Szabadságharc,

Teljes szövegű keresés

Szabadságharc, az a fegyveres küzdelem, mely Magyarország 1848-iki békés átalakulását követte, egészen sajátszerü történeti jelenség a maga eredetében s lefolyásában. Lényegesen különbözik ama mozgalmas év többi kitöréseitől s hadjárataitól. Mint az 1848-iki törvények által új alapra helyezett magyar állam önvédelme az ellene zúdult nemzetiségek ellen veszi kezdetét; midőn a bécsi minisztérium s kormány nyiltan a nemzetiségek pártjára áll, akkor a magyar nemzet függetlenségi harcává változik; végre midőn hazánk diadalt nyert e küzdelemben, a keleti nagy császárság kezet fog Ausztriával a Magyarországban egyesülő «európai felforgató párt» legyőzésére. Visszatükrözteti e hármas szint az a ssereg, mely először hazánk területi épségeért és a magyarság törvényes túlsúlyáért küzd; majd régi bajtársaival kénytelen megvívni hazája politikai lételének megtartásáért; végre Magyarország függetlenségével együtt, e forradalom nagy lantosának szavai szerint, a világszabadságért vérzik el a két császárság túlnyomó ereje ellenében.
I. Először a rácok ellen, kiket a határon átjövő szerviánusok, sőt montenegróiak is erősítettek, kellett fegyvert fogni. Magyarország védelme ott a császári királyi seregre volt bizva, melynek a hazában állomásozó része a törvény értelmében a magyar királyi hadügyminiszter, Mészáros Lázár tábornok alá volt rendelve. A parancsnokok, Hrabovszky, Bechthold, Kiss Ernő, meglehetős lanyhán viselték a háborut. Hrabovszky első véres összecsapása a fölkelőkkel Karlócánál (jun. 12.) nem volt eredményes, Blomberg a közvélemény szerint nem használta fel kellően a verseci győzelmet (jul. ll.). Bechthold Szt.-Tamásnál kudarcot vallott (jul. 19.). A szerbek katonai organizációja, mely mintegy szentesítést nyert patriárkájuk által, megtöretlen maradt: magyar területen is dacoltak a törvénynyel a szt.-tamási sáncok, a perlaszi tábor, az egész sajkás-kerület. E csekély eredményt megmagyarázza a tábornokok rendelkezésére álló csekély hadi erő, a hadi készültség teljes hiánya, a természetes tartózkodás oly nép vérét ontani, mely császári tisztek alatt áll, magát a császár hű alattvalójának vallotta és amely folytonos összeköttetésben állott Mayerhofer belgrádi császári konzullal. De forradalomban hazaárulást lát a felizgatott hangulat minden késedelemben. Idegenek a vezérek, idegenek a katonák, a hazát saját vére védheti csak meg. E bizalmatlanság, melynek Jellachich bán engedetlensége a nádor és a minisztérium irányában, majd meg a bécsi minisztériumnak a magyar irányában tanusított és ismeretessé vált ellenséges magatartása egyre új tápot adott, végzetes politikai következtetéseket vont maga után. A magyar kormány igérete dacára sem vitte keresztül a pesti országgyülésen a magyar hadseregnek Olaszországba, Radetzky támogatására, a lombard-velencei királyság védelmére való küldését. A monárkia külső politikája háttérbe kellett hogy szoruljon, míg a magyart saját hazájában fenyegette veszély. Megadták a minisztérium által kért 200,000 katonát s 42 milliót az ország megmentésére. Kossuth «leborul a nemzet nagysága előtt» s fölkiált: «annyi energiát a kivitelben, amennyi hazafiságot a felajánlásban s Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg!»
A nagy revolució, különösen pedig az 1830-iki juliusi napok óta nem volt képzelhető forradalom nemzetőrség (garde nationale) nélkül. Ez szervezkedett is az országban mindenütt már a márciusi napok után, különösen a belső biztonság megőrzésére. mellette rendes nemzetőséget toborzott Batthyány Lajos grófminiszterelnök már máj. 16-án, melybe 10 zászlóaljat vettek be három évre önkéntesekből vagy a császári királyi sereg volt tisztjeiből és legénységéből. E 10,000 ember volt a honvédség magva. Elég ha megemlítjük, hogy az elsőkhöz tartozott a 3-ik zászlóalj (Szeged) s a 9-ik (Kassa), Damjanich volt császári királyi kapitány alatt a később oly hirre jutott vörös sipkások. E kizráólag magyar hadtest gyülőhelye lett a hazai intelligenciának, különösen pedig tanult fiatalságnak, mely addig katonai szolgálatot nem teljesített. Most, a demokratkus alkotmánynak megfelelőleg, az általános védkötelezettség elvén alapuló újoncozási törvényt nyujtottak be. Addig is, míg a törvény életbe lép, mozgó nemzetőrség (Garde mobile) szerveztetik. Ennek őrnagyjai közt találkozunk Görgey Artur nevével. Három honvédzászlóalj s több nemzetőrzászlóalj már el is indult a szt.-tamási sáncok ellen. Oda küldötték a Galiciából s Morvából parancsnokaik akarata ellen honszeretetből hazatért huszárokat is. A szerbek makacs védelme, az ebből támadható sok bonyodalom, a horvát készülődés, a Bécsbe szept. 9. a király elé bocsátott országgyülési küldöttség eredménytelensége, a bekövetkezhető veszélyek mind megannyi világos jelei a legmagasabb fokra emelték a magyarság lelkesedését és önfeláldozását. A «legnagyobb magyar» maga is katona, csak egy évvel azelőtt a nemzet szomoru pusztulását jósolta előre, ha «kardra» vagyis «ágyura» kerül a dolog. A régi nemesi had, az inszurrekció már 1809. sem felelt meg s annak győri kudarca nem is annyira szomoru, mint gúnyos emléket hagyott. Azóta sok minden javaslat tétetett egy jobb hadi rendszer alapítására, de mind papiroson maradt. «Még vesztünk sem lenne nagyszerü, mint Vörösmarty édeskeserün zengi, de egyenes nevetséges», irta Széchenyi a Politikai programmtöredékekben. Alig egy év mulva megmutatta a nemzet: mennyivel nayobb legnagyobb fiánál is.
II. Szept. 4. visszahelyezi egy királyi kézirat Jellachich bánt méltóságába, melytől őt a jul. 10. kiadott, de soha végre nem hajtott királyi rendelet megfosztotta. Egy héttel későbben a bán 36,000 emberrel átlépi a magyar határt. Alig ismerünk a történetben példát, hogy egyszerre annyi férfiu állott volna a kötelességek összeütközésének problemája előtt, mgé pedig minden csak félig-meddig bizonyos útmutatás nélkül, mint akkor. A bán szembe száll a nádorral, egy szászári királyi főherceggel, lázadónak nevezi a király által törvényesen kinevezett magyar kormányt s a királyi méltóság helyreállítását mondja hadjárata indokának. Mindkét fél egy uralkodónak esküdött hűséget. Mely részre álljon a Magyarországban állomásozó császári királyi ezredek tisztikara, melyet királyi parancs rendelt a magyar minisztérium alá? Érhtető a tartózkodás az összecsapástól, melyet még növelt a a magyar minisztériumnak időközben történt lemondása, és a nádornak, kivel a bán találkozni nem akart, hirtelen eltávozása a táborból. Jellachich ugyszólva kardcsapás nélkül jutott el Székesfejérvárig. A hrovátok már biztosnak vélték a diadalmas bevonulást Pestre, a főváros a legnagyobb aggodalomban. Ez izgatottságban történt Lamberg Ferenc királyi biztosnak eléggé nem sajnálható s meg nem róható meggyilkoása a hajóhídon.
A magyar részen álló tábornokok és tisztek haboztak, míg a visszavonulás tartott, de midőn a bán támadott, nem néztek mást, mint vitézi kötelességüket. Pákozdnál szept. 29. visszaverik a horvátokat. Jellachich fegyverszünetre lép, melyet arra használ föl, hogy seregével Bécsnek illanjon. E csatában a rendes katonaság mellett a honvédek és nemzetőrök is kiállották a tűzpróbát. Roth és Philippovics fegyverletétele Ozoránál már kizárólag a nemzeti sereg győzelme Görgey és Perczel Mór vezetése alatt. Meg volt kötve a véres frigy. A császári katonság magyar része elválaszthatatlanul oda votl láncolva a nemzeti ügyhöz. Hogy minő nehezére eshetett e választás Móga tábornoknak s sok tisztjének, kitünik abból a ténybő, hogy p. császári 5-ik tüzérezred egyik fele magyar, a másik pedig horvát részen harcolt a velencei tó mellett. Radetzky babérjait kivívni egyaránt segítettek huszárok és határőrök. Benn az országban sok idegen ragad fegyvert a magyarért, míg az Ausztriában állomásozó magyar honfitársai ellen harcol. Az események rohanva rohanva haladnak előre s szinte véget vetnek az egyes ember önrendelkező jogának.
Okt. 3. jelent meg a királyi manifesztum, mely feloszlatottnak nyilvánítja a Kossuth Lajos s követői által törvénytelenségekre vezetett országgyülést és Jellachichot nevezi ki teljhatalmu királyi biztosnak. Formailag nem volt hibátlan az intézkedés, amennyiben nem irta alá alkotmányos miniszter, lényegében nem volt más, mint az addig a pártok fölött álló korona nyilt lelépése a küzdőtérre. A magyar országgyülés ellenben, Kossuth Lajos indítványára, honárulónak jelenti ki azt, ki engedelmeskedni mer a bánnak. Okt. 7. a honvédelmi bizottságra ruházza a kormányt. Tulajdonkép ez volt az első nyilt forradalmi lépés: a francia jólétbizottság utánzása. Már egy nappal azelőtt Bécsben is kitör a forradalom: a nép és a deákság fölkel, Latour hadügyminiszter, ki összeköttetésben állott Jellachichcsal, borzasztó halált szenved, a város a fegyvertárral együtt a fölkelők kezébe jut, az udvar Olmützbe kénytelen vándorolni. Ez általános anarkiában mindegyik fél elfoglalja, ami keze ügyébe esik. Péterváradot, Eszéket és Komáromot a maga részére biztosította a magyar kormány; Arad és Temesvár őrségei csak a császári kormánynak fogadták el parancsát. A magyar nemezt ügye szolidárissá válik a föllázadt Bécsével, a császári kormány pedig már nyiltak támogatja a magyarság ellen fegyverkező horvát, szerb és román nemzetiségeket és a tótok közt is készül pártütést szervezni. Már nemcsak a magyar állam önállósága forog veszélyben: az oláh jobbágyság megújítja nagyobb mértékben a Hóra-világ borzalmait, rabolva és gyilkolva a védtelen magyar helyekben, a szerbek felé is fajháboru dühöng, melyben a magyar és a velük tartó német helységek magukra hagyatva is dacolnak a rácok vad rabló vágyával. És miután a császári kormány amgáénak vallja Jellachich ügyét, csak természetes, hogy a Móga alatt szintén az osztrák határ felé húzódó magyar sereg kisérletet tesz a Windischgrätz és a bán hadai által ostromlott császári város felmentésére. Sikertelen: a schwechati csata okt. 30. elveszett és másnap Bécs megnyitotta kapuit. Az imént győztes sereg rendje emgbomlik, két alkotó része: a rendes sereg és a nemzeti elem még nem képez egy igazi egészet. A volt császári királyi tisztekben nem biztak föltétlenül, nem hihetik róluk, hgoy minden utógondolat nélkül harcoljanak régi társaik ellen. A kaszások és nemzetőrök pedig még nem szokták meg a bháborut, özönével fogyasztják a puskaport és a többi hadi készletet, a csatában pedig ritkán állják meg helyüket.
Ausztria Bécs elfoglalása után egységesebb mint valaha. Kormányát Schwarzenberg Félix herceg veezti erős kézzel, a hadvezérek, Windischgrätz és Jellachich, és győztes seregük égnek a vágytól leverni a magyar «lázadást» és a dec. 2. bekövetkezett trónváltozás az utolsó tartózkodást is megszüntette, mert az új uralkodó nem tett esküt a magar alkotmányra. Hét felől indult a császári sereg, mint egy központ felé, a főváros és az ország zöme, a magyarság lakta vidékek ellen. A Felső-Dunánál maga Windischgrätz herceg táboroz a fősereggel. A Muránál Nugent a horvátokkal áll szemben Perczellel. Délen a szerbek portyáznak a magyarok lakta trületre, Theodorovics császári vezér által is segítve. Erdélyt Puchner báró tartja megszállva, kinek seregét a fellázadt sok ezernyi oláhság támogatja. Galicia felől Schlick tör be derék sereggel. A jablunkai szoroson át Götz tábornok törekszik a bányavárosok felé. Az észak-nyugati vármegyékben tót lázadást provokálnak hurban és Stúr, mely Simunics ezredeire támaszkodik. Nem csoda, ha általános a meggyőződés Ausztriában és a külföldön, hgoy nemsokára vége lesz a magyar szabadság álmának. Olaszországban, Poroszországban, Bécsben, Prágában, ahol csak fölemelte fejét a revolució, sehol sem állotta meg a sarat a rendes sereg ellen. Hogy történhetnék ez az annyi párt által szaggatott, oly kevés segédeszközökkel rendelkező Magyarországban?
III. Ha Magyarország helyzete önkéntelen is Franciaországéra emlékeztetett 1793., midőn nemcsak külső ellenség lépte át a határt, hanem bent az országban is dúlt a Vendéeben szított polgárháboru, ugy e példának azokat, kik nem mondtak le az ellenállásról, ugyanazon rendszabályok elfogadására kellett birni, melyeknek a történelem tanusága szerint a respublika köszönte megmaradását sé hadi dicsőségét. És ne feledjük, hogy mindkét országban nemcsak a nemzeti dicsőségért és függetlenségért folyik a harc, hanem nyomban követi a parasztság felszabadítását. Az ország legszámosabb, legerőteljesebb néposztálya, az, melynek fiai addig kizárólag adtak katonát, érdekeit elválaszthatatlanul odakötve érzi a nemzeti ügy diadalához. Kossuth kezébe ragadja az ország igazgatását s táborhelylyé alakítja a hazát. Az országgyülésen oly számos békepárt annál kevésbé képes eredményre jutni, mert a császári fővezér, biztosnak vélve a győzelmet, hallani sem akar alkuról, csak föltétlen megadásról. Igy ezt az előbb annyi politikai és felekezeti viszály által zilált országot egygyé kovácsolja a balsors vaskeze. Az értelmiség nemzeti lételéért küzd, a paraszt a mellett szabad birtokáért. Az egész nemzet hatalmas eszközül kinálkozik annak, aki fölhasználni birja és akarja. Számra gyönge, minden hadi készletben szűkölködő a magyar sereg. A sorezredekből mindössze 21 honi zászlóalj állott a magyar oldalon, azonkivül két olasz, 10 huszárezred, az sem teljes és a vártüzérségen kívűl alig néhány battéria. Ehhez járult a rohamosan szaporodó honvédsereg 10-16, 30-42, végre 60 zászlóaoljjal. A lelkesedés megadta a számot, de ruhát, puskát, ágyut nem adhatott. Igy az 1848 őszén körülbelül 100,000 főre menő magyar sereg, nagyobbára újoncokból álló, részben megbizhatatlan vezérek alatt, hiányt szenvedve municióban, fegyverben, még ruhában is, nem látszott a császári sereg egyenrangu ellenének. Csak a magyar lázas tevékenysége, másrészt a támadó sereg késése állíthatták némileg helyre az egyensúlyt. A budai fegyvergyár emberfölötti munkát végzett. Igazgatója Lahner György megmutatta, minő érdemeket szerezhet az a tiszt is, kit hivatása nem enged a csatába. A toborzás egyre folyik és mgé sem akad fönn az új vitézek betanítása, harcképessé tétele. Lőport készítenek, ruhát, eleséget szállítanak mindenfelé. A pénzügyi kérdés nem okoz nehézséget; a Kossuth-bankó az asszignatának megfelelő szolgálatot tesz a forradalomnak.
Mihelyt nyiltan a forradalom terére lépett a nemzet, meg kellett szüntetni a sereg alkotórészei közt a különbséget. A sorezeredek az új zászlóaljakkal együtt képezik az 1848 nov. 27-iki rendelet szerint a honvédsereget. Ennek száma 200,000-re volt megállapítva. Ez az összeforrasztás nem mehetett végbe oly gyorsan; igen is nagy volt a különbség az előbb egy nagyhatalom szine-javát alkotó hannoveri bakák vagy Miklós-huszárok és az újonnan belépő vitézek, még nagyobb a kétféle tiszt között, kik közül csak az egyik rész nyert valódi katonai kiképzést. De a különbségek, bár nem egyszer voltak káros következésüek, egészben véve egészséges versenyt szültek és csak emelték az egésznek erejét. Régi, próbált csapatok mint bajtársak, elismert nevű tisztekkel az élükön, bizalommal töltötték el az újoncokat. Különösen a huszárság örvendett szinte mesés hirnek. A honvéd név pedig bizonyos forradalmi tűzzel hatotta át a szakkatonák szivét is és véget vetett annak a pedáns lassuságnak, mely mindig legnagyobb hibája volt a régi osztrák hadseregnek, ha csak valami első rangu vezér lángeszével nem ellensúlyozta annak hatását. Megszünt minden fölöslegesnek látszó parádé; a kormány a csatára való készülést, különösen a szuronyos rohamra való oktatást tűzte ki a begyakorlás fő céljárul. A sereg egyre növekedő számával éppen nem állott arányban a törzstisztek s a többi tisztikar száma és rangja. A régi tábornokok meghódoltak Windischgrätznek vagy elvesztették a bizalmat. Helyökbe leginkább olyférfiak lépnek, kik előbb tisztjei voltak ugyan a császári királyi seregnek, de csak alárendelt állásban s kiket csak a forradalom ügyének tett szolgálataik emeltek hirtelen felszinre. Ilyen Görgey Artur, okt. közepétől fogva a fősereg vezére, ki a pákozdi csata után Zichy Ödön gróf felakasztatása által bizonyította hajthatatlan energiáját s a forradalomhoz való ragaszkodását. Ilyen Klapka György, ki nem vitte tovább a kapitányságnál, de most gyorsan lett ezredes, majd tábornok. Ilyenek Damjanich János, Aulich Lajos, Vécsey Károly gróf, Dessewffy Arisztid, Leiningen Károly gróf, Pöltenberg Ernő, Vetter Antal. Ezek mellett aránylag csekélyebb szerepet játszanak a régi főtisztek: Mészáros Lázár s Kiss Ernő. Guyon Rikárdot ugyszólva az eke mellől hivta a kötelesség ismét a vitézi pályára, melyen anyi dicsőséget szerzett. Oly vezérekben sem volt hiány, kiket tisztán csak a forradalmi szellem hajtott a seregbe és kik ugy szólva a harcmezőn tanulták csak meg a háborut. Perczel Mór tekinthető ezek legkiválóbb képviselőjének. Ismét más elemet hoztak be a már 1830-1831. nagy hirre jutott s nagy tapasztalattal rendelkező lengyel vezérek, Bem József és Dembinszky Henrik. Hasonló viszonyok uralkodtak a tiszti karbna is. Nagy a szükség, gyors az előremenetel és a régi tisztek csakhamar mintegy arisztokrácia látják magokat szemben új bajtársaikkal, kik néha még nem igen adták jelét képzettségöknek. Általában véve azt mondhatni: hogy a forradalmi szellem tán kizárólagosabban uralkodott a legényeknél, mint a tisztikarnál, és sok gyors carriere dacára sem lehetne mondani a magyar függetlenségi harcról, amit a francia forradalmiról mondtak: hogy t. i. abban minden közkatona bornyujában hordozta a tábornoki pálcát.
A sereg gyors szaporodását és ellátását csakis az tette lehetővé, hogy a magyar forradalmi kormány csak mintegy észrevétlen vált azzá, tényleg pedig háborítatlan elfoglalta a rendes kormány egész hatáskörét. A századok feudális igája által diszciplinált magyar nép ugyanazon alispánokat, szolgabirákat stb. látta maga fölött, mint azelőtt. A király iránti hűség és Kossuth személye iránti lelkesedés még nem mondott ellen egymásnak. Hisz Mészáros Lázár mint hadügyminiszter még novemberben is vett rendeleteket Ferdinánd királytól. Az autoritás megszokott volt és igy az engedelmesség is. Még a nemzetiségek is leginkább csak ott mozogtak erősebben, hol bizonyos autonomiát élveztek, nem állottak a kormány vagy a vármegye alatt: p. Horvátországban, a tiszai, kikindai és sajkás kerületekben. Az oláhokat az eerdélyi katonai kormányzó Puchner báró vitte lázadásra s oly nagy volt a régi katonai hatóságok tekintélye, hogy a hadilag szervezett székeség a nemzeti kapocs dacára csak hosszas meggondolás után csatlakozott a magyar ügyhöz. Mivel pedig a vármegyei szervezet akkori állapotában csak oly kevéssé volt alkalmas gyors és biztos végrehajtásra, mint előbb vagy utóbb, a kormány, szintén francia példa után indulva, teljhatalmu kormánybiztosok kezébe adta a hatalmat, kik az egyes vármegyékben vagy a hadtesteknél azt a feladatot teljesítették, mint a honvédelmi bizottság a központban. Ilyenek voltak az 1848 dec. 18-iki rendelet szerint Jeszenák János báró, Beöthy Ödön, Boczkó Dániel, Wenckheim Béla báró, Vukovics Sebő, Szentkirályi móric, Batthyány Kázmér gróf, Beniczky Lajos, Csányi László s mások, kevés kivétellel a legtekintélyesebb hazafiak sorából. A kormány, különösen Kossuth, egész természeténél fogva inkább a revolucionárus, népfölkelési elem felé hajlott a seregben is. Az akkori közvélemény a francia köztársaság, a spanyolok és németeknek Napoleon elleni hadjáratai tanulsága alapján ellenállhatatlannak tartotta a népfölkelést, a guerillát s csak másod rendünek a sorkatonaságot. A történet pedig nem ezt bizonyítja, hanem azt, hogy a néppel való együttérzés sokszorozza ugyan a sereg erejét, de a döntés percében mégis csak az a néphad száímthatott diadalra, melynek erősen szervezett, jól fegyelmezett és tanult tisztek által vezetett hadi erő szolgált magvául.
IV. Windischgrätz betörése után ugy látszott egy ideig, mintha teljesedésbe mennének Széchenyi sötét jóslatai. Az osztrákok elfoglalták Pozsonyt, majd a győri sáncokat. A Vértes vonala, melyet a honvédelmi bizottság erős védelmi vonalnak jelölt ki, bizonyára arra a szerepre gondolva, melyet az Argonnok játszottak 1792., nem akadályozta őket. Görgey egyes csetepaték után visszavonult. Perczel, ki a főváros védelmére csatát vívott, Mórnál nagy vereséget szenvedett. Windischgrätz nem törődve az országgyülés által elébe küldött békéltető küldöttséggel, Deákkal, Batthyány Lajossal, a két Majláthtal és Lonovicscsal, 1849 jan. 5-én mint győztes bevonult Budapestre. A kormány és az országgyülés Debrecenbe tette át székhelyét. Ha tévedésnek bizonyult is a császári fővezérnek akkor általánosan osztott véleménye, hogy a főváros elvesztése után már csak a magyar ügy végvonaglása marad hátra, bizonyos, hogy a dunántúli és dunamelléki magyar vidékek elvesztése által nagyon csökkent az ország ellenálló ereje. És a kormány rendelkezésére álló területet egyre csökkentették a többi harctér eseményei is. Délen már november végén el kellett hagnyi a magyar lakosságnak a Bánságot és Bács legnagyobb részét, ott Szeged és Szabadka lettek a magyarság végvárai. Északról Schlick egyre közeledett a Tisza vonala felé, megszállva Kassát s Miskolcot, s több ízben legyőzve Mészárost. Guyon nagyszombati vitéz küzdelmével nem birta feltartóztatni Simunicsot. Eszék febr. 23. megadta magát, Keleten pedig Erdély, a nagy természetes vár, elveszettnek látszott, miután Urbán nov. 18-án bevonult Kolozsvárra. Ennyi csapás után kelet felől jött az első vigasztaló hir. Bem József élére állott a csucsai szorost nehezen védő kis magyar seregnek, gyorsan megfordítja a hadi szerencsét s még az év letelte előtt bevonult Kolozsvárra és ura lesz északi Erdélynek. Ez annál fontosabb, mert csakis igy volt némileg biztosítva minden meglepetés ellen a forradalmi székhely Debrecen, és a fő fegyverkezőhely Nagyvárad. Arad vára őrségét és az annak fölmentésére jött szerbeket a derék városi polgárság és a 29. honvédzászlóalj veri vissza a február 8-iki emlékezetes utcai harcban Boczkó Dániel és Asztalos vezetése alatt. Igy a bácsi és bánáti hadak szinte észrevétlen északnak fordulhattak és egyesülhettek Perczel Mór hadtestével a Tisza-vonal védelmére. Már át is törtek azon és Ceglédnél jan. 25. éreztették Ottinger meglepett csapatjával a magyar kard élét. ugyanakkor Klapka is megállítja Schlicket tokajnál. Magyarország nagyobb részét megszállotta ugyan a császári sereg, de a magyar had határozó vagy éppen szégyenletes vereséget nem szenvedett. Windischgrätz eltávozott hadműködésének alapjától: a magyar erők központosultak. A császári vezér erősítést rüget, és addig is, míg az megérkezik, körülbelül a 48 előtti alapon, azon idők emberei által szervezi hódoltságát. A magyar kormány pedig a lakosság lelkesedése által gyámolítva, egészen saját céljaira fordíthatja a még parancsa alatt álló, bár csekélyebb országrész vérét és vagyonát.
Ha az eddigi hadjárat mintegy katonai iskolának tekinthető az egész magyar seregre nézve, különösen a feldunai hadtestnek, a legnagyobbnak, tett ez irányban nagy szolgálatot. A visszavonulás, mely sohasem fajult felbomlássá, nem támadta meg a legénység szellemét, a folytonos veszély és őrködés pedig, melyből vezérök oly szerencsésen kivezette őket, valamint ennek szembetünő képessége és vitézsége, már Görgey Artur köré forrasztotta az egész annyi különböző elemből álló hadtestet. És midőn Vácnál átlép a Dunán, jan. 5-iki proklamációjában már mutatja is karmát az oroszlán. Ugyanakkor, amidőn hűséget esküszik Magyarország ügyének és meghódol a hadügyminiszter előtt, a «magyar királyi feldunai hadtest vezére» egyúttal kikel a honvédelmi bizottság ellen, melynek több intézkedését rosszalja. Az a hadtest, «melynek zöme és intelligenciája egykor az egyesült osztrák hadsereg kötelékéhez tartozott», állást foglal a szorosan vett forradalmi hatóság ellen. Ezt a hadtestet, a haza lehető felszabadításának, de egyúttal saját nagyságának leghatalmasabb eszközét, sikerült Görgeynek egy fáradságos és veszélyes, geniálisnak elismert téli hadjáratban kivonni az ellenséges főerő köréből. A bányavárosokon át hirtelen Szepesben terem, Guyon emgvívja a branyiszkói szorost s fenyegeti Schlick összeköttetési vonalát. Görgey serege febr. 10-én egyesül Klapkáéva, Schlické pedig Windischgrätzéhez közeledik. Görgey nevével akkor csak vetekedhetett népszerüségben: a Bemé. Az ősz tábornok nyugtot nem ismerve, folytatja kis seregével téli hadjáratát, mely őt már jan. 21. Nagyszeben falai elé viszi. Itt hátrálni kénytelen és fáradt honvédeinek «vére öntözi a földet Vizakna és Déva közt». De megmaradt tüzérsége, vele a jövő diadal reménye és a piskii híd melletti csata febr. 9-én, addig az egész hadjárat legvéresebb ütközete, ismét urává teszi Erdélynek. Egy hónap mulva, a derék székelyek által erősítve bevonul Szebenbe, majd Brassóba. Bem egyben szerencsésebb a többi forradalmi vezérnél: táborában kisérte a magyar Tyrtaeus. Ő valósággal a forradalom katonája és mint elngyel különösen szerencsésnek érezhette magát, hogy idegen földön is az oroszok ellen küzd. Mert a nagy események itt is előre vetik árnyékukat: a Havasalföldet megszálló orosz sereg egy része a szász városok hivására 1849 januárban átlépi a határt. Bem seregén és néhány kisebb csapaton kivül febr. közepén a Tiszánál Cibakháza és Tokaj közt központosul a magyar sereg. A kormány biztosságban érezte magát, már támadásra is gondolt. E célból központosításon kivül a vezetés egysége és a vezér egyénisége volt a legfőbb. Kossuth nem volt katona; Mészáros, ki előtt mind emghajlott volna, minden vitézsége dacára szerencsétlen volt minden vállalatában. A tábornokok addig egymástól függetlenül működtek a különböző harctereken, csak a központi kormánynak engedelmeskedve. Most, tán hgoy egyiknek se kelljen a másik alatt szolgálni, a Párisból csak az imént megérkezett Dembinszky Henrik gróf, a lengyel forradalom volt vezére rendeltetett «a tiszai és középmagyarországi sereg» fővezérének (1849 jan. 30.). Dembinszky, bárminő nagyok voltak érdemei, nem birta mint idegen megnyerni, sem féken tartani dacos s büszke alárendeltjeit, és kinevezése, az általa szült visszavonás által, mely többször nyilt inszubordinációban tört ki, épp azokat a bajokat idézte elő, melyeket általa ki akartak kerülni. Mert hogyan lehetett várni, hogy Görgey, ki a kormánynyal szemben is föntartotta önállóságát, lemnd arról egy idegen javára? És Görgeyt ebben nemcsak alvezérei támogatták, hanem Damjanich és Klapka is.
Az egyesült sereg, melynek vitézsége nagyrészt jóvá tette, ami kárt vezéreinek viszálya okozott, Kápolnánál febr. 26. és 27. két napi kemény csatában vívott meg az osztrák fősereggel. Az eredmény nem volt kedvező: vissza kellett vonulnia, bár alig háborgatva. Döntő csatának hadi tekintetben e véres ütközet éppen nem tekinthető, annál fontosabb volt politikai következéseire nézve. Windischgrätz távirata szerint, mely «a lázadó hordák megsemmisítéséről» szól, azt kellett hinni az udvarnál, hgoy Debrecen elfoglalása már csak napok kérdése. Siettek leszakítani a vélt diadal gyümölcsét és a márc. 4. közzé tett oktrojált alkotmányban az egységes ausztriai császárság javára elkobozták Magyarország történeti jogait. Majdnem épp oly végzetes volt Dembinszky rövid parancsnoksága a magyar seregre nézve. Megmutatta, hogy lehető a fegyelmetlenség a hadseregben, hgoy a kormánynak nincs belső tekintélye az egymással örökké versengő tábornokok megfékezésére. Gyakran hasonlították Görgeyt Dumouriezhez, és a hasonlat annyiban is áll, amennyiben neki is voltak az országgyülésen párthivei: az u. n. békepárt. De Kossuthban és embereiben teljesen hiányzott a jakobinusok vad energiája. Szervezni birták a győzelmet, mint Carnot, de a sereget ugy fegyelmezni, hogy azt fel is használhassák, nem.
V. A hadjárat legdicsőbb szaka következik, az, melyben a nemzet önfeláldozásához és a katonaság hősiességéhez mért volt a siker is. Az első Kápolnánál meghiusult támadási tervet Budapest és az ellenség fő ereje ellen, csakhamar egy másik követte, melyet a lengyel vezér leköszönése után előbb Vetter az új fővezér, majd ennek betegsége idejében Görgey mint legrégibb hadtestparancsnok és a vele együtt működő tábornokok: Klapka, Damjanich, Aulich, Gáspár hajtottak végre. Damjanich és Vécsey győzelme Szolnoknál mrác. 5. volt a győzelmes tavaszi hadjárat méltó ouvertureje. A vörös sipkások itt új babérral övezték homokukat. Hosszabb szünet után, melyet az ellenség félrevezetésére célzó hadmenetek tettek szükségessé, Görgey hadteste (a VII.) a többitől elkülönítve támadott Schlickre (ápr. 2.). Ezt követte Klapka hadtestének (I.) harca a bánnal Tápió-Bicskénél ápr. 4., melyet Damjanich hadtestének (III.) rohama és különösen a két vörös sipkás zászlóalj szuronyos támadása döntött el. Isaszegnél végre a császári sereg magával szemben találta a már egyesült magyar sereget (ápr. 6.). A Királyerdő volt a legvéresebb, legválságosabb küzdelem szinhelye, melynek bére a honvédekre nézve nem volt csekélyebb a főváros fölmentésénél. A császári sereg e kudarcát a magyarok vitézségén és jobb vezetésén kívűl az is okozta, hogy Windischgrätz egy jókora dandárt küldött Götz tábornok alatt Gödöllőről Vácra, mert nem volt biztos a felől, nem csapnak-e a magyarok északnyugatra a Duna környéke felé, a szorongatott Komárom fölmentésére. Görgey most csakugyan odasiet. Aulichot bizza meg a fővárosba szorult ellenséges derékhad szemmel tartásával, maga (árp. 10.) elfoglalta Vácot, legyőzte Götzöt és átkelt a Garamon. Alvezérei, Klapka és Damjanich, ápr. 19. Nagy-Sarlónál szívós ellenállás után visszaverik Wohlgemuth tábornokot. Végre ápr. 27. Komárom alatt a visszavonuló Schlickkel ütköznek meg és fölmentik a várat. Alig egy hónap alatt tökéletesen megváltozott a két sereg helyzete. Most a magyar a győztes. Windischgätz kegyvesztes, az osztrák sereg a határig folytatja hátrálását. Welden, ki utána a fővezérséget átvette, e sazavakkal magyarázza meg a magyarok győzelmét: «Mi mindig szabályos vívónak néztük a velünk szemben álló ellenséget, pedig annak lökései és kitörései tanulatlan vívóra vallottak, ki azért néha, bár véletlen, meg is sebzette». Nem is a Könyves Kálmán-féle tábornokok dicsekedhettek elgnagyobb sikerrel, hanem a «szuronyt szegezz» s «előre» mesterei, első sorban Damjanich János.
A tavaszi hadjárat után maguk a császáriak annak folytatását Pozsony felé, a hátráló sereg teljes megsemmisítését, a még mindig zúgolódó Bécs újabb felkelésének előidézését tartották volna elgtermészetesebbnek. Ezt ajánlotta különösen Klapka is. E helyett két tény ment végbe, mely egészen új kerékvágásba terelte a forradalmi harc sorsát: egy politikai: a függetlenségi nyilatkozat, és egy aktonai: Buda ostroma a magyar fősereg által. Sokszor harcolt a magyar nemzet a Habsburgok ellen, annak mindig megalkuvás volt a vége. A Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak követőjének vallotta magát Kossuth e tekintetben is. Elfeledte, hogy rendek sokkal könynebben megbékélhetnek királyukkal, mint a népfeség és a parlamentáris kormányrendszer az Ausztriában most uralomra jutott katonai abszolutizmus rendszerével, melyet Schwarzenberg Félix herceg teljes energiával képviselte és óhajtott keresztül vinni. Győzni kellett vagy elveszni, mert még az amnesztiát is megnehezítette, hogy a forradalom az udvar szemében katonai lázadás is volt. Ezért nem vihetett eredményhez a magyar országgyülésnek több ízben nyilvánított békevágya. Midőn aztán a harc sorsa megváltozott, Kossuth felhasználva az április első hetében kivívott diadalok lelkesítő és reményt keltő hatását, ápr. 14. kimondatta a nemzetgyüléssel a habsburg-lotaingiai ház trónvesztését és Magyarországnak független országgá nyilvánítását. Az új államnak maga lépett élére mint kormányzó; a jövő alkotmány republikánus vagy monárkikus volta fölött nem döntöttek, mert Kossuth, ugy mint Rákóczi az ónodi gyülés után, lehetőnek tartotta idegen dinasztia megnyerését, ha annak ajánlják fel az ország koronáját. Mindenesetre a forradalmi párt elégette most a kibékülés hídját, melyre Bocskay, Bethlen és Rákóczi György győztes korukban oly szivesen léptek. Magyarország internacionális helyzete oly kevéssé javult a manifesztum által, mint 1707-ben, midőn Rákóczi Ferenc alatt mondták ki a dinasztia letételét. A magyar ügy sehonnét sem számíthatott támogatásra, mióta Radetzky 1849 márc. 22. véres csatában megsemmisítette Novaránál a szárdiniai sereget és békére kényszerítette az új királyt, Viktor Emánuelt. Magában az országban pedig, ahol ugysem igen lehetett már fokozni a kétségbeesés erejét, lehűtötte azok nagy számát, kik szivesen harcoltak ugyan, de nem a háboruban, hanem a békében látták a végcélt.
A függetlenségi nyilatkozatnak az osztrák sereg lehető legerélyesebb üldözése, lehető megsemmisítése, az örökös tartományok egy részének pusztítása vagy lázítása, egy szóval a győzelem teljes felhasználása lett volna megfelelő kisérője és következése. Most már nem léteztek azok az aggodalmak, melyek a schwechati csata előtt annyira visszatartottak az osztrák ahtár átlépésétől. E helyett Görgey, most már hadügyminiszter, serege nagyobb részével, a lovassággal is, nem Pozony, hanem Buda felé fordult. Bármi okozta lényegen az elhatározást: akár Kossuth egyenes kivánsága, akár Görgey dicsvágya, akár a volt császári tisztek vonakodása túlmenni az ország védelmén, mint ezt akkor külföldön hitték, mindenesetre végzetes volt az egész háborura nézve. Sem a honvédek által kivívott dicsőség, sem az ország öröme azon, hogy ismét hatalmbáan van fővárosa, nem nyujthattak kárpótlást az elmulasztott alkalomért. Midőn az osztrákok, kik visszavonulásukkor alig gondoltak arra, hogy Buda vár is, Hentzit bizták meg védelmével és erősítésével: új fordulatot adtak a háborunak.
VI. Buda elfoglalásával, melyet nemsokára követett Déva és Arad bevétele is (jun. 1.), tetőpontját érte el a magyar forradalom. Harckész sereg, babérkoszoruzott vezér alatt, állott rendelkezésére, az ország területén még csak Temesvár és Gyula-Fehérvár nem uralta a magyart. De a forradalom megállott. Sem magában az országban új eszmét nem lehetett kitűzni, mihelyt az elszakadás megtörtént, sem kifelé nem terjedt át Ausztriába v. Galiciába, hol sokan várták a magyarok megjelenését, a lengyel nemzeti fölkelés előidézését. Metternich szavai szerint pedig vége van a forradalomnak, mihelyt megáll. Feladatunk már nem is lehet más, mint az e véghez vezető és azt előkészítő egyes fázisok megjelölése. A magyar fő hadnak Buda felé vonulása lehetővé tette a határra szorult osztrák seregnek újjá szervezését és kiegészítését. Ez égett a vágytól helyreütni a csorbát és a «borotvaélességü» Haynauban, a «bresciai hiénában» kiméletet nem ismerő, de erélyes és vitéz vezért nyert. Egyúttal pedig megköttetett a szerződés, mely által Miklós cár kötelezi magát, hadseregét Paskievics herceg tábornagy, Lengyelország leigázója alatt, Ausztria császárnak felszólítására a felkelt Magyarország ellen fordítani. Az orosz intervenció, melynek sötét fellege már 1849 eleje óta elborította a láthatárt, sajtó villámmá tömörült. A legitimitás és a konzervativ érdekek közössége még egyszer egyesítette a keleti kérdés által annyiszor elválasztott udvarokat. 175,000-re tehető az osztrák hadsereg öszszes száma, melyet most 200,000 orosz támogatott. Az összes magyar hadierő nem ment többre 162,000-nél, tehát kisebb volt magánál az osztráknál is. Eredményes ellnállás itt csak egy módon lett volna elérhető: az összes hadseregek lehetőleg egy pontra való központosítása által. Ez azonban, Görgey kivánsága ellenére, nem történt meg. Ismét elkülönítve harcol a dunai sereg a délitől és az északitól. Görgey jun. közepén végre megtámadja Haynaunak a Vágnál közpntosított, már oroszok által is erősített seregét Zsigárdnál és Perednél, de eredmény nélkül. Kétszer is megvív újra Komárom falai alatt, nagy, személyes vitézséget fejtve ki, de nem birja emgállítani Haynau diadalmenetét. Budapest, hová csak az imént tért vissza a amgyar kormány, ismét az ellenség kezébe jut. Az országgyülés már nem az oroszok által jobban fenyegetett Debrecenbe, hanem Szegedre húzódik. Görgey pedig, némileg ismételve januári hadmenetét, nem délkeletnek fordul, hanem északkelet felé a muszkák ellen. Ezek fő serege jun. 18. akadály nélkül haladt át a védtelenül hagyott szorosokon. Wisocki gyenge hadteste még csak meg sem kisérelhette az ellenállást. Tiz nap alatt a Tiszánál állott az orosz, egy détachementje pedig Cseodajev alatt jul. 3. megsarcolta Debrecent. Ugyanazon időben Grabbe tábornok csapata Árván át Besztercebányáig ért. Erdélyben Lüders és Grothenhjelm jun. végén több csapást mértek Bemre és bénították a székely erőt. Egyre szorosabbá vonták a vaskört a magyar sereg megfojtására. És Bemnek, majd Guyonnak és Vetternek a déli harctéren kivívott győzelmei leginkább azért fontosak, mert a felkelés akkor már elkerülhetetlennek látszó leveretése esetén biztosította a legyőzött sereg átlépését neutrális, török földre.
Még egyszer teljes fényben csillogott a magyar vitézség, midőn Görgey Vácnál, majd Zsolcánál és Gesztelynél összemérkőzött az oroszokkal. Ez útjában nemcsak harcolt, alkudozott is. Tán azzal kecsegtette magát, hogy itt kedvezőbb feltételeket eszközölhet ki, mint az alkuról hallani sem akaró osztrákoknál. Mindenesetre időt vesztett és elmulasztotta kellő időbne a csatlakozást a déli sereggel. Utóvédjét Debrecennél aug. 3. majdnem megsemmisítik a muszkák. Haynau is felhasználja győzelmét. Budapestről Szeged felé tart. E várost a magyarok sánccal akarták körülvenni és az ide mindenünnen központosuló seregekkel végső erőfeszítést kisérelni meg. «Amennyire lehet, ezen 80-100,000 emberre kiszámított sáncokat rendezni fogjuk, de ha megbukunk, fölakasztanak» mondá Török Ignác mérnök-tábornok. Nem is nyujtottak védelmet. Haynau aug. 3. bevonult Szegedre. A kormány Aradra, Dembinszky serege pedig a Bánságba húzódott Szegedről. Arad felé vonult Görgey és Temesvár felé pedig Bem, az összes magyar hadak kijelölt fővezére, miután a segesvári csatában, hol Petőfi eltünt, elvesztette Erdélyt. Még akkor, a legvégső pillanatban sem volt egység. A megmaradt magyar hadak egyik fele Arad körül állott Görgey alatt, a másik Bemet és Dembinszkyt követte Temesvár alá. Ezt aug. 9. Temesvárnál teljesen szétverte Haynau. Nem mentette meg a magyar ügyet sem a honvédek vitézsége, sem a kormány által annyiszor hirdetett népfölkelés, sem az a terv: szittya vagy orosz módon egészen elpusztítani az országot. Az ellenség túlhatalmán kívűl az egység hiányának kellett tulajdonítani a katasztrófát, mely oly rohamosan következett be alig három hóval a magyar fegyverek diadala után. Aradon helyre állott az egység. A kormányzó lemondott, helyébe Görgey Artur mint diktátor vette át a polgári és katonai ügyek legfőbb igazgatását (aug. 11.). Harmadnapra Görgey serege, még 30,000 harcos, Világosnál letette a fegyvert az orosz előtt, föltétel nélkül. Még csak a várak meghódolása volt hátra. A komáromi őrség ácsi diadala még egyszer megaranyozta sugaraival a magyar nemzetre súlyosodó komor borut. Mikor Klapka is kapitulált, a férfias tusát a vértörvényszék váltotta föl, a bajnokot a bakó.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT