Szénégetés
Szénégetés v. szenítés, a vának a levegő kizárása mellett történő hevítése abból a célból, hogy a fából a szén és hidrogén kivételével a többi alkotórészek eltávolíttassanak. A légen száradt fa vegyi összetétele a különféle fanemeknél átlagosan a következő: 38,25 % szén, 4,50 % hidrogén, 31,50 % oxigén, 0,75 % nitrogén, 25,00 % víz, szabad, vagyis vegyileg meg nem kötött állapotban; a hamu alkotórészek ezenkivül 0,2-0,4 %-ot tesznek. A felsorolt elemi alkotórészek közül a szén és hidrogén égékeny anyagok, melyeknek, de kivált a szénnek a többi elemektől való elválasztása képezi a Sz. feladatát és a szerves testeknek, tehát a fának is ama tulajdonságán alapszik, hogy azok hő által alsóbb rendü egyszerü vegyekre felbonthatók. Ha kellő hevítés mellett a fához levegő szabadon juthat, akkor a fa elég; ellenben ha azt zárt helyen és a levegőnek kizárása mellett hevítjük, vagyis a fát száraz lepárlás alá veszszük, melyet itt szenülésnek nevezünk, más bomlási terményeket nyerünk, nevezetesen kreozotot és széndioxidgázt, melyek a nagyban, vagyis a rakásokban való szenítésnél a levegőbe szállanak, továbbá kátrányt (l. o.), faecetet (l. o.) és magát a faszenet (l. o.). A szenülés eredménye főleg a hőfoktól függ és a szenítési folyamat a következő sorrendben történik: 100 ° C.-nál a szabad víz távozik; 260 °C.-ig a fa csak pörkölődik; a nagyobb mérvü vegyi bomlás csak ekkor veszi kezdetét és 330 °C.-nál az már nagyobbrészt végbe is ment; az ilyen szén azonban még tökéletlen u. n. vörös szén (l. o.). További hevítésnél és pedig 330-430 °C.-nál a szén barna szine feketébe megy át; ez már a tökéletes szén, mely sokkal tömöttebb, nehezebb, keményebb, szilárdabb, sokkal nehezebben is gyulad meg, mint a vörös szén; a megütésnél csengő hangot ad és láng nélkül ég. A szenítő művelet tehát 430 °C.-nál befejezettnek tekinthető. A nagyobb főkoknál, p. 1000-1500 °C.-nál előállított szén, mely már mély fekete szinü, könnyü és likacsos, nagy tömöttséggel és szilárdsággal bir, de nagyon nehezen is ég el, az u. n. túlégett szén. A Sz.-nél v. főleg a szén előállítására, v. evvel szemben a melléktermények (világító gáz, kátrány, faecet) nyerésére van a fősúly fektetve. Az első a legközönségesebb és legáltalánosabb s a rakásokban való szenítés által eszközöltetik. A szenet különféle célokra használják (l. Faszén).
A szénégetéshez szükésges szerek.
A Sz. történhetik 1. kemencében vagyis retortákban, midőn falazott, vagy vasból készült s kivülről hevített kemencékben eszközöltetik a fa szenítése; ennél rendesen nem annyira a szén nyerése, mint inkább a melléktermények (faecet, kátrány stb.) kihasználása képező a fő célt; 2. vermekben, midőn a kemencét földbe ásott verem helyettesíti; ennél, miután a levegő szenülés közben folyton szabadon érintkezhetik a parázszsal, nemcsak kevés, hanem rossz és könnyü szén lesz az eredménye; 3. rakásokban (l. Szenítőrakás). A helyre nézve, hol a szenítés foganatosíttatik, megkülönböztetünk erdei és gereb-Sz.-t. Az első a vágásokat követi és azokban vagy azok közelében, az utóbbi ellenben állandó helyeken, a gerebrakodók partjain eszközöltetik. A Sz.-re legkedvezőbb időszak a nyár utója és az ősz, mert akkor az időjárás a legegyenletesebb, a napok elég hosszuak s a talaj sem igen nedves. Ellenkező körülmények, viharos, változó, zivataros, valamint tartós száraz időjárás, ugyszintén a tartós esőzés is a Sz. ártalmára van, mert ilyenkor nem lehet a minden pillanatban változó időjárásnak megfelelő intézkedéseket helyesen megtenni, illetve nagy szárazságban a szorgalmas locsolás dacára is felrepedezik a takaró por (l. Portakaró) és sok levegő juthat be a szenítőrakásba, vagy pedig a kifejlődött vizgőz és robbanó gázok nem takarodhatnak el, minek következtében a szenítőrakás felrobbanásának v. szétvetődésének veszélye is nagyobb. A Sz.-hez szükséges szerszámok a fejszén s fürészen kívűl a következők: 1. irtókapa és csákány a szenítőtér kiegyengetésére és a takaráshoz szükséges anyagnak felkapálására; 2. gajmó, hosszu és vékony vassal biró csákányalaku szerszám, mely a kiégett rakás megbontására s a szénnek kivételére szolgál; 3. vasfogu és fafogu gereblye, a szenítőtér kiegyengetésére és a takaróanyag összegereblyézésére; 4. kampós gereblye, a szén kiszedésére, átválogatására és összehúzogatására; 5. fakalapács, a rakás felületének szenítés közben való összeveregetésére; 6. szénvonó; 7. szénlapát, a takarópor vagy föld felhányására s leveregetésére, nyele a szelelőlyukak szúrására; 8. töltőpózna, töltögetésnél a szén összekavarására; 9. lépcső, a rakásra való felmenetelre létra helyett; rendesen lépcsőzeten megfaragott szálfából vagy padlódeszkára vert lécekből készül; 10. kétfülü kosarak (kisebbek és nagyobbak), a szén, takaróanyag és föld hordására; 11. vizhordó kupák; 12. kézi szán, a fának közelítésére (lásd ábra 1-12).
