cselek és fogások alkalmazásában állott. legkitünőbb vezéreik: Károlyi Sándor, a vak Bottyán, Ocskay, Béri Balog Ádám, Czelder Orbán, mind csak kisebb összecsapásokban mutattak föl sikert. A császáriak meg hiába arattak egy-egy nagy győzelmet: ellenünk lévén a nép, amint elvonultak egy-egy vidékről, ismét lángba borult mögöttük minden. A tisztek hiányán német szökevények, mint megbizhatatlanok, nem segítettek; néhány francia tiszt, különösen La Motte ezredes, Vauban volt segédtisztje és De Riviere, Érsekujvár erődítője, kitünő szolgálatot tett, főleg műszaki feladatok végre hajtásában. Nagyobb szabásu katona azonban egy sem volt köztük. R. azon iparkodott, hogy magyarokból képezzen minél több alkalmas tisztet. E végből állítá fel az u. n. «nemes kompániát», melyet francia gárnátosai, a palotásokkal együtt, képeztek taktikai gyakorlatokban. Midőn 1705 máj. 15. meghalt Lipót s utódja a békés hajlamu I. József lép örökébe: a szabadságharc ügye a lehető legjobban állott. Maga R. fáradhatatlanul dolgozik a szervezésen, a hadsereg, az összes belkormányzat rendezésén. Serege ekkor éri el tetőpontját: 52 lovas-, 31 gyalog-, összesen 83 ezredre rugott, mely a pudmerici szétrebbenés (1705 aug. 11.) után ismét talpra állott, sőt a következő évben kerek számban 100 000 főre emelkedett.
A kormányzat szervezése végett R. 1705 szept. havában Szécsénybe országgyülést hivott egybe, hol nemcsak a főurak és a köznemesek, hanem az egyháziak is szép számmal jöttek össze. Az egri és a munkácsi püspök, 4 címzetes püspök személyesen jelent meg s több káptalan és szerzet képviselet útján. Mindenek előtt a kormány szervezéséhez láttak. Bercsényi adta elő a döntő javaslatot, mely szerint «legjobban cselekednénk, ha a lengyelek példáját és szokásait követnők, mert e nemzet szabad s igen féltékeny szabadságára. Nálok közönséges dolog kölcsönös eskü által összeszövetkezni és főnököt választani, akinek vezérlete alatt működnek azután megsértett szabadságuk visszaállításán. Célunknak tehát a ,Szövetkezett Rendek' minősége felelne meg leginkább.» Az indítvány elfogadtatván, miután R. számára, ki még 1704 jul. 6. erdélyi fejedelemmé választatott, a lengyel konfederációk marsali méltóságát és címét méltán keveselték: mint a szövetség fejét «vezérlő fejedelem» címmel tisztelték meg. Melléje az ország kormányzatára 24 tagból álló főtanács rendeltetett. A szövetség pontjaira szept. 19. és 20. fölesküdtek ugy az egybegyült rendek, mint maga a fejedelem. A szövetség természete hozta magával, hogy mindenkinek szint kellett vallani vele szemben. Minden megye és város nemeseinek és polgárainak külön e célra készített könyvbe kellett beirni hűtlenség és honárulás terhe alatt a nevüket s aláirásukat pecsétjükkel megerősíteni. Ezen esküokmányokat aztán beküldték a főtanácsba.
Másik feladata a szécsényi gyülésnek a vallás ügyének rendezése volt. Ez nagy nehézségekkel járt. R. maga buzgó r. kat. volt ugyan, de seregének, saját állítása szerint, kilenc tizedrésze reformátusokból állott, és a prot. státus hangosan követelt elégtételt a vele szemben elkövetett erőszakosságokért. Bár R. minden felekezeti viszályt szorgosan került, a pápa brevét küldött ellene XIV. Lajoshoz, R. helyzete a pártok küzdelmében igen nehéz volt. «Az ország első rendét (a kat. klerust) - ugymond - kimélnem kellett vallási, igazsági, valamint politikai okokból; de igazságot kellett szolgáltatnom, a protestánsoknak is, mind a törvények, mind az általam letett eskü értelmében.» Ily becsületes törekvés nem maradt eredménytelen. «E kényes és szövetségünkre nézve oly veszedelmes ügy - irja R. - a felek belső megelégedésével és megnyugtatásával három nap alatt befejeztetett.» R. ezt oly nagyra vette, hogy «a szabadságtól lelkesített vallásos egyetértés» emlékére érmet veretett, melyen a három felekezetet jelképező három nő a haza égő oltárára ölében viszi az áldozatot: «concurrunt ut alant (egyesülnek, hogy éleszszék, t. i. a szent tüzet)!» - mint a felirat mondja. Az országgyülés harmadik fő tárgya a békealkudozások folytatása lett volna. Ebben azonban semmire sem mehetvén, a rendek megbizták R.-t és a szenátust a tárgyalások vitelével. A tanácskozások megkezdése előtt mindkét fél nagyobb eredményeket óhajtott elérni, hogy nyomatékosabban léphessen föl az értekezleten. Ezúttal Erdély volt a mérkőzés szintere. R., fejedelmi székébe iktatása végett országgyülésre hivta össze Erdély rendeit. Arra felé tartott hadseregével az öreg Herbeville császári tábornok is. Vele szemben R., Károlyi hibájából, 1705 nov. 11. Zsibó mellett vereséget szenvedett, minek folytán hadaival Erdélyből ki kellett vonulnia. Némi vigasztalásul szolgált, hogy a vak Bottyán a kurucoktól «fatalis terra»-nak nevezett dunántúli vármegyékben sikereket tudott felmutatni.
Ezalatt 1705 okt. 27. megindultak a békealkudozások a szövetséges rendek és a császáriak közt Nagyszombatban. A protestáns «tengeri hatalmak»: Anglia és Hollandia követei nagy jóakarattal támogatták a kiegyezés ügyét, melynek során a császár és király biztosai urak nevében kijelenték: «hogy a magyar nemzetet az ország saját jogai, törvényei és kiváltságai szerint fogja kormányozni, hogy a trónörökösödés joga alatt egyáltalában nem ért korlátlan önkényes uralmat, sőt hogy Magyarország minden karait, rendeit s lakosait ugyanazon ország törvényei s alkotmánya szerint az ő jogaik és szabadságaikban fentartani akarja.» A béke ügye azonban még sem juthatott dülőre. Hiába lépett közbe Wratislaw gróf miniszter, R.-val magán úton tárgyalva; hiába avatkozott az ügyekbe R. neje és nénje. A béke nem lehetett valósággá két nagy ok miatt. Az egyik ok abban állott, hogy Bercsényi, a szövetséges rendek bizottságának elnöke, makacsul ragaszkodott az arany bulla 1687. eltörölt záradékának, a jus resistendinek visszaállításához. Ebbe az udvar, ha csak törvényesíteni nem akarta a forradalmakat, nem mehetett bele. A másik ok Erdély különállásának kérdése volt. Erdély birtoklása az ausztriai háznak egyik legfontosabb hatalmi érdeke, a török háboruk szerencséjének egyik legnagyobb vívmánya volt. Uralma Erdély nélkül a földrajzi egységet alkotó magyar korona területén nem lett volna biztosítva. Miután a török uralom Magyarországon megdőlt, s a Leopoldinum diploma és az Alvinciana resolutio alkotmányosan biztosítá az ausztriai háznak Erdély birtokát: az uralkodó ház nem mondhatott le ezen rendkivül értékes új szerzeményéről. Viszont R. a hazai hagyományok, Bethlen Gábor és Pázmány Péter szemüvegén tekintette Erdélyt, melytől úgy saját személyének, mint különösen a magyar rendi szabadságnak országos és nemzetközi állása fügött. Erdélyhez való szivós ragaszkodásában a nagyravágyásnak, a személyi önzésnek árnyékát sem látjuk. Választott erdélyi fejedelem létére hajlandó volt, ha személye ellen tétetnék kifogás, lemondani az erdélyi fejedelemségről, de semmi szin alatt nem egyezett bele, hogy Erdély függetlenségét elejtse. Bocskay, Bethlen s öreg R. is Erdély különállásában látták a magyar rendi szabadság legfőbb biztosítékát. Ámde azok még a törökre támaszkodhattak. R. a török helyett második biztosítékul csak a külföldi hatalmasságok jótállásában kereshette a garanciát. De ezek is a Bethlenek korában - részben mint szövetséges társak - inkább nyujthattak ugyan kezességet, mégsem másították meg a történelmi fejleményeket. Most, a törökök kiveretése után, mint egyedöli biztosítói Erdély függetlenségének, még kevésbbé tettek volna számot. A megalkuvás lehetősége tehát, mihelyt Erdély kérdését küzdő felek élére állították, ki volt zárva.
A tárgyalások eredménytelensége a viszonyokban rejlett s a csak külső oknak vehetjük azt az egyébként igen jellemző jelenetet, mely 1706 jun. 15-én ment végbe a tanácskozásokat vezető Bercsényi és a közvetítő holland követ közt. Ez ugyanis a szövetségesek «utolsó rezoluciójából» még valamit le akarván alkudni, Bercsényi dölyfösen szakítá félbe: «Nem alkudozunk tovább hollandus uram, mert mi szabadságot, nem sajtot keresünk!» Mire a hollandi hidegvérrel csak ennyit válaszolt: «Ha szabadságot keresnek, ne fizessék értéktelen rézpénzzel hadaikat, hanem vágják le a sok arany- ezüstgombot, láncot mentéikről, veressék pénzzé s fizessék azzal a katonát, majd jobb kedvvel harcol. Hollandia nem ezüst-, hanem ólomgombos kabátokba vívta ki szabadságát.» Újra megindult a harc s ismét a régi módon folyt tovább. De R. küzdelme nem itthon, hanem Európa nagy csatamezőin dőlt el. S ez az év legfeljebb a Rajna mellékéről hozott némileg jó hireket R. számára, melyek hatása azonban semmivé lett Szavójai Eugénnek Torino, Marlboroughnak Ramillies mellett a franciákon és bajorokon 1706 máj. kivívott nagy diadala által. E vereségek s a belső bajok, az ország kimerülése súlyos helyzetbe sodorták R.-t. S mivel minduntalan tapasztalta, hogy XIV: Lajos vele, mint fölkelővel, mindaddig nem akar formaszerü szövetségre lépni, mig a Habsburg-ház trónvesztését ki nem mondja: ügyük biztosítása végett el kellett szánni magukat erre a nagy lépésre. Elhatározásuk annyival inkább sürgős volt, mert a belháboru emésztette ország hangulata mindinkább hajlott a megalkuvás felé. A kétségbeejtő helyzet magyarázza az 1707-iki ónodi országgyülést (l. o.), melyen jun. 13. maga R. tette meg a javaslatot, hogy a rendek az ország romlására törő ausztriai ház uralmát megszüntnek nyilvánítsák s I. József magyar királyságáról abrenunciációt tegyenek. Bercsényi ekkor gyujtó beszédet tartott, mely az emlékezetes «Eb ura a fakó! mai naptól fogva József nem királyunk!» felkiáltással végződött. Beállott az interregnum.
Ezzel a kibékülés útja örökre el volt vágva. Nem hordozhatták többé sem a Széchenyiek, sem ánglus és hollandus uraimék a békesség olajágát. S nyilvánvalóvá lett az a szörnyű ellenmondás, hogy a királyi tekintély, mely ellen fölkeltek, maguknak a fölkelőknek táborában sem halványult el végkép. R. nem maga reflektál a magyar trónra, hanem jelölteket keres. Ilyenek voltak egymásután a bajor választó, majd a szász választó, végre a porosz királyfi. Sorra dugába dőlt minden kisérlet. S ami még nyugtalanítóbb volt, XIV: Lajos, bár a kivánt föltételek teljesíttettek, vonakodott R.-val formaszerü szövetségre lépni. E helyett azzal biztatta, hogy minden bizonynyal befoglaltatja a kötendő békébe. Azonkivül a jaroslawi uradalmat Lengyelországban nevére iratta; 100 000 tallért küldött R.-nak, Bercsényinek ugyanannyi livre-t s megigérte, hogy a spanyol királynál R. részére az aranygyapjas-rendelete kieszközli, mit meg is tett. Ettől fogva XIV. Lajos és R. mindig két malomban őrölnek. A francia király a maga módján szerint épp ugy jár el irányában, mint a trónvesztés idejéig a császár. Amint ez R. személyére nézve minden áldozatra kész volt: meghagyja 120 négyszögmérföldnyi birtoka s címei élvezetében, ez utóbbiakat még meg is szaporítja, de Erdélyt nem adja; ugy a francia udvarról R. követe Vetési László már azt irja neki: «Ne hagyja magát fenséged még tovább csalatni ezen udvar által». Ám azért R. kényszerhelyzetében most már a porosz királyfi trónjelöltsége érdekében fogadta el a francia udvar ajánlatait. E terv érdekében Sziléziába akart törni s hogy szépen elrendezett seregét épségben tartsa együtt, kerülte a nagy csatát a császáriakkal. 1708 aug. 3. azonban Viard és Pálffy Trencsén mellett, igen kedvezőtlen terepen, megrohanták, R. jobb szárnya futásnak eredvén, a fejedelem feltartóztatásuk végett oda nyargalt. Lova már két árkot átugrott, de a harmadiknál megbotlik s nyakát szegi. A zúzódást szenvedett fejedelem elájult, holt hire szalad a seregben, mire az egész had szétfutott. «Soha vereség nem volt ennél gyalázatosabb és szerencsétlenebb következményü», mondá a fejedelem. Valóban az volt! Nemcsak a poroszszal való összeköttetés vált semmivé, hanem bent az országban minden jelei mutatkoztak a teljes felbomlásnak. Minden nap egy-egy árulás hirét hozta. Ocskayé volt a legnevezetesebb, ki csapatjával együtt szökött Pálffyhoz. A legnagyobb pénzügyi zavarok köszöntöttek be. A trecsényi csata hirére a «kongó» pénzzel fizetett gyalogság mint a polyvát szórta azt szét az érsekújvári piacon. Egyébfajta meg nem volt. Adót kellett kivetni azoknak, kik részben épp a nagy adózá miatt keltek fel; adót mostan, mikor már öt évi háboru sorvasztja a lakosság adóképességét. A sereg demoralizálva, sehol sem mer többé szembe szállni a császáriakkal. S egyfelől a rácok, másfelől R. vezére Károlyi s mások égetik a falvakat, az utóbbiak rendszerint azért, hogy az ellenségek lehetetlenné tegyék élelmiszerek beszerzését. Odakünn pedig az oudenardei, majd 1709. a malplaqueti vereség végkép eldönté az örökösödési háboru sorsát s ezzel R.-ét is.
R. végső erőfeszítéssel próbált még egyszer szerencsét fegyverekkel. 2000 főnyi idegen zsoldossal 1710 jan. 22. Romhány és Vadkert közt eldöntetlenül maradt csatát vívott a császáriakkal. Fordulatot e harc annál kevésbbé idézhetett elő, mert R. lengyel zsoldosai rövid idő mulva megszöktek az országból; rakoncátlanságuk több kárt okozott mint hasznot. Ugyanekkor Heister, az áruló Ocskay feje vételét használván ürügyül, megkezdi a fogoly tisztek lemészárlását. Győrben 1710 jan. tiz kurucot végeztetett ki, köztül öt törzstisztet. S mindezeknél nagyobb csapádként, egyre iszonyubban terjed a pestis, főleg a rosszul élelmezett és ruházott kuruc táborban. A kimerült ország a végromlás szélére jutott. «Hadaim - irja R. - majd mind elszéledtek, biztos helyekre szállítandók családjainkat. Napról napra mélyebben szorultunk azon szögeletbe, melyet a Tisza és a Beskéd hegyek képeznek, a amelynek alapja Munkács.» R. most, a különben is összetört franciára nem támaszkodhatván, igen szorgalmazta a Nagy Péter orosz cárral való szövetséget, melynek különösen Bercsényi volt szószólója. Itt is csak biztatást nyervén, békeföltételekkel kereste meg I. Józsefet, melyek méltányos és mérséklet voltuknál fogva ugy az udvarnál, mint a protestáns külhatalmaknál igen jó hatást gyakoroltak. A béke ügye komolyan előtérbe lépett. De a császár többé nem volt hajlandó külhatalmak közbenjárásának elfogadására s egy megbizható emberére, Pálffy János tábornokra bizta az alkudozásokat. «Pálffy, ugymond, miután a császárnak irántam való szives hajlamáról biztosíta, sürgetőleg kért, irnék ezen fejedelemnek egy felsőbbségét elismerő levelet, mit, ha megteszek, biztosíthat, hogy a császár megadandja ugy a nemzetnek, valamint az erdélyieknek mindazon szabadságait, melyek a törvényeken alapulnak s egyszersmind általános amnesztiát mindazoknak, kik még fegyverben vannak. Ami pedig saját személyemet illet, nincs oly becsület, méltóság, kedvezés, vagyon, amit - kivévén az erdélyi fejedelemséget - ne remélhetnék.» R. azonban még a mostani nagy elhagyatottságában is csak a mindenkor szükségesnek tartott feltételek alatt akart megbékélni, tisztában lévén azzal, hogy nincs jog végkép eljátszva, csakis önlemondás által. Látta, hogy mindennek vége. Erdélyből csapatai már Zsibó után kiszorultak, Magyarországon pedig csupán Kassa, Ungvár, Munkács, Huszt, Kővár és Szatmár vára s a köztük levő vidék volt még kezei között. Az ország határain állván, nem volt többé hová vonulniok. Ily viszonyok között lelkiismerete nem vállalhatja magára azt a felelősséget, hogy Magyarország végképeni leveretése után esetleg arra a sorsra jusson, mint Csehország a fehérhegyi csata után. Ezért vonul vissza e nehéz napokban: 1711 febr. 21. elhagyja hazáját örökre.
Ő maga, visszatekintve 8 évi szabadságharcára, egy mesteri képben igy foglalja össze annak egész menetét: «Bárki itélend a magyar ügyekről, a háboru szerencsés kezdetét az ellenség fölötte nagy óvatosságának tulajdoníthatja, és annak, hogy az erősségek és helyőrségek nagyon rosszul valának ellátva és még rosszabbul védelmezve. A háboru szerencsétlen végének okául pedig a nemzet tapasztalatlanságát s tudatlanságát, a fegyver és pénz hiányát - amelyek a hadakozás idegei, - a pestist és a francia udvar által nyujtott segedelem csekélységét tulajdonítandja». Csak egyet felejtett ki a tényezők közül: a legitim uralkodónak szüntelenül az események fölött lebegő tekintélyét, melyet amig le nem ráztak, tétovázó volt minden lépésük s mikor azt is megtették, lidércnyomásként nehezedett tetterejükre.
R. a határokról irt levelében az erős akaratu, tisztán látó, vezérei közt a tényekkel leghidegebben számoló Károlyi Sándorra ruházta hadainak főparancsnokságát. Károlyi R. távollétében, megmentve amit még lehetett, Pálffyval mint császári biztossal gyorsan megkötötte a békét, mert a halogatás kész veszedelem lehetett volna. Ennek értelmében 1711 máj. 1. Szatmár mellett, a nagymajrényi mezőn 12 000-nyi fölkelővel lerakta a fegyvert, átadta zászlait s letette a hűségesküt. Ez a szatmárinak nevezett béke R.-ra nézve a körülményekhez képest elég kedvező intézkedéseket tartalmazott. Életére s a várak kivételével minden ingó és ingatlan javaira kegyelem biztosíttatott azon föltétellel, hogy három hét alatt leteszi a hűségesküt, a kezén levő várakat a császáriaknak átadja s a maga érségeit elbocsátja. Ha az országban nem akarna maradni, a hűségeskü letétele után Lengyelországba távozhatik. A feltételek végrehajtása után visszakapja fiait is, kik közül a nagyobbikat alig, a kisebbiket meg éppen nem látta. A békekötés egy példánya azonnal megküldetett R.-nak, hogy azt mint a szövetségesek vezére ő is megerősítse. Ő azonban nem volt rábirható a béke elfogadására. Első sorban nem bizott az udvar őszinteségében, s érvényesnek sem tartá a szerződést, melyet Pálffy I. József időközben bekövetkezett halála után, tehát a tőle nyert teljes hatalom megszüntével kötött meg. Azt sem tudta magával elhitetni, hogy XIV. Lajos annyi szép igéret után is végkép cserben hagyja s legalább a tárgyalás alatt álló közbéke megkötésekor ne emlékezzék meg róla oly módon, mely érzelmeit kevésbbé sértő legyen a kegyelem elfogadásánál. S midőn a francia udvar e részben is aggodalmakra adott okot, leplezetlenül kifejezte előtte megütközését: «Ugy veszem észre - irja - egy idő óta úgy tekintenek az udvarnál, mint a kifacsart narancsot, melynek héját eldobják. Erről nemcsak segélypénzem felfüggesztése, de még inkább meggyőzött az a mély hallgatás, melyet irányomban tanusítanak.» Ezután politikai terveit a cárral való szövetségre nézve ismertetvén, igy végzi levelét: «Remélem, gondoskodni fognak arról, hogy én s azok, kik sorsomban osztoznak, hiányt ne szenvedjünk. Mert senki sem tudja jobban mint Ön, minő állapotba sülyesztett önzetlenségem s hazám szeretete». jogosabban soha senki sem hivatkozhatott önzetlenségére és hazaszeretetére. Kétszer is fölajánlották neki a lengyel koronát, érdekeit a hatalmas cár támogatta, s mégsem fogadta el azt, mert személyi előmeneteléért el kellett volna ejtenie egész valóján uralkodó eszményképét. 1711. és 1712-ben Lengyelországban maradt, hol a főurak részéről a legnagyobb kitüntetésekben részesült. Előbb jaroslawi uradalmában, majd, hogy ne kelljen fejedelmi udvart tartania, Sárosi gróf álnév alatt Danckában (Danzig) lakott. S mialatt a nemzetközi viszonyokat éber figyelemmel kisérte, hogy ügye érdekében hasznosítsa azokat: udvara jó részét hazabocsátotta, jól tudván, hogy működésének eredménye egyáltalában nem függ a bujdosók kisebb vagy nagyobb számától. Különösen arra irányozta figyelmét, hogy Magyarország a követendő európai közbékébe befoglaltassék, s ezért a nagyhatalmakkal alkudozásra fordította minden erejét. Párisi és londoni követei egyre azt tanácsolták, béküljön ki az udvarral, ha másért nem, birtokaiért, melyek kezében lévén, többet tehet a hazáért. Ugyis hiába való minden erőlködése, mert, mint Vetésy irta, «soha sem fogja fenséged azt a kedves hazát látni, hanemha a bécsi udvar jóakaratának kapuján át». R. minderre nem hajtott. 1712 nov. 16. Danckából Angliába megy, hol a bécsi udvar tiltakozása folytán az angol királynő nem fogadta el. Ekkor Franciaországba evezett. 1713 jan. 13. Dieppeben partra szállt s már ápr. 27. emlékiratot nyujtott be XIV. Lajosnak, melyben szolgálataira hivatkozva, kéri: ne feledkezzék meg a közbéke megkötésekor Magyarországról. A király ezúttal is jóformán csak a magánember kérelmeit vette tekintetbe. R. s társai számára 6000 frank évdíjat rendelt, hátralékai fejében pedig 600 000 frankot utalványozott neki a párisi városháza jövedelmeire, minek értékesítésénél R. utóbb egy harmadnál többet elvesztett. Ám a béke 1713. s 1714. Utrechtben és Rastadtban a nélkül köttetett meg, hogy R.-ról vagy hazájáról egy árva szó is foglaltatnék benne. Még arra sem történt intézkedés, hogy R.-nak a bécsi udvar kezében lévő fiai apjuknak kiadassanak. Hazulról sem szállongtak biztatóbb hirek feléje. Megalkottatott az 1715-iki XL. t.-c., mely kamatostul szedte vissza a marosvásárhelyi országgyüléstől reá ruházott «haza atyja» (pater patriae) nevezetet. Az országgyülés törvénybe iktatta, hogy R., Bercsényi s mindazon társaik, kik az egyetemes amnesztiát nem vették igénybe, «mint törvényes királyuknak és a hazának nyilvános ellenségei, hazaárulók és az igazi szabadság felforgatói (perduellenm veraeque libertatis eversores), jelen törvény erejénél fogva törvényesen száműzetnek, s hogy meglakoljanak, üldözendők és elfogandók. Összes ingó és ingatlan javaikra a királyi kincstár tegyen kezet. A velök való levelezés és közlekedés az összes és egyes országlakóknak felségsértés terhe alatt tilalmaztatik.»
R., mialatt idehaza pereatot kiáltottak reá, a francia udvarnál, bár hivatalosan nem ismerték el, szerfölött nagy kegyben állott. Szeretetre méltó egyéniséget, melyet szerencsétlensége, európai hirneve kiválóan érdekessé tett, abban az udvarban csupa gyöngédséggel halmozták el. Az agg király személyes barátságára méltatta, törvénytelen fiai: a toulousei gróf, a mainei herceg, ugyszintén az orléansi herceg benső ismeretséget kötöttek vele, együtt vadászgatva, kivált «sinkorántázva» (chien courant), amint akkor az agarászatot nevezték. R. Franciaországba menetelekor eleve megállapította magatartását. «Elhatároztam -irja önéletrajzában- a mérték feletti s a királytól nyert kegydíjat meghaladó költséget kerülni, állásom méltóságát kifelé fentartani, meg nem felelő ifjui társaságokat, asszonyokkal való botrányos érintkezést mellőzni, a fejedelmek barátságát, az előkelőkkel való szives viszonyt, magam kisebbítése nélkül, ápolni.» Ez sikerült is. Nagy műveltsége - magyarul, latinul, franciául, olaszul, németül és lengyelül egyformán beszélt és irt - bámulatos kedves modorral egyesült. «Minden követeléstől ment magaviselete, irja személyes ismerőse Saint-Simon herceg, mindenki rokonszenvét megnyerte számára; mert lemondván rangbeli követeléseiről, őt mindenki könnyen megközelítheté s fesztelenül érzé magát vele. Ezt különösen méltányolták benne oly országban, hol a rangvita napirenden volt; ily módon ő százszorta több tiszteletben s kitüntetésben részesült.» Egyéniségének képét szintén Saint-Simon, a világ legnagyobb memorie-irója festette meg, ím e rajzában: «R. - ugymond - magas termetü, de nem túlságosan, Testes, de nem elhízott, izmos és arányos növésü. Tekintete igen nemes, majdnem parancsoló, de a legkisebb durvaság nélkül. Arca kellemes, de valóságos tatár idomu. Okos, szerény, óvatos, s ha nem is szikrázó szellemü, de olyan, aki mindent jól és értelmesen cselekszik. Igen udvarias, de az egyének különbsége szerint, válogatással. Modora mindenkivel igen könnyed, s ami ritkaság, egyszersmind méltóságos, anélkül, hogy a legcsekélyebb hiuság, keresettség volna benne. Nem sokat beszél, de a társalgásban részt vesz s igen jól adja elő amit látott, tapasztalt, a nélkül, hogy valaha magáról beszélne. Igen becsületes, igazságos, őszinte, egyszerü, rendkivül bátor s igen kegyes, istenfélő, a nélkül, hogy ezt akár mutogatná, akár rejtegetné. Titkon sokat ad a szegényeknek és sok időt tölt imádságban.» A kornak vallásos rajongásra hajló iránya R.-ban együttérző lélekre talált. Vallásos hajlamai veleszülettek. Ha csak tehette, mindennap misét hallgatott. S bár türelemmel viseltetett a más vallásuak iránt, metafizikai szemlélődésekbe merülten, erősen kárhoztatta azokat, «kik csak azt hiszik, mit érzékeikkel megfoghatnak». Hányattatásai, keserü csalódásai után istenben keresett és talált megnyugvást. Egy ízben a karmelitáknál tett látogatást, s azok élete oly hatást tett reá, hogy elhatározta a világtól való visszavonulását. Remeteségbe vágyott, s ilyenül szemelte ki a grosboisi (l. o.) kamalduliak zárdáját, melynek közelében lakva, istenben való «újjá születésén» fáradozott kegyes gyakorlatok által. 10 órakor feküdt le, s már éjfélutáni 1 órakor fölkelt a Boldogasszony officiumára.
Az udvarral ugyan ezentúl is összeköttetésben maradt, de lemondott a kártyáról, éjszakázásról, a világi mulatságokról. XIV. Lajos 1715 szept. 1. történt halála után már egyedül benső barátja Tessé tábornagy körében érezte magát jól. Már-már élőhalottnak tekintették, ki egyáltalán nem törődik többé semmivel, amiért élt-halt annak előtte. Eszményisége azonban megőrizte ily közöny vagy pesszimizmustól. Midőn 1715. Törökország és VI. Károly császár meg Velence közt háboru volt készülőfélben, R. azonnal útnak indítá Pápay Jánost Törökország felé s nem eredmény nélkül adott életjelt magáról. 1717 szept. a háboruban szorongatott Törökország meghivására 40 tagból álló kisérettel útnak indult, és Spanyolország érintésével okt. 10. szállott török földre gallipolibau. Törökországban fényesen fogadták ugyan, de arról, hogy - mint ő kivánta - külön keresztény sereg élére állítsák, tudni sem akartak. Ugy látszik, a török politikusok egyszerüen a politikai mumus dicstelen szerepét szánták neki, hogy zenebonát támaszszon a magyarok közt. Erre meg ő nem vállalkozott semmi áron. 1718 jul. 21. megköttetvén a passzarovici béke (l. o.), abban a porta a bujdosók kiadatását megtagadta, de belebbeztetésükbe beleegyezett. R. ugyan visszavágyott Franciaországba, de Orléansi Fülöp, a regens, Ausztria iránti tekintetből nem kivánta visszajövetelét, s igy kénytelen volt továbbra is török földön maradni. A Boszporuson a kies Jeniköi jelöltetett ki szállásául, mig Bercsényi Konstantinápoly perai negyedébe költözött. Két év mulva a császári követ fenyegetően követelte kiadatásukat. De a szultán becsületére és a Koránra hivatkozva jelenté ki, hogy ily becstelenségre nem vállalkozhatik. «Te öntéd istenem - irja R. - azt az erélyt a török miniszterbe, aminőre keresztény fejedelmekben nem találtam. Ezek ily esetben azt szokták mondani, hogy állami érdekek nem engedik szavukat megtartani.» Csak annyit tett meg a porta, hogy a bujdosókat a fővárostól kissé távolabb fekvő Rodostóba telepített. A Márvány-tenger melletti ezen kedves fekvésü városban rendezte be új otthonát a fejedelem. Egész kis magyar-gyarmat alakult körülötte. Oda telepedtek: Bercsényi, Forgács Simon gróf, Esterházy Antal gróf, Csáky Mihály gróf, Sibrik Miklós, Zay Zsigmond báró, a két Pápay, Jávorka ezredes és mások, kik közül nem egy elmondhatta a holtáiglan szintén ott lakott Mikessel: «énnekem semmi okom nem volt hazámból kibujdosni, csak az, hogy nagyon szerettem a fejedelmet». Valóban, R. elbűvölő egyénisége volt ama bujdosó-csoport központja, kinek akarata szerint igazodott mindenki. Ő maga korán kelt, mindennap misét hallgatott, délelőtt irt és olvasott, délután fúrt, faragott, butordarabokat esztergályozott. Egyhangu, jóformán zárdai életet élt, melyet csak néhanapján szakított meg egy-egy vadászat, vagy valamely újonnan érkezett honfitárs. Ezek közt legnevezetesebb volt R. György, a fejedelem fia. 1733. a lengyel örökösödési háboru alkalmával a hazájába való visszatérés némi halvány reménysége villant fel még előtte egy pillanatra, de azután ez is eltünt, mint a többi buborék. Két év mulva, férfiasan tűrt nagy kínok után, halálra vált. «Amitől tartottunk - irta akkor a hű Mikes - abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve bennünket és kivéve ma közülünk a mi édes urunkot és atyánkot. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálukot kell siratnunk!»
Halála előtt a szerető sziv odaadó gondosságával intézkedett hátrahagyott családja és igazi családja, szó szerinti bajtársai érdekében. Mindenikről megemlékezett valami adománynyal 1732 okt. 27-én kelt végrendeletében, melynek végrehajtásával még francia királyi herceget bizott meg. A nagyvezérnek és Franciaország konstantinápolyi követének külön levélben kötötte szivére, hogy holta után ne feledkezzenek meg az elárvult bujdosókról. Testének belső részeit a rodostói görög templomban, szivét Grosboisban temették el. Tetemeit hű kamarása, Mikes Kelemen, a porta engedélye megérkezvén, 1735 jul. 6. Konstantinápolyba vitte, és az ottani galatai, akkor jezsuiták templomában, a fejedelem végakaratához képest, édes anyja Zrinyi Ilona mellé helyezte el. (Két emlékérmének képét l. Érmek mellékletén.)
3. R. (I.) György, Erdély fejedelme, szül. 1591., megh. 1648 okt. 11. R. Zsigmond fejedelem legidősb fia második nejétől Gerendy Annától. Pályáját mint ónodi kapitány kezdte. 1616. második házasságra lépett a lelki és anyagi javakban egyaránt gazdag Lorántffy Zsuzsánával, ki holtáiglan, főleg kegyes protestáns érzületével, nagy befolyást gyakorolt életére. Bethlen Gábor fölkelésében jelentékeny szerepet vitt, s a kassai generálissá lett. Bethlen Gábor halála után öcscse Bethlen István, nem remélvén a fejedelemséget megszerezni, R.-t kinálta meg a fejedelemséggel. Ezalatt azonban Bethlen István reményén felül megválasztatván, már-már összetűzésre került a dolog köztük, midőn a ref. udvari papoknak sikerült a vetélytársakat rábirni, hogy új választás döntse el köztük a dolgot. Ennek folytán Segesváron összegyültek a rendek s 1630 nov. 26. R.-t választották meg. Miután dec. 22. felavattatott, választását a szultán is helyben hagyta. Bethlen Gábor politikáját követve, uralmát a magyar politikai és vallási szabadság érvényesítésére szentelte. Már Gusztáv Adolf svéd királylyal szakadatlan összeköttetésben állott, ami nem volt titok Bécsben, mert R. néhány levele minden óvatossága dacára is elfogatott. Ő azonban, Bethlen Gábor iskolájában jól elsajátítván a szinlelést, határozottan biztosítá nagy ellenfelét, Esterházy Miklós nádort, hogy «mint eddig is mindenben szegény hazája s nemzete békességének megőrzésén igyekezett, ugy abban ezután sem akart megfogyatkozni». Mind a mellett várta a kedvező alkalmat, mely 1643. elérkezettnek látszott. A császári házzal hadi lábon álló svéd és francia királyok követeket küldöttek hozzá, oly igéretekkel, hogy - mint maga mondá - «azoknál többet, sem nagyobbakat nem kivánhatott». Ezek segítségre szólították föl a közbéke megszerzésében, kijelentvén, hogy a helvét hitvallás szabad gyakorlatát Magyarországban is igyekeznek helyreállítani. R. ekkor, miután a portától megszerezte a hadviselésre szóló engedélyt, a svédek szövetségében 1644 febr. 2. megindította hadait III. Ferdinánd ellen. Háboruját oly szerencsével folytatta, hogy kevés idő alatt csaknem egész Magyarország kezei közt volt. Márc. 11. foglalta el Kassát, hatalmába ejté a bányavárosokat s a Vág vonaláig nyomult előre. A háboru 1645. tovább folyt s egész a Dunáig mindent elfoglalt. A szorongatott császár utoljára is kénytelen volt békét kérni. A békealkudozások már aug. 8. sikerre vezettek s szept. 16. megköttetett a linzi béke (l. o.), mely a következő évben az országgyülés által az ország törvényei közé iktattatott. Ennek pontjai szerint: újolag megerősítették a protestánsok vallásszabadságát; az előbbi békekötések homályos pontjai szigoruan megállapíttattak; R. örökös tulajdonul kapta Regéc várát és a tokaji uradalmat. Ezen kivül haláláig megnyerte azon hét vármegyét, melyek 1621. már Bethlen Gábornak is átadattak. IV. Ulászló halálával megürülvén a lengyel trón, R. ennek megszerzésére fordította figyelmét; e célból Bethlen Farkast temérdek pénzzel Lengyelországba küldte, hogy a lengyel urakat a maga részére megnyerje; de mielőtt célját elérhette volna, meghalt. Gyulafehérváron temettetett el. R. egész a türelmetlenségig buzgó protestáns fejedelem volt. Üldözte a zsidózókat s pártolta azon oláhokat, kik a református hitelvekhez szabták magukat. Sokat áldozott templomokra, tanintézetekre és külföldön tanuló ifjak segélyezésére. A Geleji-féle egyházi törvények által az egyházi igazgatás rendszerét megállapította. Máskülönben igen fösvény ember volt, amely tulajdonságánál fogva az erdélyi családokkal is sok viszálykodása volt; a török szultán által Erdélyre vetett adót sem szivesen fizette, élete utolsó éveiben pedig éppen megtagadta.
4. R. (II.) György, erdélyi fejedelem, szül. Sárospatakon 1621 jan. 30., megh. Váradon 1660 jun. 7-én. I. R. György fejedelem és Lorántffy Zsuzsána legidősb fia. Már 1640. Erdély legfontosabb végvárának, Váradnak főkapitánya és egyúttal bihari főispán. Még atyja életében, 1642 febr. 19. fejedelemmé választatott. 1643 febr. 3. nőül vette somlyai Báthory Zsófiát, ki az ő kedvéért, vagy még inkább anyósa, a kegyes Lorántffy Zsuzsána akaratából, szinleg áttért az ev. ref. vallásra. Atyja, midőn 1644. hadat indított a császár ellen, reá bizta Erdély kormányzatát. 1648 okt. 11. trónra lépve, első gondolata volt atyjának a lengyel korona megszerzésére fordított munkásságát folytatni. E végből 1649. szövetségre lépett Chmielnicki Bogdánnal, a kozákok hetmanjával. Aztán Moldva és Havasalföld hűbéres vajdáit is szövetségébe vonta. A huzomosabban előkészített ügy 1657. vált aktuálissá R. ekkor Károly Gusztáv svéd király biztatására megkezdte a háborut János Kázmér lengyel király ellen. A szövetséges oláh fegyveresekkel együtt közel 40 000-nyi hadseregét jan. 18. indította útnak. Az előcsapatot Kemény János a későbbi fejedelem vezette, a fő sereg jan. 29-én ért lengyel földre. Kemény János jun. 17-én s svédekkel egyesülve elfoglalta Varsót. Csakhamar azonban, részint a Visztulánál jul. 3-án szenvedett vereség, arra szorította R.-t, hogy megalázó feltételek mellett kössön békét a lengyel királylyal. Nagy kudarca végleges bukását idézte elő. Mivel a háboru a törökök akarata ellenére indíttatott meg, a szultán megfosztá R.-t a fejedelemségtől, hadat küldött ellene, s az erdélyi rendeknél letételét sürgette. Ezek a portától szorongatva, 1657 nov. 3. az öreg Rhédey Ferencet fejedelemmé választották ugyan, de hogy R. visszatérését semmi se gátolja, nem eskették fel. Midőn a porta e választást megerősítette, egyúttal Borosjenő várát követelte. Ennek átadására azonban a rendek semmikép sem voltak hajlandók, sőt a medgyesi gyülésen 1658 jan. havában, miután Rhédey lemondott a fejedelemségről, visszahelyezték a trónra R.-t. De a porta nem tágított. Erdély rendei 1658 okt. 5. a nagyvezér szigoru fenyegetésére Barcsay Ákost választák fejedelmökül. Midőn azonban az R.-t még magyarországi uradalmaiból is ki akarná forgatni, a vérig ingerelt R. hadat gyüjtött s Barcsayt megrohanván, megszalasztotta. Mire aztán 1659 szept. 24. a marosvásárhelyi országgyülésen egyszerüen visszaült fejedelmi székébe, mintha mi sem történt volna. Mind hiába! A török hatalommal szemben nem tudta magát fentartani. Nagy-Szebennek öt hónapig tartott sikertelen ostroma után, 1660 máj. 22-én Gyalu és Fenes között megütközött a budai basával. Midőn itt seregének egyik szárnya megszaladt, ő a futók közé vágtatott a rend helyreállítása végett. E közben körülfogták s összevagdalt fejjel hanyatlott le lováról. Az ütközet sorsa eldőlt. A magyar had ágyui hátrahagyásával szétfutott, R.-t az ónodi lovasok szekéren vitték Váradra, hol két hét mulva sebeiben meghalt. Monográfiát irtak róla: id. Bethlen Imre gróf, II. R. Gy. ideje (Nagy-Enyed 1829) és Szilágyi Sándor (Magyar történelmi életrajzok, 1891-iki évf.). Történelmi nevezetességre emelkedett kardját, melyen az a felirás olvasható: «Georg. Rakóczy II. 1640», II. Miklós cár az ezredévi ünnepek alkalmából ajándékozta vissza a magyar nemzetnek. Aranyforintjának képét l. az Érmek mellékletén.
5. R. György, makovicai herceg, II. R. Ferenc kisebbik fia, szül. Bécsben 1701 aug. 8., atyja németújhelyi fogsága idején, megh. La-Chapelle-St.-Denisben (Páris mellett) 1756 jun. 22. v. 23. Bátyjával együtt Bécsben nőtt fel. A bécsi udvar őt is, mint bátyját, megfosztotta családi nevétől s marchese della Santha Elisabetha nevet adott neki. 1723. a sziciliai Del Contrasto és Valle de Giunchi grófságokat kapta adományul. Ezek átvételére le is ment Sziciliába, de még abban az évben visszament az udvarhoz. 1726. sikerült Bécsből végkép távoznia. Előbb Párisba, onnét 1727 jun. 15. Rodostóba ment atyjához, ki őt makovicai hercegnek nevezte. «A mi hercegünknek - irja róla Mikes Kelemen - semmi neveltetése nem volt és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon, azt véghez is vitték, és azt csudálom, hogy irni tud, ha rosszul is. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De az nem az ő vétke. Németek nevelték, akik csak a miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja.» Atyja Rodostóból tanulás végett Párisba küldte, hol Terislaw gróf álnév alatt élt s 1732. megnősült. Ott is kevésre becsülték. Luynes herceg irja róla memoirejaiban: «tehetségtelen ember volt, kit csak atyjának méltán tisztelt nevéért vettek valamibe.» 1742. a szultán meghivására Konstantinápolyba ment, honnét a nélkül tért vissza Párisba, hogy még csak kisérletet is tehetett volna Magyarországon politikai zavarok előidézésére. Benne kihalt a R.-ak dicső nemzetségének férfiága.
6. R. József, munkácsi herceg, II. R. Ferenc nagyobbik fia, szül. Bécsben 1700 aug. 17., megh. Csernavodán 1738 nov. 10. Keresztatyja I. József császár és magyar király volt, kiről nevét is kapta. Atyja börtönbe hurcoltatása után a bécsi udvar felügyelete alá került, mely gyülölt nevét nem szivelhetvén, marchese di San Carló nevet adott neki s fölöttébb hézagos nevelésben részesíté. 1723. a sziciliai Romanuccio és Musciano birtokokat kapta adományul. 1734. az atyja által adott munkácsi hercegi címet vette föl. Bécsből megszökve Rómába, majd 1735. Nápolyba, Párisba, végre Madridba ment. Atyjának ebben az évben bekövetkezett halála után a török kormány, hogy - mint politikai eszköz - kéznél legye, Rodostóba hivatta, hova 1736 dec. 5. érkezett meg. A porta erdélyi fejedelemmé jelölte ki. Mint trónkövetelő vett részt az 1737-38-iki hadjáratban az atyjával kibujdosott magyarokkal, kikre e politikai kalandor a lehető legrosszabb benyomást tette. «Most sohajtjuk leginkább - irja Mikes Kelemen - a mi megholt urunkot, mert szomoruan kell néznünk az atya és a fia között való nagy különbséget. Igen messze esett az alma fájától.» Törökországban jövetele óta folyton betegeskedvén, léha életét csakhamar bevégezte. Egyetlen leánya Jozefa Sarolta, az utolsó R., ki mint apáca halt meg 1780 jul. 3. a párisi Visitation de St. Marie kolostorban.
7. R. Zsigmond, erdélyi fejedelem, szül. 1544., megh. 1608 dec. 6. Hasonnevü öregapja szerezte 1517. abaújvármegyei Felső-Vadászt, honnan a R.-család előnevét vette. Atyja R. János, 1588-ban várkapitány Likaván, Liptó vármegyében. R. lett a R.-dinasztia rengeteg vagyonának és a fejedelemség révén külső tekintélyének megalapítójává. Már ifjonta Miksa király szolgálatában vitézkedett a török ellen. 1573. szikszó mellett egy potyázó török csapatot vert szét. 1576. Miksa király a Békés Gáspárnak Erdélybe vitelére szánt had vezetését bizta rá, mely kiküldetésében azonban Báthory Istvánnal szemben kudarcot vallott. 1587. egri főkapitány, s mint ilyen verte meg Ferhád basa nagy seregét. Érdemei jutalmául nemsokára testvérbátyjával, Ferenccel együtt magyar báróságra emeltetett. 1593. Gömörben a szabadkai várdát, Nógrádban a füleki várat vette vissza a töröktől. 1604-ben a felkelő Bocskayhoz csatlakozott s már a következő évben Erdély kormányzója lett. Bocskay halála után Báthory Gábor és Homonnai Bálint törekedett az erdélyi fejedelemségre, de az erdélyi rendek meg akarván őrizni a fejedelemválasztás szabadságát, hirtelen összegyültek Kolozsváron 1607. és megválasztották R.-t fejedelemnek, aki eleintén vonakodott ugyan, utalva agg korára és köszvényes voltára, de végre is letette a fejedelmi esküt. Ezen választásba ugy a török szultán, mint Rudolf császár beleegyezett. R. Homonnait kijátszotta, mert a török athname voltakép Homonnainak szólt, de a kapucsi basa meghamisította: Homonnai nevét kivakarta s helyére - jó pénzért - R.-ét iktatta. Báthoryval azonban nem tudott boldogulni, bár ágensét Bethlen Gábort elfogatta. Miután Báthory megnyerte a maga részére a hajdukat, s az öreg fejedelemnek lemondásáért gazdag uradalmakat igért: békésen megegyeztek, R. már a következő évben, márc. 5-én lemondott Báthory Gábor javára, miért ez megvette számára Csáky István özvegyétől Sárost és Szádvárt. Erős protestáns érzelmü volt. Az ő segélyével jelent meg a szentirás magyarul 1590-ben Károli Gáspár gönci lelkész fordítása szerint. Leköszönése után a fejedelemségről, magyarországi jószágaira vonult s még abban az évben meghalt Felső-Vadászon. Szerencsen van eltemetve a ref. templomban, hol síremléke most is látható.
