Szakáll,
Szakáll, a férfiaknál előforduló hajzat (l. Haj) a száj, áll és arc körül. A Sz.-haj rendesen durvább, rövidebb és merevebb, mint a fejen levő haj és tulajdonképen csak a serdült korban kezd nőni. A nőknél bizonyos kis Sz.-féle csak az élemedett korban fordul elő, többnyire a nemzőképesség megszünése után, továbbá mint hiszterikus hiperplazia; főleg a (rendesen terméketlen) hermafroditáknál is. A Sz. szine rendesen egyezik a haj szinével, de számos más változatban is előfordul. Eredetileg valamennyi népnél a Sz.-t az erő jelének s a férfiuság díszének tekintették; ezért gondosan ápolták és szentnek tartották. Borotváló eszközöket mindazonáltal egész Közép- és Észak-Európának már fém-korszakbeli sírjaiban találhatni. A Keleten is ősrégi a borotválkozás szokása. Fárao hosszukás, jól ápolt hegyes Sz.-t viselt. Assziriában először Szardanapal és Nabukadnezár idejében kezdtek borotválkozni. A babiloniak s a régi persák gondosan ápolt Sz.-t viseltek. Valamennyi régi keleti népnél azonban a Sz.-viselés joga csak az uralkodót és a főnemességet illette meg, az eunuchok Sz.-talanok voltak. Az izraelitáknál a Sz.-t csak kevéssé nyirták és mint a szabadság és jámborság jelét ápolták és kenték. A görögök az arc, ajk és áll körül növesztették Sz.-ukat és nagy gondot viseltek rája. A nyirás csak Nagy Sándor korában honosodott meg. A rómaiak Kr. e. körülbelül 300-ig nem nyiratkoztak; az első borbélyt állítólag Licinius Maenas hozta Sziciliából Rómába. Azóta, kivéve a gyász idejét, simára borotválkoztak. Cicero korában az előkelő ifjak még 22. születésnapjuk után is kurtára nyirt Sz.-t viseltek állukon (barbati, barbatuli). Hadrianus korától Nagy Konstantinig megint általánosan dívott a Sz.-növesztés. A régi germánoknál Tacitus (Germania 31) szerint a rövid haj és a nyirott Sz. a szabadságtalanság és a becstelenség jele volt. Dél-Németországban a «nyirott» szót máig is megbélyegző szóként használják. A longobardok nevüket hosszu Sz.-uk után kapták. Franciaországban még a XII. sz.-ban is a mellig érő Sz.-t külön csombókokba kötötték. A középkor vége felé az előkelő és művelt körök ismét divatba hozták a Sz.-t. IV. Henrik finoman ápolt hegyes (kecske-)Sz.-t viselt az állon (Henri quatre), amely némileg átalakulva ma is tipusa a francia Sz.-nak. XIII. és XIV. Lajos óta a Sz. Nyugat-Európában a divat, majd a katonai fegyelem hatása alatt mindenféle változatoknak van alávetve. Oroszországban Nagy Péter cár eltiltotta a nagy Sz. viselésétől az összes parasztságot és Sz.-adót hozott be. Főleg 1848 óta ismét a telt Sz. jött divatba; hosszu ideig a demokratikus érzés jelének tekintették. A magyaroknál l. Magyar viselet. A különböző európai hadseregeknél részint elő van irva, milyen Sz.-t viseljenek, részint általánosan meghonosodott szokásokat követnek. A papságnak a Sz.-viselést majd szigoruan megtiltották, majd ismét megengedték. A gör.-kat. papok a IX. sz. közepe óta élénken kardoskodtak a Sz. mellett, melyet maig is viselnek, főleg az orosz falusi pópák. Újabban a protestáns papok is növesztenek Sz.-t. A zsidó rabbinusok a régi vallási előirás szerint nyiratlan Sz.-t viselnek. L. még Hajfestő szerek.
